„Nézd a világ apró rebbenéseit” – figyelmeztet Kiss Tibor Noé karcsú, de annál sűrűbb kötete (itt mutattunk részletet), amely éppen egy olyan életszakaszban talált rám, amikor úgy éreztem, nehezen kapcsolódom az engem körülvevő dolgokhoz, terekhez. Ahogy azonban haladtam előre az oldalakon, az elém táruló tájak hullámzása, az erőszak fullasztó légköre és a feszültség mellett mégiscsak fel-felvillanó nyugalom egyre jobban beszippantottak. Az Olvadás végül az idei Könyvhét legizgalmasabb megjelenése lett számomra, nemcsak húsbavágó témái és erős atmoszférája miatt, hanem azért is, mert rég találkoztam ennyire komplex és jól átgondolt szerkezettel.
Ismerős tájak, új tétek
A szerző 2010-ben szinte berobbant az irodalmi köztudatba, amikor Inkognitó című regényében (itt írtunk, itt beszélgettünk róla) feldolgozta saját transzneműségének és önkeresésének történetét. A személyes, kitárulkozó debütálást követő két kötete, az Aludnod kellene és a Beláthatatlan táj lazán kapcsolódik az Olvadáshoz, nem véletlen tehát, ha ismerős szálakra, karakterekre vagy helyszínekre bukkanunk.
Míg azonban az előbbi kettő inkább társadalmi problémákra és szakadékokra fókuszált, ezúttal mintha máshol lennének a tétek.
Bár itt is feltűnnek az olcsó drogokat fogyasztó fiatalok vagy a nehéz sorsú családok, a középpontban egy korábban szociális munkásként dolgozó harmincas nő áll, aki veszteségek egész sorozatán ment már keresztül élete során. Kórházi képekkel indulunk: az elbeszélő nagyanyja beteg, nem sokkal később pedig meg is hal.
A temetésre való készülődés óhatatlanul hozza magával, hogy a nőnek számot kell vetnie lezártnak hitt traumáival.
Egy erőszakos apa állandóan kísértő árnya, valamint egy félelemben töltött gyerekkor emlékei sejlenek fel, és idővel az is kiderül, nem elég, hogy a férfi bántalmazta az anyát, miután megszöktek tőle, gyilkosság vádjával börtönbe került. A narrátor próbál megbarátkozni a gondolattal, hogy a koporsó mellett állva újra egymás szemébe kell majd nézniük, de egy tragikus körülmények között elveszített barát hiánya és számos egyéb régi sérelem tovább nehezítik a dolgát. Arról nem is beszélve, hogy a párja is távol van tőle: a kulturális antropológusként dolgozó Attila Oroszországban kutatja a hantik távoli, titokzatos világát.
Hogyan kell „jól” írni az erőszakról?
A cselekményen végignézve Kiss Tibor Noé könyve akár lehetne már-már csömörig megterhelő vagy éppen giccsbe hajló traumaszöveg is, ilyesmiről azonban szó sincs. A fentebb összefoglalt események ugyanis nem lineáris rendben tárulnak fel előttünk, hanem mozaikdarabkákból állnak össze. A történetet feldolgoz(hat)atlan múltból születő álmok, látomások, asszociációk és emlékek útvesztőjében keringve kell összeraknunk: néhol csak egy-egy villanást kapunk, hogy aztán oldalakkal később értsük meg a jelentőségét.
Olyan ezt a regényt olvasni, mint egy kihívásokkal teli, de annál izgalmasabb nyomozás.
Eleinte sok a rejtély és a vakfolt, de a szerző nem engedi el a kezünk, és lassan kitisztul a kép.
Nemcsak súlyos témáit és szövevényes szerkezetét tekintve figyelemre méltó ugyanakkor ez a szöveg, hanem a nyelvében is nagyon különleges. Kiss Tibor Noé jó ritmusban váltogatja a finom, lírai és a kifejezetten nyers, szókimondó megfogalmazásokat, ami talán az erőszak ábrázolásában a legszembetűnőbb. Eleinte csak az érzékekre apellál, megjelenik előttünk például egy kemény kőtalapzat, hullik a por, a napkorong beleég a retinába, aztán később szinte odavág a mondat: „egyéves voltam, amikor apám megerőszakolta anyámat a kőkeresztnél”. Végig az volt a benyomásom, hogy a szerző pontosan tudja, mikor elég a sejtetés, és mikor kell fájdalmasan konkrétnak lennie, hogy ne vesszünk el a történetben.
A nagyanyánál töltött nyarak színei, a közeli vágóhíd műszakjelző dudájának üvöltése, az apa kezében tartott disznóölő kés csillanása és a lüktető erdő, amely „felfedezésre váró ismeretlen, fésületlen rengeteg, beteljesületlen álom” – a narrátor szólama rengeteg intenzív képből, hangból és visszatérő motívumból tevődik össze, melyeknek köszönhetően szinte a saját bőrünkön érezzük az olvasottakat.
A főszál összetettségét némiképp ellensúlyozzák Attila szövegrészei, ő ugyanis hagyományosabb stílusban, naplóbejegyzésekben számol be oroszországi terepmunkájáról.
Rideg, kegyetlen, távoli világba nyerünk itt betekintést, amelyben mégis megbújik valami ősi rend és szépség.
„Valamikor apám is volt gyerek, védtelen, kiszolgáltatott”
A Beláthatatlan tájról azt írtuk anno, hősei tanúbizonyságot tesznek róla, hogy „az élet a reménytelenség völgye, ahol a veszteség, a halál, a hiány és a magány uralkodik”.
Bár mindezek az Olvadás univerzumának is tagadhatatlanul részei, a megannyi fájdalom hátterében ezúttal ott van a kitörölhetetlen szeretet is.
A narrátor és Attila szerelme a távolság ellenére is erős, anya és lánya között „elszakíthatatlan köldökzsinór” feszül. Ami pedig az apát illeti, még ha megbocsátani nem is tud neki a főhős, az elfogadás és talán valamiféle megértés útján képes elindulni.
„Minden olyan nyers, kegyetlen, erőszakos. Az élet elmúlik, és mintha nem lenne semmi, ami a helyébe lépne. Nincs más, csak a fagyott, kietlen táj” – olvassuk a regény első felében. Az utolsó oldalakhoz érve viszont nyilvánvalóvá válik, hogy az olvadás nemcsak a messzi tajga vidékén megy végbe, hanem a szereplők bensőjében is. És ha együtt bolyongunk velük a természet, a múlt és a lélek labirintusaiban, akkor garantáltan minket sem hagy értintetlenül ez az utazás.
