A disztópia régóta népszerű műfaj, talán azért, mert egy olyan, a valóságban nem létező világot mutat be, melyben nem szeretnénk élni, sőt, beleborzongunk még a gondolatába is. A Gulliver utazásai óta töretlen az olvasók lelkesedése, elég a Fahrenheit 451-re, az 1984-re, A szolgálólány meséjére vagy Az éhezők viadalára gondolni. A próféta éneke annyiban tér el a klasszikus műfaj hagyományaitól, hogy kevésbé részletesen ábrázolja a történelmi, társadalmi hátteret, érzelmi hatása viszont rendkívül erős. Méghozzá azért, mert egy anya szemszögéből mutatja be, hogyan hatol először kis, majd egyre nagyobb lépésekkel a diktatúra a legszemélyesebb élet tereibe.
Különleges könyv, mely elsősorban nem az értelmünkre kíván hatni, sokkal inkább az érzelmeinket veszi célba, és ez maradéktalanul sikerül is neki. Nemcsak szemléljük ugyanis ezt a fiktív (de azért egyes elemeiben nagyon is ismerős) diktatúrát és az egyre gyorsuló térnyerését, hanem a bőrünkön, a zsigereinkben érezzük, méghozzá annyira, hogy a sodró lendület ellenére a végéhez közeledve többször is le kell tennünk a könyvet, mert túl nagy érzelmi megrázkódtatást jelent. Nem tudjuk távol tartani, belevonódunk, és sokszor úgy tűnik, nem is annyira távoli disztópia az, amit olvasunk, hanem eshetőség, mely ott lebeg a fejünk felett.
A Booker-díjról döntő zsűri elnökének értékelése szerint az ír szerző ötödik regénye kizökkenti az olvasót az önelégültségből, miközben az érzelmekre ható történetben egy nő küzdelme bontakozik ki, aki a családját próbálja megvédeni a diktatúrába tartó Írországban. Egyébként maga a szerző is egyértelművé tette célját: azt akarta elérni, hogy amikor az olvasók végül leteszik a könyvet, ne csak értsék, hanem át is érezzék a totalitarizmusba süllyedő ország problémáját – ez meg is valósult, én legalábbis nem olvastam ennél megrázóbb könyvet a (teljesen másképp szívszorító) Shuggie Bain óta.
Egyre sűrűbb sötétség
Már a regény nyitójelenete baljós, a sötét udvarra a lakás biztonságából kitekintő főhőst két nyomozó kopogása zavarja meg, akik a férjét keresik, nem tudni, miért: „Az éj leszállt, és ő nem hallotta a kopogtatást, amíg az ablakban állt és a kertet nézte. Miként sűrűsödik a sötét hangtalanul a cseresznyefák köré. Összegyűjti az utolsót is a levelek közül és a levelek nem állnak ellen a sötétnek, hanem suttogva elfogadják a jöttét.”
Már itt látható az is, hogy az egyre durvuló történet elbeszélésmódjára jellemző a líraiság, mely sokszor kontrasztot jelent a történések brutalitásával.
A nyitány sötétsége egyébként végigvonul a történeten (mint ahogyan az eső is), és az utolsó képben is fontos szerepet kap, nem beszélve az egyik, Bertolt Brechtet idéző mottóról: „A sötét időkben / fognak-e még énekelni? / Igen, fognak még énekelni - / a sötét időkről.”
Valóban sötét idők ezek, Írországban járunk, ahol a kormány szükségállapoti törvénykezést vezet be, és egyre jobban háttérbe szorítja az alkotmányos jogokat. A biológus kutatóként dolgozó Eilish Stack és családja áll a középpontban, akik egy külvárosi házban élnek nyugodt körülmények között. Ez a nyugalom tűnik el aztán az életükből párhuzamosan azzal, ahogy az ország vezetése egyre inkább a diktatúra felé halad. Az állam szörnyeteggé válik, de Eilish és férje sokáig nem hiszik el, hogy valóban megfoszthatják őket demokratikus jogaiktól.
A férfi szakszervezeti vezetőként a tanárok sztrájkját szervezi, az utcára vonulnak demonstrálni, és az utolsó pillanatig úgy gondolja, hogy mivel joguk van ehhez, senki nem fogja őket megakadályozni ebben. A tüntetést a rendőrök szétverik, a férfit elviszik, innentől pedig nem tudunk róla semmit. Eilish magára marad négy gyermekével: egy, a felnőttkor határán álló fiúval, két kiskamasszal, valamint egy csecsemővel, és persze minden gonddal, ami ezzel együtt jár. Ha pedig ez nem lenne elég, a demencia felé araszoló idős édesapjáról is gondoskodnia kell.
A férjét folyamatosan visszaváró, de egyre reményvesztettebb nő nem hiszi el, hogy megtörténhet, ami végül megtörténik: az állam néhány hónap leforgása alatt totalitárius rendszerré válik, a körülöttük lévő, korábban megszokott valóság eltűnik, a sötétség exponenciális tempóban sűrűsödik. Nincs igazán nagy fordulat vagy töréspont, a változások egymást követően zajlanak, épp ezért az állampolgárok, köztük az egyébként nagyon józan Eilish is minden radikalizálódásnál úgy gondolja, ez már a vége, de téved, a diktatórikus hatalom a végsőkig emeli a tétet.
Fokozódó tempó
A regény szerkezete tökéletes, mert olyan apró változásokkal, mégis gyorsuló tempóban visz előre, hogy szinte fel sem ocsúdunk, és az ablakon udvariasan kopogtató rendőröktől eljutunk a fia életéért zokogó anya képéig, aki a teljes káosz közepén már nem a méltó életkörülményekért és a demokratikus jogokért, hanem gyermekei túléléséért küzd.
Először csak embereket visznek el, kijárási tilalmat vezetnek be, sokan elveszítik az állásukat, majd gyerekeket tartóztatnak le az utcán, ellenőrző pontokat állítanak fel, fegyveres harcok kezdődnek, a civil lakosság élete is veszélybe kerül.
Közben megszűnik az oktatás, akadozik az áramellátás, a legidősebb fiút pedig, noha még csak középiskolás, besorozzák. Aki nem vonul be, annak az egész családját ellehetetlenítik. Eilisht többen is menekülésre, az ország elhagyására biztatják, de képtelen elindulni, mintha a legvégéig nem hinné el, hogy ennek az eszkalációnak soha nem lesz vége.
A család ráadásul nemcsak a külső erőkkel, de saját belső problémáival is küzd: a kamaszodó gyerekeknek is megvan a véleménye a világról, mindannyian másképp reagálnak a szituációra, egyre nehezebb őket fizikailag is közel, biztonságban tartani, és itt kezdődnek majd az igazi tragédiák, és azok a jelenetek, melyek olyan iszonyatos erejűek, hogy le kell tenni az egyébként sodró lendületű könyvet.
Többször meg kell állni, mert Lynch olyan élővé teszi a történetet, hogy képtelenség távolságtartással olvasni, főleg a könyv utolsó harmadában.
Az anyával az élen az egész család valami olyan felé zuhan, melyről korábbi tapasztalataik alapján nincs és nem is lehet fogalmuk, és végül eljutnak odáig, ahonnan nincs tovább.
A világ közönye
A képzeletbeli Írország és a család tragédiája mögött pedig ott áll a világ, a maga szokásos közönyével. Eilish abban bízik, hogy a világ közvéleménye megakadályozza majd az egyre durvuló történéseket, lesz egy pont, ahol beavatkozik. De a fia felhívja a figyelmét arra, hogy ez önmagában nem elég:
A világ figyel bennünket, Anya, a világ látta, hogy mi történt, a biztonsági erők éles lőszerrel lőttek egy békés tüntetés résztvevőire, aztán vadászni kezdtek ránk, minden megváltozott, hát nem érted, innen már nincs visszaút.”
A mai technikai környezetben játszódó történetben sokan bíznak abban, hogy a világ nyilvánossága, a tudósítások, az információ gyors és szabad áramlása megakasztja majd a rendszert, a többi ország tiltakozása vagy közbeavatkozása nem engedi, hogy elszabaduljon a vérengzés. De nem lép közbe senki, a világ sajnálatát fejezi ki és együtt is érez, de a tettek szintjén közönyös marad.
Disztópia vagy nem?
Paul Lynch különös családregényének disztópikus háttere nem annyira kidolgozott, mint például Orwell már említett klasszikusának. Az állam működéséből elsősorban azokat a részleteket látjuk, melyek a család életére kihatással vannak. Igazából az is szinte mindegy, hogy épp Írországban játszódik, lehetne bárhol a világon, annyira univerzális a története. Megmutatja, mi történik akkor, ha hagyjuk a demokráciát kútba esni és diktatúrává válni, de ezt a folyamatot nem a törvény, a jogalkotók szempontjából nézi, hanem egy anyáéból, aki, ha mindent nem is, jóval többet veszít, mint ami ép ésszel felfogható. És hogy sötét idők mindig is voltak és lesznek, és a világ sok részén jelenleg is vannak, arra utal maga a cím és a regény zárlata is:
„(…) a próféták ugyanazt a dalt éneklik a korokon át, a kard eljövetele, a világ, amelyet tűz emészt el, a délidőben földre zuhanó nap és a sötétbe forduló táj, egy isten haragja szól ki a próféta dühödt szájából, (…) de a próféta nem a világ végéről énekel, hanem arról, ami megtörtént és ami meg fog történni és ami most történik néhányakkal (…).”
A regény egy olyan világot térképez fel, mely számunkra talán jövőbeli disztópia, de sokaknak, a világ több pontján ez a mai nap, a jelen, a mindennapi túlélés, melyet 2025 nyarán is folytatnak.
Ilyen értelemben a regény nem is annyira disztópia, mint inkább egy jövőbeli látomásba csomagolt rajz arról, mit jelent a diktatúra, mit jelent a háború, hogyan él az ember akkor, amikor már megfosztották mindenétől és semmi más vágya nincs, csak hogy a fiai és lányai túléljék a következő napot. A próféta éneke irodalmi szempontból is nagyon meggyőző, kiválóan szerkesztett regény, de túlmegy az irodalmiságon – mint ahogy a legnagyobb könyvek általában – és egyfajta kiáltványként is működik, szembesít azzal, amit nem akarunk, nem bírunk látni, mert túl van azon, ami elviselhető – összetöri a szívünket és lehetetlen elfelejteni.
Nyitókép forrása: paullynchwriter.com
