Világszerte több millió nő tapasztalja meg a menopauza tüneteit – mint a száraz, viszkető bőr, hormonális viharok, éjszakai izzadás –, mégis, maga a „menopauza" szó a mai napig szégyenérzetet és zavart kelt. Naomi Watts kötete a legfrissebb kutatások alapján, közérthetően mutatja be, hogyan lehet megküzdeni a menopauza testi és lelki kihívásaival, és hogy lehet ezt az életszakaszt a legteljesebb módon megélni.
Naomi Watts Oscar-díjra jelölt színésznő és producer, aki olyan filmekben szerepelt, mint a 21 gramm, Mulholland Drive, King Kong. A Stripes Beauty nevű cég alapítója és kreatív igazgatója, amely a menopauza körüli tudatosság növelését, az oktatást és a közösségépítést tűzte ki célul, holisztikus szemléletben.
Naomi Watts: Bátran kimondom - Amit jó lett volna tudni a menopauzáról (részlet)
BEVEZETÉS:
MI AZ A MENOPAUZA?
A jelek szerint hamarosan beáll a menopauza, közölte velem az orvosom harminchat éves koromban, amikor nem értettem, miért olyan nehéz teherbe esnem.
Majdnem leestem a vizsgálóasztalról.
– Ezt hogy érti? – kérdeztem levegő után kapkodva. – A menopauza? Az a nagymamákkal történik! Én még anya sem vagyok! Egyébként éppen azért jöttem, mert anya szeretnék lenni! Szívja vissza! – Próbáltam humorosan felfogni a hallottakat, de igazából azért könyörögtem, hogy ne legyen igaz, amit mondott. Nagyon megrémültem, hogy ezzel lőttek az álmomnak, hogy gyerekeket szüljek.
Döbbenten és önvádtól kínozva ültem ott, és eszembe jutott, amikor édesanyám negyvenöt éves korában megemlítette, hogy elérkezett a menopauza időszakába – de a negyvenöt még mindig nagyon messzinek tűnt a harminchathoz képest.
Őszintén szólva nem is igen tudtam, mit jelent ez a szó, már eltekintve attól, hogy minden bizonnyal a színészi karrierem végét, amely eleve a szokásosnál sokkal később indult be.
Harmincas éveim elején egyre többször hallottam, hogy hamarosan elérkezik az idő, amikor többé már nem játszhatok főszerepet. Most jött el a vég, amelyet annak idején megjósoltak? Könyörögtem az orvosnak, hogy mondjon többet erről.
Elmagyarázta, hogy a menopauza gyakorlatilag egy évvel az utolsó menstruáció időpontja után áll be. Ez általában ötvenéves kor körül esedékes, és a menopauza előtti években – ezt az időszakot ma „perimenopauza” néven emlegetjük – egy sor tünetet tapasztalhatunk magunkon, amelyek mindegyikét az ösztrogénszint csökkenése okozza: az éjjeli izzadás, a rendszertelen menstruáció, a hangulatingadozások és a hízás csak a leggyakoribbak. (Üdvözlöm a „perimenopauza” szó egyre szélesebb körű elterjedését. A kifejezés az Oxford English Dictionary adatai szerint az 1930-as években került be a lexikonba, miközben a „menopauza” szót már 1821-ben használta egy francia orvos, Charles-Pierre-Louis de Gardanne. Épp ideje volt a szókincsbővítésnek!)
Egy ideje már küzdöttem az éjjeli izzadással, de egyetlen orvos sem foglalkozott komolyan a problémámmal – pedig rengetegnél jártam, mert minden filmforgatás kezdete előtt vizsgálaton kell részt venni. Biztosan ismerős az a kérdőív, amelyet az orvosnál tett első látogatáskor kap az ember, és vagy száz kérdésből áll. Én minden alkalommal beikszeltem az „éjjeli izzadás” előtti kis négyzetet, éveken keresztül. Ezt minden alkalommal a stressz, a premenstruációs szindróma (PMS) vagy valamiféle ételre vagy italra (talán a borban található szulfátokra?) adott allergiás reakció számlájára írták. Én meg elfogadtam ezeket a magyarázatokat. Sokszor voltam fáradt és stresszes a forgatások kemény időbeosztása és a filmbemutatókkal járó nemzetközi promóciós utak miatt.
A harmincas éveim közepén egyre kevesebb idő telt el két menstruációm között, úgy tizenöt-tizennyolc nap.
Ezt furcsállottam. Mégsem merült fel bennem, hogy a jelenségnek a menopauzához lehet köze. Most viszont az orvosi rendelőben megtudtam, hogy a rendszertelen ciklusom a perimenopauza tünete, és nem a sok éjjeli forgatás vagy a vacsora mellé elfogyasztott, plusz egy pohár bor az oka.
Akkor fogtam fel, mit is hallottam, amikor kijöttem a rendelőből: hamarosan megszűnik a ciklusom, és vele együtt minden remény, hogy valaha teherbe eshetek. Elképzeltem, mi lenne, ha felhívnám az édesanyámat. Érzékeny, szeretetteljes módon kezdeném a beszélgetést, nagyon kedves és együttérző lennék, tekintettel arra, mit állt ki ő generációja egyik női tagjaként: „Ezt meg miért csináltad velem, anya?” Miért nem mesélt többet erről az elkerülhetetlen átmeneti időszakról?
Végül valóban alkalmam nyílt megkérdezni tőle, nála hogyan zajlott ez a folyamat.
– A ciklusom lassanként elmaradt – felelte. –
A hangulatom sokáig hullámzó volt, néhány évig tapasztaltam tüneteket, de negyvenöt éves korom után teljesen megszűnt a menstruációm, és azzal túl is voltam az egészen.
Sokkolt, hogy itt állok ennyi idősen, és erről mit sem tudtam.
– Talán azért nem beszélgettem veled ezekről a dolgokról, mert velem sem tette az anyám – vélte.
Mennyire abszurd, hogy egy ilyen gyakori élmény tabu lehet! És az hogyan fordulhatott elő, hogy én, egy eléggé nagy élettapasztalattal rendelkező ember, aki minden éves kontrollra eljárok, és egész életemet csodálatosan nyitott és elképesztően intelligens nők között töltöttem, egyszer sem hallottam semmi ilyesmit: „Figyelj csak, elmesélek egy-két részletet arról, ami valamikor a következő években veled is meg fog történni, és azt, mire számíthatsz!”
Lehetséges, hogy azért övezi ekkora csend a menopauzát, mert a nők azt hiszik, magától értetődő, hogy bizonyos dolgok fájnak?
Dr. Sharon Malone, a Washingtonban praktizáló szülész-nőgyógyász, a Női Egészség Egyesület (Alloy Women’s Health) főorvosa és az Egyesült Államok egyik vezető szaktekintélye a menopauza témájában, azt mondta nekem:
Szerintem többek közt azt kell megértenünk, és egymás után erősítik meg ezt a tanulmányok, hogy egészen normalizáltuk a szenvedést mint a női lét részét.
Szenvedünk a görcsöktől, szenvedünk szülés közben, szenvedünk a premenstruációs szindrómától.
Ezek mind kizárólag a nőket érintik, és mind ez idáig elképesztően keveset tanulmányozták. Ugyanis az elvárás az, hogy a nők szenvedjenek, és olyan, mintha ez a szenvedés nem lenne érdemes rá, hogy megszüntessük. A nők túloznak. A nők hisztérikák. Az egészet csak képzeled. Ez a szerencsétlen látásmód sajnos még ma is nagyon általános az orvostudományban. A nők máig úgy érzik, hogy nem hallják meg a szavukat, láthatatlanok, és nem is hisznek nekik. Ez baj.”
Az újabban a menopauzára irányuló figyelem segít, hogy a nők jobb ellátáshoz jussanak, de még mindig sok téves információ kering, megdöbbentő, mennyi. Néhány éve a gyerekeim meghallották, amint arról beszélek, hogy a menopauza időszakát élem. Kíváncsian vártam, mit tudnak erről az életszakaszról, ezért megkérdeztem tőlük. Vajon azt felelik majd, hogy a nők ilyenkor életük egy újabb, nagyszerű szakaszába lépnek, esetleg az ókori falvak bölcs, kiegyensúlyozott időseit említik majd, vagy azt, hogy Helen Mirren középkorú nőként lett híres?
– Az nem az, amikor valaki bepisil éjjel? – találgatott az egyik gyermek.
– Abba halnak bele az öreg nénik? – tippelt a másik. – Meg fogsz halni?
– Nem! – siettem tisztázni a helyzetet. Majd az jutott eszembe: Végül is mind meghalunk, nemde? Azután mély gödröt ástam magamnak: – Nos, igen, de nem, de…
Ha termékeny éveink története egy kaland, amely a pubertással kezdődik, és a menopauzával ér véget, miért esik olyan kevés szó odüsszeiánk végéről és arról, ami azután következik?
Miért nem része a menopauza a szexuális felvilágosításnak, sem a házasság előtti tanácsadásnak, sem bármely beszélgetésnek, amely az élet előttünk álló kihívásaira hivatott felkészíteni minket?
Elég volna, ha csak röviden ennyit mondana valaki, amikor megjön az első menzeszünk: „Gratulálok! Most léptél a termékenység útjára, amelynek során valamikor vagy teherbe esel majd, vagy nem. Legkönnyebben a húszas éveidben foganhat kisbabád, majd egyre csökken a termékenységed, és harmincöt éves korod után a csökkenés üteme felgyorsul. A ciklusod átlagosan ötvenegy éves korodban ér majd véget, de lehet, hogy sokkal előbb. Ne érjen váratlanul!”
Azóta nagyon sok orvostól hallottam, hogy elképesztően sok nőt diagnosztizálnak félre mindenfélével a fibromialgiától a krónikus kimerültségen és az irritábilisbél-szindrómán át a klinikai depresszióig, miközben valójában csak menopauzájuk van.
Évekkel ezelőtt azon kaptam magam, hogy igyekszem mindezt elmagyarázni egy nálam fiatalabb barátnőmnek. Kasszandra is megirigyelhette volna azt a szenvedélyt, amellyel figyelmeztettem az illetőt, ne vegye félvállról a tüneteit, ne bagatellizálja el az egészségügyi problémáit, és zárja ki a menopauzát, mielőtt komolyabb betegségekre teszteltetné magát.
– Őrület, mennyire kevés a fellelhető információ! – háborogtam. – Miért kell úgy éreznünk, hogy muszáj titokban tartanunk ezt az egészet? Miért nem osztjuk meg egymással mindazt, amire külön-külön rájöttünk, miért nem nézzük meg, kinek mi vált be?
Miért nincs valami kézikönyv a témában?
– Én elolvasnám, ha lenne – felelte. – Írd meg!
Sokáig ellenálltam. Túlságosan féltem. Ráadásul még semmit sem tudtam, csak azt, hogy rohamosan közeleg a menopauza, és a gondolat is halálra rémisztett. Amióta csak színészként dolgozom, folyamatosan azt hallgatom, a karrierem szempontjából öngyilkosság volna felhívni a figyelmet a koromra, ha az nem huszonhárom év vagy még kevesebb. Azt mondták, soha többé nem kapok munkát, ha bevallom, hogy beállt nálam a menopauza, vagy akár csak azt, hogy elkezdődött a perimenopauza időszaka. Hollywoodban létezik egy bájos kifejezés az ilyen nőkre: „nem dugható”.
Évente kétmillió amerikai nőnél kezdődik meg a menopauza. Ez napi majdnem hatezer nő. Világszerte egymilliárd érintett nőről beszélünk. Mégis teljesen egyedül éreztem magam.
A változással kapcsolatos tudás hiánya szégyenhez és félelemhez vezetett, és emiatt majdnem elmulasztottam a lehetőséget, hogy anya legyek.
Igazság szerint már egy ideje a perimenopauza jeleit mutattam, de soha senki sem mondta, hogy azokat tapasztalom. Ha egy nő éjjeli izzadásra, szorongásra, álmatlanságra panaszkodik, az orvosának első dolga kellene legyen, hogy felvilágosítja őt a perimenopauzáról és a menopauzáról.
Persze, részben megértem, miért nem fűlik az orvosok foga egy ilyen nyílt beszélgetéshez. Néhány évet már eltöltöttem ebben a közegben, és sokukkal beszéltem négyszemközt, így már értem, mennyire kevés idejük jut komoly beszélgetések kezdeményezésére. Ha csak tizenöt percet szánhatnak egy páciensre, miért is sokkolnák ilyesmivel? Nyilván a hírvivőt lőnék le. Én fel is pofoztam volna az orvosomat, ha nem lett volna olyan jóképű. Miért is ne tudnák le a vizsgálatot egy teszttel vagy vérvétellel, és ha a nő zaklatott, miért ne írnának fel neki valami antidepresszánst vagy altatót? Toljuk a menopauzás beszélgetést máskorra, és, ha szerencsénk van, másik orvosra!
Nem is kérdés, hogy a negyvenes és ötvenes éveikben járó nőkkel szemben a gázlángozás taktikáját alkalmazza az egészségügy, ennek pedig valódi következményei vannak a jólétük szempontjából, akkor is, ha manapság az inga a több figyelem irányába mozdul el, ami a menopauzát illeti, és a tünetek enyhítésének lehetőségeiről is több szó esik.
Márpedig a tünetek enyhítése lehetséges!
Elmesélem majd, miként segített rajtam a hormonpótló terápia (más néven HRT, megint más néven MHT, vagyis menopauza-hormonterápia, vagy akár csak hormonterápia, HT), és milyen kérdéseket kell feltennünk, ha felmerült bennünk, hogy élnénk vele. Ebben a könyvben a HRT rövidítést használom, mert nekem így mutatták be, és maradtam ennél.
Úgy gondolom, érdemes azzal is foglalkozni, mi okozta a hosszú hallgatást. Nem lehet köze a nőgyűlölethez, a patriarchátushoz, az életkoralapú diszkriminációhoz? Meg ahhoz az igényünkhöz, hogy senkinek se okozzunk kényelmetlenséget? De miért hittük mi, nők, hogy ez jó célkitűzés – az, hogy sose szoruljunk segítségre?
Micsoda radikális felismerés, mennyiféle módon hallgattattam el saját magamat a szexizmus miatt! Rájöttem, hogy nincs szükség a megfelelési kényszerre. Nem kell mindig mindenki dolgát megkönnyítenünk. Bátran kitölthetjük a teret, kimondhatjuk, mire van szükségünk. Lehetünk asszertívak!
Újabban meggyőződésemmé vált, hogy nincs szexibb egy nőnél, aki tudja, mit akar. Minden jó munka- és családi – no meg orvosi – kapcsolat megfelelő kommunikációt feltételez. Szégyenérzet nélkül tárgyalhatjuk a menopauza részleteit, azt, hogyan lehet túlélni, milyen tüneteket tapasztalhatunk, és nem kell ezt a témát annyival letudnunk, hogy „néha majd meleged lesz”. Beszélhetünk az összes véres részletről.
Fogalmam sem volt, hogy ennyire kiszárad majd a bőröm, sem arról, hogy mindennapossá válnak a húgyúti fertőzések és a bélproblémák, sem arról, hogy ilyen hosszú a menopauzához köthető problémák listája.
Szomjaztam a témával kapcsolatos információkat, és Hollywoodban senki egy mukkot sem szólt róla. Mind úgy tettünk, mintha a csábító évek és a nagymamaszerepek között a nők… nem is tudom… eltűnnének?
Nos, egyre nőtt bennem a düh, míg már nem érdekelt, mennyire szenvedi majd meg ezt a karrierem. A fenébe is, nekem információ kell, és feltehetőleg másnak is! Ekkorra már egy évtizede éltem a menopauzát, ezért úgy gondoltam, talán, esetleg van mondanivalóm azok számára, akik még csak most kezdik.
2022 októberében megalapítottam cégemet, a Stripes Beautyt, amely a korombeli nők számos praktikus szükségletét célozza meg (például síkosítót és intenzív hidratálót árulunk, mert az életközép magával hozza a masszív folyadékveszteséget). A Stripes Beauty három pillére a menopauzával kapcsolatos felvilágosítás, a közösség és a megoldások – a fejbőrtől a vagináig minden problémára. Ennek szellemében fogtam hozzá jelen könyv megírásához is – ebben megkísérlem lefedni a menopauza minden szegletét, amellyel csak eddigi életem során találkoztam.
Olyan forrásnak szánom, amilyen nekem is jól jött volna, amikor összetörve és halálra rémülve léptem ki az orvosi rendelőből.
Ez a könyv mindazoknak szól, akik épp most mennek keresztül a menopauzán, és szeretnék megérteni, mi a fene történik velük, és azoknak is, akik majd csak később esnek át rajta, és felkészülten akarnak odaérni, hogy ne vezessék félre őket úgy, ahogy velem tették. Sosem mertem szószólója lenni semmilyen ügynek, de a menopauzával kapcsolatos beszélgetés megkívánja, hogy őszinték, hangosak, és, bátran kimondom, kissé nőietlenek legyünk. Bakker!
Mindennek egyik legviccesebb hozadéka, hogy rendszeresen rám írnak celebek, és megosztják velem, hogy beállt náluk a menopauza. Mintha egy gyóntatófülkében ülnék, vagy én lennék Hollywood nagynénje, akihez mindenki futhat a bánatával. De élvezem! Üdvözlöm őket a klubban, orvost javaslok nekik, vagy bármi mást, amit épp keresnek, és sokszor csak arra van szükségük, hogy valaki ítélkezés nélkül meghallgassa őket. Ebben a könyvben mindent megosztok, amit velük is meg szoktam, és remélem, elég részletesen teszem ezt ahhoz, hogy megspóroljam az érdeklődőknek azt a rengeteg keresgélést, amit magamnak nem tudtam, miközben a változókor erdejében botorkáltam.
Figyelem: nem vagyok orvos (nem is igen játszottam még orvost a filmjeimben sem, bár bábát már igen), viszont sokat megismertem, amióta másról sem beszélek, csak a menopauzáról. Mindig is azt gondoltam magamról, ügyesen hozom össze az embereket, legyen szó vacsorapartiról, produceri munkáról vagy egy pickleball-bajnokság megszervezéséről (bizony, azt is csináltam már).
Bízom az ösztöneimben, amikor tehetséges embert látok.
Ugyanezt tettem itt is. Annak érdekében, hogy a legfrissebb információkat és leginkább inspiráló történeteket oszthassam meg, zseniális szakértőket gyűjtöttem csokorba, nőgyógyászokat, pszichológusokat, bőrgyógyászokat, valamint különféle, lenyűgöző nőket, akik a menopauzáról mesélnek – akad köztük hetven fölötti barátnőm, akinek még sosem volt olyan jó a szex, mint most, és a negyvenes évei végén járó hölgy, aki élő adásban kapott pánikrohamot.
Hogyan lehetne ez életünk legfelemelőbb, legizgalmasabb időszaka? Ilyenkor már eleget tapasztaltunk a munka, a kapcsolataink és a testünk szempontjából is ahhoz, hogy tudjuk, mit adhatunk a világnak. Nem kell senki engedélye. Csak eszközökre van szükségünk, és persze az információra, hogy mentegetőzés nélkül lépjünk be az előttünk álló, erőt sugárzó, örömteli korba.
Naomi Watts - fotó: Ben Watts/Penguin Random House
