Mielőtt Gabriel García Márquez 2014. április 17-én meghalt otthon, egy kismadár repült be a házukba, és zavarodottságában az üvegnek csapódva kitört nyakkal hullott abba a székbe, amiben az író szokott üldögélni. Márquez szíve aztán nagycsütörtökön állt meg, és amikor a hír szárnyra kapott, a család egy barátja e-mailben rákérdezett: azt tudják, hogy Ursula, a Buendíák matriarchája is nagycsütörtökön halt meg, a halála előtt pedig bódult madarak hullottak el – és elküldte a Száz év magány vonatkozó részletét.
95 éve született a kolumbiai Gabriel García Márquez Nobel-díjas író, újságíró, politikai aktivista. Mindenkinek mást kínálnak könyvei, az évforduló pedig jó alkalmat adott arra, hogy felelevenítsük saját irodalmi Márquez-élményeinket.
Ha a halálnak létezik esztétikája, úgy Márquez épp olyan mitikusan lépett ki az életből, ahogyan írt, ami csak még tovább építi majd a legendáját. Amíg élt, szenvedélyes mesélőként a fia szerint
“sokszor panaszkodott, hogy a legjobban azt utálja a halálban, hogy ez az élete egyetlen olyan eseménye, amelyet nem tud megírni”.
Emellett pedig azt is mondogatta a fiának, hogy: “Miután meghalok, azt csinálsz, amit akarsz”. Rodrigo García pedig a lehető legközvetlenebb módon váltotta be a biankó engedélyt: a Búcsú… képes tabuk nélkül beszélni az életből kivezető utolsó szakaszról, a meghalás stációiról és a gyászról, miközben szemérmesen megőrzi a családi intim szféra méltóságát is. Kifinomult arányérzékről tanúságot téve, Rodrigo García egy művelt és önreflektív, empatikus úriember nyugalmával meséli el szülei történetének végét úgy, hogy nem zsákmányolja ki a hírnevüket – miközben ennek a veszélye folyamatosan Damoklész-kardjaként lebeg a kötet felett. Elég lenne egy-egy rosszul megválasztott jelző, egy túl érzékletesen kifejtett eseménysor, hogy megcsússzon, és giccses vagy közönséges legyen. De csak megrendítően őszinte marad – Totth Benedek műfordítóként pedig megbízható partner abban, hogy megőrizze a szöveg erejét.
Márqueznek az újságírás volt az első szerelme, tárcáiban, cikkeiben formálta egyedülálló elbeszélői stílusát. Az évszázad botránya nemcsak adalék a Nobel-díjas szerző életművéhez, de önmagában is rendkívül változatos, humoros és elgondolkodtató olvasmány, nálunk pedig A hét könyve.
Rodrigo García őszinte például abban, hogyan élte meg az apja, az emlékeiből élő világhírű író a saját, demencia miatti leépülését. Márquez egészen idős koráig nem olvasta újra a regényeit, mert annyira félt tőle, hogy túl gyengének találja őket. Amikor demensen kézbe vette őket, a borító alapján meglepődött, hogy ő írta, elolvasta, majd újrakezdte őket. Nagybetegen hazavágyott, de nem a feleségével közös otthonba, hanem a nagyapjához, akivel nyolcéves koráig élt, és akiről Buendía ezredes alakját mintázta. Hogy ezek a leírások nem válnak mívesen megragadott nyomorpornóvá, abban része van annak is, hogy Rodrigo García emlékeiből és a demencia ködéből fel-felbukkan a társaságkedvelő, kiválóan beszélgető, örök kópé Márquez is, aki még a halálos ágyán is olyan nyers humorral hülyéskedett az ápolónőkkel, mintha a saját regényeiből lépett volna elő.
Idén nyáron jelent meg Rodrigo García új memoárja, a Farewell to Gabo and Mercedes (~Búcsú Gabótól és Mercedestől), amelyben Gabriel García Márquez fia édesapja egyre súlyosbodó betegségéről, majd haláláról írt.
Ugyan a Búcsú… alig 139 oldalas, karcsú könyvecske, nem kell, és nekem nem is sikerült egy ültő helyemben elolvasni. Az esszéisztikus fejezetek egy-egy gondolatot, emléket emelnek ki, és a fejezethatárokon vagy akár közben, egy-egy súlyosabb mondat után arra késztettek, hogy kontemplatív csöndben dolgozzak magamban az olvasottakon. A kötet ugyanis folyamatos reflexióra hívott, és két történetet mesélt bennem párhuzamosan. A fiúét, aki búcsúzik az apjától, és aki a dermedt sokkon át is érzékeli a testvére, a rokonok és az apjával hatvan éve házas anyja mozgását a házban, aminek átmeneti középpontja és egyre gyengébben lüktető szíve a vendégszobából kialakított betegszoba, ahol Márquez fekszik. És a sajátomat, ahogy én köszöntem el anyámtól, miközben ugyanerre az útra indult. A kialakuló közösségérzés Rodrigóval – hadd hívjam ezen a ponton a keresztnevén – a gyerekek közössége, akik látják meghalni a szüleiket, és látják, ahogy
elszáll belőlük az a megfoghatatlan valami, ami az ő esetében Márquezt a világhírű íróvá és Gabóvá, a férjjé és apává tette.
Ez is egyfajta beavatás – egyszer egy idős rokonom azt mondta, addig vagyunk gyerekek, amíg élnek a szüleink.
Bár a címben ott szerepel Mercedes, Márquez felesége és Rodrigo García anyjának a neve is, és a kötet során egyértelművé válik, micsoda erős személyiség volt, árulkodó, hogy a tőle való búcsú azért összehasonlíthatatlanul rövidebb a kötet végén. Rodrigo Garcíának az apjával volt elszámolnivalója, amint azt egy ponton be is vallja. Nem véletlen ugyanis, hogy nem spanyolul, hanem angolul írta a könyvet: azon a nyelven, amin ő Los Angelesben a saját jogán nevet és szakmai sikereket szerzett magának. Ezzel együtt is van valami báj abban, amikor végül beismeri a nyilvánvalót, hogy milyen nagynak érezte az életén az apai örökség árnyékát.
87 éves korában meghalt Mercedes Barcha, Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író özvegye, akiről a művész azt írta, ő tette lehetővé fő műve, a Száz év magány megírását.
Ami egyébként a leszármazottak részéről tartozást és felelősséget is jelent a köz felé: a Nobel-díjjal, a hírnévvel, a mitikus és univerzális erejű történetekkel az ő Gabójuk mindenki Márqueze, a veszteség minden olvasó vesztesége. Megejtő az a lelkiismeretesség, ahogy Rodrigo García beszámol arról is, hogyan értesítették a nyilvánosságot Márquez haláláról, hogyan készültek a temetésre, milyen volt látni a tiszteletüket leróni kívánó rajongók vagy a pletykára éhes kíváncsiskodók tömegeit a házuk előtt, és hogyan kezelte az anyja, amikor egy szélhámos hasznot húzott a gyászukból. Amit a könyvben García ezzel tesz, azzal ősi gesztusok rendszerébe csatlakozik, amiben a gyász a közösségé is, a közösség gyásza része a halál misztériumának.
Sokat beszélünk ma már arról, hogy mennyire nem tudunk beszélni a halálról – így a nem-beszéd új, locsifecsi módján sertepertélünk a haláltabu körül.
“Ha tudsz anélkül élni, hogy írnál, akkor ne írj”
– idézi Rodrigo García az apja mondását, és mesél, mert hallgatni nem tud. A búcsúja így válik példává is a gyászban, hogyan lehet beszélni méltón, őszintén és gyógyítóan.
