Mágikus faluregény, egy messzi, északi táj, sok természetleírás, nehezen megjegyezhető, olykor kiejthetetlen nevű szereplők, gyakran változó nézőpontok, mindez ráadásul egy olyan szövegben, amiben nincsenek nagybetűk. Török Ábel A harmadik ég című regénye (olvass el belőle egy részletet itt!) első ránézésre nem ígér könnyű olvasmányélményt. Bizonytalanul és kíváncsian vettem a kezembe, de pár oldal után elvarázsolt ez a kortalan történet, csak hagynom kellett, hogy sodorjon magával. Kívül-belül átjárt ez a könyv, amivel nem megküzdeni volt nehéz, hanem letenni és elfelejteni.
A lelkesedéssel nem vagyok egyedül: ahogy haladtam az olvasással, úgy hallottam egyre több helyről, hogy a kötetet nem lehet megtalálni a könyvesboltokban – egészen addig, hogy az utolsó példányokat az Ünnepi Könyvhéten adták el, és a Kalligram kiadónál már készül is a második a kiadás.
Ennek a könyvnek az érdemei elsősorban nem a történetben rejlenek, hanem abban, ahogyan ez el van elmesélve.
Mert Török Ábel mesél.
Mesél mágikus tájakról, lenkék szemű lányról, mindent túlélő, halálig tartó szerelemről, sóvárgásról, egy távoli szigetről, ahol kutyafejű halak a vízparton játszanak, miközben a vén szekér fejezetről fejezetre zörög és nyikorog, rendületlenül halad a pusztában és forgatja az idő kerekét.
„Török Ábel nagyon is ígéretes szerző” – írtuk két éve első prózakötetéről, a Margó-díjra jelölt, „horrorban pácolt vérbeli fantasyről”, A gonosz erdő meséiről. Hogy mennyire is az, afelől A harmadik ég után már nincsenek kétségeink. Debütregényét nem ajánlottuk mindenkinek, pláne nem a széplelkűeknek, de a mostani könyvét mindenkinek ajánljuk, aki szereti a szépet, és aki próbára tenné magát, hogy képes-e még ebben az ultragyors világban elmerülni egy lassan hömpölygő, csendes történetben.
Egy idilli falu
„(A) világnak rengeteg vége van” – ezzel a mondattal kezdődik Török Ábel új regénye. A harmadik égben megrajzolt apró falu „a világ egy északi vége”, a közösség idilli ökoszisztémát alkot. Mindenki ismer mindenkit, megtartó és figyelmes közösség, együtt készülnek fel a zord hidegre, majd ünneplik a természet ébredését.
A falu egy jól működő rendszer, amiben mindenkinek megvan a maga szerepe és feladata, ezt pedig tisztességgel el is látja.
Van pék, fazekas, halász is a faluban, a mesterségek apáról fiúra öröklődnek. Ez a közösség megerősödik, amikor az egymásnak teremtett emberek egymásra találnak, és kissé megreccsen, amikor az erőszak és az elnyomás üti fel a fejét. De amikor kell, egy emberként állítják meg a megromlott értékrendet és tagadják ki a faluból a bűnöst.
A közösség nem hagyja magára azt sem, aki egykor közéjük tartozott, de valami titokzatos erő elszólította. Ő a barlangjában remeteként élő öreg myrkvi, az óriásokról és bűvhangúakról mesélő bölcs, aki írni-olvasni tanítja azt, aki az élet megfoghatatlan oldalaira is kíváncsi:
„(S)ötétedés után senki sem járt a falakon kívül, csak a szerelmesek és az ártatlanok. meg az eszelős myrkvi, aki a hegyoldalban lakott, távol a falutól, egy barlangban. ritkán látták a házak között. minden nap elmenesztették hozzá az egyik gyereket egy fél cipóval és némi frissen köpült vajjal, amikor ebéd után először kukorékolt a kakas. olykor húst és sajtot küldtek neki. nem szabad hagyni, hogy éhen haljon, ebben mind megegyeztek, egykor ő is itt lakott.”
A mindent elsöprő szerelem és mese ereje
A történet nagyon sok szereplőt, családot mozgat, gyerekeket, felnőtteket, öregeket, a könyv végére generációk múlnak el és születnek. Mégis van valaki a fókuszban, akinek a sorsát kiemelten figyeljük. Ő „a bűvös ajkú dómar”, „a bajkeverő bölverk” és a „himlős arcú nanna” fia, a „sziromlelkű katla” másik fele. Míg dómar és katla szerelmi története végigvonul a köteten, addig a kegyetlen apával való leszámolás csak a regény második felében válik hangsúlyossá, itt érezhetően hangnemet is vált a szöveg, a súlyos témák kellő súlyt kapnak.
(D)ómar mindenesetre kitűnik a többi gyerek közül, de még a felnőttek közül is, ezt örök pártfogója, az öreg myrkvi is jól látja:
milyen csodálatos, gondolta, hogy vannak gyerekek, akiknek a vérébe olvad a mese. a falu minden gyerekét ismerte, de dómart szerette közülük a legjobban.
menj, biztosan szeretnél már csatlakozni a többiekhez, engedte el mosolyogva. a fiú elköszönt, és myrkvi sokáig nézett utána a magasból. remélem, nem rontják meg az évek, mormogta, miközben egy varjút etetett a kezéből.”
Míg a faluban van olyan, aki a „földön jár még akkor is, ha ezer szárny húzza az ég felé”, dómarban szűnni nem akaró vágy van arra, hogy megismerje az élet azon oldalát, ami túlmutat a mindennapok körforgásán. Például mesemondóversenyre készül, a történetek csak úgy törnek fel belőle, mire a fazekas apja nyersen odaveti neki, hogy „a kezeddel dolgozz, ne a száddal”.
A mételyes és simaszívűek
A harmadik ég sok minden egyszerre, de mégsem akar több lenni annál, amit vállal: mágikus realista faluregény, egy életre szóló szerelem krónikája, felnövéstörténet és felnőttmese. A keretek szélesek, de mégsem lépi túl őket. Bevallom, tartottam tőle, hogy a sok szép mondat ömlengésbe vagy giccsbe fordul át, de elég hamar rájöttem, hogy nyugodtan rábízhatom magam a szerző kiváló ízlésére, mert jó kezekben vagyok.
Mindig ott és akkor állítja meg az érzelmek áramlását, ahol és amikor kell.
Sokáig velünk maradó, gyönyörű mondatok ezek, íme egy kis betekintés ebbe a világba:
„(A)z emberek között vannak rútak és nyomorultak, gyönyörűek, bölcsek és sivalkodók, mételyes és simaszívűek. a simaszívűek mindig ketten vannak, ilyen szív nem doboghat egyedül, mert felszakad, megroppan, önmagába omlik. hajszálrepedésekkel és vastag erekkel barázdált falat növeszt, háromszorosan elreteszeli a kapuját. a simaszívűekből azért van kettő, hogy a szívük sima maradhasson: egymáshoz csiszolják, egymásén koptatják, a fát is meg kell metszeni, hogy jobban nőjön.”
Török Ábel (aki még mindig csak 25 éves) egy olyan időben engedi ki ezt a különleges hangot a kortárs magyar irodalomba, amikor a világban talán túl sok minden szól a cinizmusról, a fájdalomról, a traumákról, az árkokról és a megosztottságról. Gyógyírként felkínálja ezt a felemelő történetet nekünk, amitől egy rövid időre mi is elhisszük, hogy létezhet valahol egy egyszerűbb, szebb és igazságosabb valóság.
A feladat csak annyi, hogy ezt találjuk meg vagy építsük fel magunknak.
Nyitókép forrása: Valuska Gábor
