A távolból egy pásztor érkezik, körülötte megszámlálhatatlanul sok kecske, akik mindenre képesek, hogy megtalálják akit keresnek. Török Ábel a harmadik ég című regénye egy mágikus realista történet, amely egy isten háta mögötti falut és lakóinak sorsát mutatja be. Az elbeszélésben nagy szerepet kap a természet és a világ vége, az alapként szolgáló falut pedig a norvég partvidék ihlette, ami a mai nap is egy időtlen, világtól elzárt hely, és ahol az emberek harmóniában élnek a természettel. Török előző kötete A gonosz erdő meséi esélyes volt a Margó-díjra 2023-ban, ekkor interjút is készítettünk vele.
A harmadik ég a sóvárgás és a szerelem regénye. A középpontban egy bűvös kötelékből született, életen át tartó szerelem áll, ami nemcsak két ember sorsát, hanem az egész falu történetét meghatározza. A lakókban közös, hogy mindannyian végtelenül vágyakoznak valamire, szinte már mániákusan, és amivel talán sose tudnak majd megbékélni. Török új nyelven és könnyed, mesei stílusban beszél az emlékezésről, az összetartozásról, az elmúlásról és a gyerekkor világáról. Most pedig láthatjuk, hogyan forgatja fel egy seregnyi kecske a kis falu életét.
A kötet április elején jelenik meg.
Török Ábel: a harmadik ég (részlet)
szokatlan kompánia tartott a falu felé az erdőben. a fák ágai zörögtek, a levelek kíváncsian susogtak, ágak roppantak a talajon. ezernyi láb taposta a kemény utat, száznyi száj mekegett fáradtan, meee, meeee, meeeee.
az idegen hátrasimította a haját, közeledünk, ismert vidékeken járunk, emlékekkel szabdalt szülőföldemen, itt vár rám az élet. fáradhatatlanul terelte a kecskéket hosszú botjával, a tündérektől kapta búcsúajándékul, és amikor segítségre volt szüksége, füttyentett a komájának, hogy vicsorogjon a jószágokra. a farkas készségesen ugrott, néha már szólnia sem kellett, kitalálták egymás gondolatait.
a múltból, mint ködből elősejlő vidék láttára emlékek rohanták meg, szörnyű nagy forgatag tombolt szilárd bordakosarában.
mélyet sóhajtott, és megrázta a fejét. ma megfordul az élet.
a falu lakói hamarosan felfigyeltek a kecskékre. először a mekegést hallották a fák közül, olyan hangosan, mintha a mennyek dörögtek volna, vihar közeledik, ma megnyílik az égbolt. és a kecskék jöttek, először a legsebesebb bakok, mint a szemerkélő eső, a förgeteg hírnökei, törtek a házak közé, nem tétován, elveszetten kóboroltak, céltudatosan siettek, az emberek szemébe néztek és azt kérdezték tőlük, hol van ő, hol van ő, akit keresünk? aztán a többiek is odaértek, csobogtak, mint az özönvíz, elárasztották a világot, patáik alatt megremegett a talaj, reszketett és hánykolódott a völgysík, hadat üzent az ég a földnek és megrepedtek a fellegek, hamarosan mind felhőkbe fúlunk.
zuhogtak mindenfelől, számolatlanul jöttek, fehérbe fordították a falut, és egyedül őt keresték. faggatták az embereket, de az emberek nem válaszoltak nekik, bekopogtak a házakba, de az emberek nem nyitottak ajtót, ezért betörtek hozzájuk, recsegtek a deszkák a bakok kőszarvain.
berontottak a szobákba, felverték az alvókat és kihallgatták az álomtalanokat, és az emberek az utcákra menekültek, kiabáltak és sikoltoztak, honnan jöttek ezek a fenevadak, és miért űznek ki otthonainkból?
megpróbálták összeterelni őket, rendet verni az elharapódzó zűrzavarba, de a kecskék kitértek a kezek és a botok elől, fürgén mozogtak, mint a hegyi patakok. az asszonyok futottak a pásztorhoz, hogy hozza a kutyát, és fújja egyhelyre az ég megvadult felhőit, de az eb reszketve-kinyúlva feküdt a földön, a nyakára megtermett farkas telepedett.
egyre többen és többen jöttek, apadhatatlan forrásból eredünk, hullámzott és mekegett az egész falu, hozzátok a csónakokat, mert elmos bennünket az ár. a kecskék minduntalan ugyanazt kérdezgették, ugyanazt hajtogatták, hol van ő, hol van ő, akit keresünk, de az emberek nem tudtak válaszolni, nem tudjuk, hol van, nem gyakran látjuk manapság, keveset jár közöttünk.
akkora felfordulás kerekedett, hogy eleinte észre sem vették a kecskék között járó idegent. köpeny helyett szél lobogott mögötte, a szemében virág fehérlett, körmén világított a hold. lassan járt a házak között, és senkihez sem szólt, csak kutatott, nyugtalanul, mintha űznék, mintha évtizedes rabságból szabadulna.
a kecskék folyama megnyílt előtte, kettéválasztotta a tengert, még nem leltünk rá, gazdánk, ne haragudj meg érte.
gyerekek szaladtak elé, egy lány és egy fiú, nem ismerte őket.
te nem az én apukám vagy, kiabálta túl a lány a hangzavart, pedig itt ő a pásztor.
az idegen megtorpant, mintha meglepné, hogy megszólítják.
rúben az apád, hajolt le hozzá.
igen. én edna vagyok, mutatkozott be a lány.
hány éves vagy, edna?
nyolc, hangzott a válasz. a szó olyan erővel ütött az idegen mellkasába, hogy oda kellett kapnia a szívéhez. nyolc év, nyolc év, a tündérek között lassabban telt az idő. honnan jössz, kérdezte a kislány, és hogy lehet, hogy még sosem láttalak?
az idegen nem felelt. felállt, körbenézett, a haja lobogott az erős szélben. a kecskék ekkorra már mindenütt ott voltak, mozdulni sem lehetett tőlük. úgy hömpölyögtek át a falun, mint a tengeróceán, dörögtek a paták, morajlott a föld, ott voltak a házakban és a házak körül, felmásztak a tetőkre és leereszkedtek a pincékbe, lerohanták az udvarokat, a falakhoz szorították az embereket és faggatták őket, hol van ő, hol van ő, és senki sem tudott válaszolni, és az idegen csak meredt az égre némán, nyolc év, nyolc év, és egyre erősödött a szél, egyre haragosodott a forgatag, süvöltött és borzongott a világ, bőgtek a hegyek és kiabált a nép, de a kecskék senkire sem hallgattak, csak jöttek, robogtak megállíthatatlanul, mekegésük kis híján a holtakat is felverte, és amikor elsötétült az ég, és már a gyerekek sem nevettek, amikor már ők is menekülni kezdtek félelmükben, kicsapódott egy ajtó, és dörgedelmes hang zendült, a mindenségit, mi ez az istentelen lárma?
és a kecskék egy csapásra megálltak, mert a hang úgy hasonlított gazdájuk hangjára, mintha ő szólt volna.
szétoszlottak a fellegek, megnyugodtak a felhők, síri csend ereszkedett a világra.
nyolc év. az arca megemberesedett, és ha még ennél is jobban hasonlít az apjukra, az kényelmetlen lett volna. forgács illata lengte körbe, ácsinget viselt, szakálla sűrű volt és tömött. fekete szeme őt nézte döbbenten, egymásba fonódott a tekintetük, visszajöttél.
fekete szeme, fekete szeme elázott.
nem szóltak semmit. a szavak üresek, mondhatatlanok voltak akkor, abban a pillanatban, ferdül minden, ha beszél az ember.
nem tudta, hogyan keveredtek egymás mellé, mert egyikük sem mozdult. erős karok ragadták meg, drótszakáll szúrta a nyakát, könnyek peregtek az arcán, nem az övén, az övén, nem az övén, mindegy volt, végre ismerős illat vette körbe, szív dobbant a szívén, egyszerre, türelmetlenül.
hát mégis hazatértél, suttogta az emlékeiben élő hangnál egy fokkal mélyebb, hazatértél hozzánk.
Kép: Kalligram / Németh Botond
