![Túlélni Caracasban, a tüdő cseresznyéskertje és egy bosszúálló ragadozó [Kroki]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/3/32719/fe_580_320_konyves_honlap_cover_93.png "Könyves Kroki")
Karina Sainz Borgo: Megy le a nap Caracasban
“Ez nem nemzet, hanem húsdaráló” - írja Karina Sainz Borgo Megy le a nap Caracasban című regényében, és súlyos kijelentése a borítóra is utat talált. Pedig a címlap buja virágai dél-amerikai sztereotip giccset is ígérhetnének - micsoda tévedés! A karcsú regény 2019-ben jelent meg, és mire a magyar kiadás a kezembe került, éppen annyira omlott össze az európai békébe vetett naiv hitem, hogy minden egyes mondattól duplán összeszoruljon a gyomrom, a szívem.
A 38 éves Adelaida anyja halála után egyedül marad a forrongó Caracasban, ahol a zavargások nyomán zsáknyi pénzért sem lehet már lisztet szerezni, és mire az ember hazaér, a Forradalom Fiai foglalják el a lakását, aztán szerencse, ha nem ölik meg, csak összeverik. Ez a 21. század Venezuelája: a jól ismert utcakép és az intim terek is az anarchia és a terror színterévé válnak, Sainz Borgo pedig szigorú aprólékossággal tárja fel az ekkora mértékű erőszakkal szemben eszköztelen átlagember kiszolgáltatottságának lélektanát.
Miközben egykori otthonában a lakásfoglalók otromba erőfitogtatással ragadják el vagy teszik tönkre a családi emlékeket, a szomszédban bujkáló Adelaida számára a kiutat egy új személyazonosság és az emigráció jelenthetné. Ezt viszont nem csak logisztikailag nem olyan egyszerű megoldani, hiszen az anyjáért érzett gyásza összekeveredik a szülőföldjéért érzett gyászával. A menekülés itt egyenértékű önmaga felszámolásával, és nem egyértelmű, hogy vajon lehetséges-e a káoszban újjászülni magunkat. Vagy esetleg ez az egyetlen út, és a tényleges túléléshez az identitásunk holt árnyát ott kell hagyni a hazában, a hullák között? Sainz Borgo tudhatja a választ, mert bő tíz éve kivándorolt Caracasból Spanyolországba. Rég fogott ilyen vasmarokra 250 oldal, mint az ő regénye. Az a fajta kincs, amit muszáj olvasás közben le-letenni, hogy lélegzethez jussunk. (Sándor Anna)
Guzák Klaudia: Francia film
„Lassan beletúrok a hajadba, / és az ujjaim által képzett barázdákba / vetőmagokat szórok. / Paradicsommagokat, / narancsfa magokat, / városmagokat, autómagokat.” Így kezdődik Gužák Klaudia bemutatkozó kötete, és mintha a költészet működésmódját írná körül ez a versszak bűbájosan. A költészet elvégre teremtés, és jó esetben szárba szökkenés lélektől lélekig, a Francia film pedig papírgalacsinokból készült stop motion-animáció jeleneteiként vetíti elénk a Te meg az Én kozmológiájának epizódjait. A képzelet tükörtermébe hív minket a szerző rajzaival illusztrált, karcsú könyv, ahol egymásba játszanak a nézőpontok, torzulnak az arányok, a léptékek összegabalyodnak és a személyiségek is egymásba folynak át ‒ olykor pedig egymásra csodálkoznak az amúgy szabadversszerűen szerveződő szövegekben a sorvégi szavak.
Ablakok, fagy és a félelem, sötétség, törékenység és a magány, madarak, térképek és a vizek a könyv visszatérő motívumai. Porból varrt pelenkák és macskabajuszból szőtt takarók színesítik a tárgyi környezetet, egy képzelt mozi teraszán zsiráfember sakkozik, de bármilyen meghökkentő a külvilág, ami odabent történik, az ennél is szédületesebb. A tüdő cseresznyéskertjén gésák sétálnak át, és mindegyre a megfogalmazni, összerakni, számba venni vágyott Másik megfogalmazhatatlanságával, összerakhatatlanságával, számba vehetetlenségével szembesítenek a róla szóló kísérletező kedvű, kegyetlen vagy banális passzusok. Azt hiszem, ha kimaradt volna belőle néhány kép, néhány szöveg, a Francia film még inkább működne mint kötet. Különösen a végére fárad ki érzésem szerint, ahogy elfáradunk néha az álmodásban mi is ‒ meglehet, épp ezzel a tapasztalattal szembesít. (Vass Norbert)
Török Ábel: A gonosz erdő meséi
Fogd a Trónok harcát, a Kill Billt és a királydrámákat, keverd össze, az egészet oltsd be az állatmesék hagyományába, és megkapod Török Ábel első regényét. A gonosz erdő meséi horrorban pácolt vérbeli fantasy, az évem eddigi legellentmondásosabb olvasmánya, amivel több problémám is volt, mégsem tudtam letenni, sőt. Nem véletlenül rövidek az állatmesék, gondoltam például, hiszen bár a szöveg igényesen megírt és olvastatja magát, időről időre eluntam a koncolást. Az eltorzult állat-ember szereplők ugyanis végeérhetetlen grimdark hentelés közepette építik a cselekményt, és a legváltozatosabb módokon bekövetkező kínhalál túl repetitív. Pedig a történet tisztességes politikai játszmák köré szerveződik: miután megdöntötték az aktuális zsarnokot, a társai elárulják Rókát, aki szörnyű bosszút fogad. És nem elég, hogy személyében egy rettegett gyilkos szabadul el az erdőben, a paranoiájába beleőrülő új király trónjára többen is fenik a fogukat, illetve a csülküket.
Itt az emberivé alakulás nem pozitív folyamat – de nem találsz szimpatikus szereplőt sem, a rossz a még rosszabbak ellen szövetkezik, és aki nem nyomorult áldozat, az hataloméhes és/vagy szadista pszichopata. A figurák – az állatmesei hagyományoknak megfelelően – sematikusak, viszont szórakoztató, ahogy Török a fajokhoz kapcsolt sztereotípiákkal játszadozik. Ráadásul ügyesen építi a feszültséget, a fordulatok húznak a végkifejlet felé, ahol a nagy meglepetés az, hogy nincs meglepetés – ezen egyszerre bosszankodtam és nevettem elismerően.
Az elfajzott szereplők ábrázolásában kiemelkedő hazai előd Moskát Anita Irha és bőrje, ám a két regényt ezen túl sem komplexitásában, sem karakterében nem lehet összehasonlítani, egyszerűen csak mások. És persze ide kacsint Orwell is, miközben A gonosz erdő meséi közel sem olyan nyilvánvaló parabola a hatalomról, mint az Állatfarm. Ez a debütregény egyáltalán nem való mindenkinek (széplelkűeknek semmiképp), Török Ábel viszont nagyon is ígéretes szerző. (Sándor Anna)
