Ha a jelentős regényekre azt mondjuk, beszakad alattuk az asztal, hozzátehetjük, hogy Tar Sándor sokszor néhány oldallal elérte ugyanezt. Keresetlennek tűnő, realista szövegeiben megmutatta, hogy a szegénység elsősorban nem anyagi helyzet, hanem lélekállapot: a reménytelenség felsőfoka. Bemutatott egy társadalmi réteget, a melósokat, a gyárban robotolókat, a rendszerváltás veszteseit, de a szociografikusság mellett felhívta a figyelmet arra, mit tesz a lélekkel az, ha nem maradnak álmok, vágyak – ha az élet már csak annyi, hogy tudjuk, a Misi presszó vagy Sarkadi Piroska borkimérése nyit ki előbb, hogy el lehessen felejteni azt, ami van. És azt, hogy a remény ezeken a vidékeken csak átsuhanó látogató, aki után nyom sem marad, legfeljebb a kocsmapultnál álldogáló, lehajtott fejű emberek.
S bár az utóbbi évtizedben az életmű vizsgálata egyfajta reneszánszát éli (a közelmúltban adták ki az író eddig ismeretlen verseit, és két éve monográfia is jelent meg róla, melyről beszélgettünk is a szerzővel, Deczki Saroltával), sokáig sem kiköpni, sem lenyelni nem tudta az irodalmi közbeszéd, köszönhetően a szerző jól ismert ügynökmúltjának. Két évtizeddel ezelőtt, 2005. január 30-án rövid halálhíre megjelent ugyan a lapokban, talán mégsem keltett akkora hullámokat, amekkorákat egy ehhez hasonló veszteség szokott.
Tar Sándor elfeledve, magára hagyva halt meg, ettől függetlenül valószínűleg mindenki (legalábbis a szakmabeliek) tisztában volt azzal, mekkora író távozott.
Évfordulós cikkünkben azt gyűjtöttük össze, mit írtak róla pályatársai még életében, vagy halála után. Beszéljenek helyettünk erről a jelentős életműről és kitaszított íróról az ő szavaik.
Esterházy, Bodor, Petri
Esterházy Péter A te országod kapcsán írt mondatai („Magyarországon ma Bodor Ádám után a legjobban novellát írni Tar Sándor tud.(..) Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.”), Bodor Ádám megjegyzése („Tar Sándor ott maradt, ahonnan a pályatársak lassanként kivonultak. Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában.”) vagy Petri sorai („Magyarországon megsokasodtak az ’írók’. Ezzel arányosan csökkent az írást tudók száma. Tar Sándor ezen kivételes kevesek közé tartozik.”) sokak számára ismerősek.
De nemcsak ők próbálták meg értelmezni ezt a prózavilágot, illetve ennek egyes darabjait, hanem olyan szerzők is, mint Szilasi László, Závada Pál, Kácsor Zsolt vagy Kukorelly Endre.
„Belebámul az iszonyatba”
Szilasi László 1995-ben, a Magyar Narancsban megjelent cikkében így próbálta megragadni ennek a szövegvilágnak az esszenciáját: „Ha az ember Tar Sándort olvas, apránként elfelejti, mert a szöveg elfeledteti vele mindazt, amit az irodalomról általában tudni vélt, és azt gondolja: ez a beszéd, a többi csak maki-maki. Nyitott szemmel belebámul az iszonyatba, eltöpreng azon, hogy valójában miért is gondolja annak, hogy mindezt hogyan nem vette észre eddig, meg hogy hogyan nézheti ezt valaki folyamatosan, higgadt, pontos kitartással, majd próbálja elhinni, de nagyon erősen, hogy mindez mégiscsak fikció, hogy nem része a való világnak. De akkor már késő.”
Závada Pál 1993-ban a Nappali Ház hasábjain megjelent kritikájában Tar írásait Gelléri Andori Endréével veti össze és a következőket írja: „Ha Gelléri valósághűsége »tündéri« – akkor Tar Sándorét inkább a figyelmes, pontos, a pokolba is belelátni bátor, onnan is félelem nélkül megszólaló és mégis részvétteli férfiangyal hűségének lehetne mondani”.
Kácsor Zsolt az író halálának tizedik évfordulóján, a Hévízbeli írásában elsősorban Tar kívülállását, idegenségét járja körül: „Soha nem tartozott igazán sehová. Emberi természetének és írói alkatának ez lehetett az egyik közös, s talán legjellemzőbb alaptulajdonsága:
örök kívülállóságának már gyermekkorában fölismert élménye, az idegenség, a másság, az otthontalanság, a magány érzésének nem szűnő rettenete csinált nagy írót belőle.”
„Fekete vonatok, sártól csimbókos utcák”
Darvasi László az Élet és Irodalom 2005. február 4-i számában megjelent nekrológjában a magalázott életek krónikásának nevezi az írót: „Tar a legképtelenebb élethelyzetek ábrázolása közben is súlyosan realista maradt, nem vonta kétségbe a világ működésének ésszerűségét, éppen csak azt sugallta, ez a világ elsősorban kegyetlen, hazug és hatalmaskodó. Tar úgy írt, hogy nem hagyott titkot, megfejthetetlent. (…)
Novellái a leszakadó, esélytelen vidéken játszódtak, telepeken, fekete vonatokon, sártól csimbókos utcákon, kocsmákban, pszichiátrián.
Itt, ezeken a helyeken volt ő otthon, ebben a nyers, olykor nyálasan érzelmes, máskor kegyetlen reménytelenségben. Ám az arányérzéke megóvta attól, hogy a folyamatosan kifosztott és megalázott életeknek a szószólója legyen. Több lett ennél, a krónikása lett ennek a világnak. Nagy író volt, mert íróként nálánál alighanem senki sem ismerte jobban ezt a nyomort, az országnak ezt a füstös, fekete arcát. Ő aztán igazán tudta, mi a vidék. Hőseiben gyakran magát láttatta. Alapélménye volt a megnyomoríttatás. Parabolái ilyenkor személyes üzenetekké váltak, lássátok, ez és ez történt velem, megnyomorítottak, aztán lerúgtak a lassú teherről is.”
„A lélek figyelmét pallérozza”
Keresztury Tibor húsz évvel ezelőtt a Literán búcsúztatta az írót, akit elsősorban hitelessége miatt tartott már akkor klasszikusnak: „Mert ebben aztán ne legyünk óvatosak, szemérmesek, nincs rá semmi ok: vasárnap délelőtt a magyar elbeszélő próza klasszikusát találták meg holtan abban a lakásban, ahol évtizedek óta élt, s dolgozott. Azt a novellistát, akinek az életműve – akárhonnan nézzük – csak a műfaj legjelentősebb mestereiéhez mérhető. Aki úgy állt ellen mindennemű irányzatnak, divatnak és trendnek, hogy eközben alighanem a Kádár-kori Magyarország legteljesebb irodalmi lenyomatát hagyta ránk. A bokájáig nem értek fel a korszak százezer példányos, ünnepelt sztárjai – az ezredvég magyar nyelvű novellisztikája az ő keze nyomát őrzi meg védjegyként, az ő hangján szólal számunkra meg. Életműve kezdettől a legvégéig póztalan, hiteles, igaz.”
Jánossy Lajos szintén a Litera hasábjain A leghidegebb éjszaka című Tar-elbeszélés kapcsán azt a hatást igyekszik megragadni, amit az író egyszerű, mégis letaglózó szövegei váltanak ki: „Tar Sándor arra képes, amire a művészet vállalkozott. S amire egyre kevésbé képes. Megrendülést és együttérzést kiváltani. A legtöbbször sikerült pillanataiban újszövetségi egyszerűséggel. És igen, ettől változik a világ. Helyre áll valamely ősi rend.
Aki olvassa, hamarabb veszi észre a földön fekvőt. A lélek figyelmét pallérozza Tar.”
Kukorelly Endre szépirodalmi szövege nem az életművet, hanem magát az írói személyiséget próbálja megragadni röviden a Tar és az Egész soraiban, melyben egy korábbi felolvasás emlékét idézi. Az írás az Ex Symposion Tar-különszámában kapott helyet, s talán az egyik legmegrendítőbb benyomás az íróról: „(…) Nyers, erős, egyszerű, mellbevágó szövegek. Nem játssza az agyát. Nem játszik. Teljesen rendben van. Gyárilag nem tud hibázni. (…) Udvariasan végigülték. Én is végigültem. Nem udvariasságból, hanem mert, szóval végigültem. Mert nagy író. (…) Nagy író, és nem csak az, hogy nagy író, mert attól még simán otthagyom a fölolvasás kellős közepén, hanem mert összefacsarodott tőle a szívem.”
Emlékezzünk Tar Sándorra azzal, hogy elővesszük az írásait, felütjük a köteteit és megpróbálunk szembenézni a reménytelenséggel úgy, ahogyan ő tette.
Nyitókép: Tar Sándor fényképe a Körkép című antológiában - Csigó László fotója - Wikipedia
