Mielőtt Gabriel García Márquez 2014. április 17-én meghalt otthon, egy kismadár repült be a házukba, és zavarodottságában az üvegnek csapódva kitört nyakkal hullott abba a székbe, amiben az író szokott üldögélni. Márquez szíve aztán nagycsütörtökön állt meg, és amikor a hír szárnyra kapott, a család egy barátja e-mailben rákérdezett: azt tudják, hogy Ursula, a Buendíák matriarchája is nagycsütörtökön halt meg, a halála előtt pedig bódult madarak hullottak el – és elküldte a Száz év magány vonatkozó részletét.
95 éve ezen a napon született Gabriel García Márquez Nobel-díjas író, újságíró, politikai aktivista. Könyvei Kolumbia leghíresebb kulturális exportcikkei mind a mai napig. Élete és munkássága évtizedek óta rengeteg olvasót vonzanak, könyvei számos szerzőt inspiráltak világszerte - a magyarok közül Vámos Miklós könyvet is írt Márkez meg én címmel (és korábbi interjúnkban is mesélt az életműhöz való viszonyáról), de például Szűcs Péter Dharma című regényének bemutatóján is szóba került a kolumbiai író, pontosabban a Szerelem kolera idején című regénye - amelyet amúgy mi is újraolvastunk a koronavírus-járvány alatt. Mindenkinek mást kínál Márquez, az évforduló pedig jó alkalmat adott arra, hogy felelevenítsük saját irodalmi Márquez-élményeinket.
Ha a halálnak létezik esztétikája, úgy Márquez épp olyan mitikusan lépett ki az életből, ahogyan írt, ami csak még tovább építi majd a legendáját. Amíg élt, szenvedélyes mesélőként a fia szerint
“sokszor panaszkodott, hogy a legjobban azt utálja a halálban, hogy ez az élete egyetlen olyan eseménye, amelyet nem tud megírni”.
Emellett pedig azt is mondogatta a fiának, hogy: “Miután meghalok, azt csinálsz, amit akarsz”. Rodrigo García pedig a lehető legközvetlenebb módon váltotta be a biankó engedélyt: a Búcsú… képes tabuk nélkül beszélni az életből kivezető utolsó szakaszról, a meghalás stációiról és a gyászról, miközben szemérmesen megőrzi a családi intim szféra méltóságát is. Kifinomult arányérzékről tanúságot téve, Rodrigo García egy művelt és önreflektív, empatikus úriember nyugalmával meséli el szülei történetének végét úgy, hogy nem zsákmányolja ki a hírnevüket – miközben ennek a veszélye folyamatosan Damoklész-kardjaként lebeg a kötet felett. Elég lenne egy-egy rosszul megválasztott jelző, egy túl érzékletesen kifejtett eseménysor, hogy megcsússzon, és giccses vagy közönséges legyen. De csak megrendítően őszinte marad – Totth Benedek műfordítóként pedig megbízható partner abban, hogy megőrizze a szöveg erejét.
Klasszikus és kortárs egyszerre; letehetetlen, nagy ívű, izgalmas regények szerzője, akihez fogható kevés van: művei évtizedek alatt sem porosodnak be, sosem mennek ki a divatból, olvasni, újraolvasni őket bármilyen életkorban vagy élethelyzetben hatalmas élmény. A Szerelem a kolera idején vagy a Száz év magány szerzője minden művében olyan univerzumot nyit, mely egyedi és összetéveszthetetlen, és melyből lehetetlen kilépni. Az egyik legismertebb kolumbiai, Gabriel García Márquez azonban nemcsak íróként, de újságíróként is megkerülhetetlen életművet hagyott hátra. Az újságírás volt az első szerelme, tárcáiban, cikkeiben formálta egyedülálló elbeszélői stílusát. A világ legjobb mesterségének nevezte az újságírást, melyhez haláláig hű maradt. Ebből a kevésbé ismert hagyatékból jelentetett meg válogatást a Magvető idén márciusban. Az évszázad botránya nemcsak adalék a Nobel-díjas szerző életművéhez, de önmagában is rendkívül változatos, humoros és elgondolkodtató olvasmány, nálunk pedig A hét könyve.
Rodrigo García őszinte például abban, hogyan élte meg az apja, az emlékeiből élő világhírű író a saját, demencia miatti leépülését. Márquez egészen idős koráig nem olvasta újra a regényeit, mert annyira félt tőle, hogy túl gyengének találja őket. Amikor demensen kézbe vette őket, a borító alapján meglepődött, hogy ő írta, elolvasta, majd újrakezdte őket. Nagybetegen hazavágyott, de nem a feleségével közös otthonba, hanem a nagyapjához, akivel nyolcéves koráig élt, és akiről Buendía ezredes alakját mintázta. Hogy ezek a leírások nem válnak mívesen megragadott nyomorpornóvá, abban része van annak is, hogy Rodrigo García emlékeiből és a demencia ködéből fel-felbukkan a társaságkedvelő, kiválóan beszélgető, örök kópé Márquez is, aki még a halálos ágyán is olyan nyers humorral hülyéskedett az ápolónőkkel, mintha a saját regényeiből lépett volna elő.
Idén nyáron jelent meg Rodrigo García új memoárja, a Farewell to Gabo and Mercedes (~Búcsú Gabótól és Mercedestől), amelyben Gabriel García Márquez fia édesapja egyre súlyosbodó betegségéről, majd haláláról írt. A The Paris Review egy rövid részletet közölt a kötetből, amelyben Rodrigo García azokat a napokat idézte fel, amikor az írón egyre inkább elhatalmasodott a demencia.
Ugyan a Búcsú… alig 139 oldalas, karcsú könyvecske, nem kell, és nekem nem is sikerült egy ültő helyemben elolvasni. Az esszéisztikus fejezetek egy-egy gondolatot, emléket emelnek ki, és a fejezethatárokon vagy akár közben, egy-egy súlyosabb mondat után arra késztettek, hogy kontemplatív csöndben dolgozzak magamban az olvasottakon. A kötet ugyanis folyamatos reflexióra hívott, és két történetet mesélt bennem párhuzamosan. A fiúét, aki búcsúzik az apjától, és aki a dermedt sokkon át is érzékeli a testvére, a rokonok és az apjával hatvan éve házas anyja mozgását a házban, aminek átmeneti középpontja és egyre gyengébben lüktető szíve a vendégszobából kialakított betegszoba, ahol Márquez fekszik. És a sajátomat, ahogy én köszöntem el anyámtól, miközben ugyanerre az útra indult. A kialakuló közösségérzés Rodrigóval – hadd hívjam ezen a ponton a keresztnevén – a gyerekek közössége, akik látják meghalni a szüleiket, és látják, ahogy
elszáll belőlük az a megfoghatatlan valami, ami az ő esetében Márquezt a világhírű íróvá és Gabóvá, a férjjé és apává tette.
Ez is egyfajta beavatás – egyszer egy idős rokonom azt mondta, addig vagyunk gyerekek, amíg élnek a szüleink.
Bár a címben ott szerepel Mercedes, Márquez felesége és Rodrigo García anyjának a neve is, és a kötet során egyértelművé válik, micsoda erős személyiség volt, árulkodó, hogy a tőle való búcsú azért összehasonlíthatatlanul rövidebb a kötet végén. Rodrigo Garcíának az apjával volt elszámolnivalója, amint azt egy ponton be is vallja. Nem véletlen ugyanis, hogy nem spanyolul, hanem angolul írta a könyvet: azon a nyelven, amin ő Los Angelesben a saját jogán nevet és szakmai sikereket szerzett magának. Ezzel együtt is van valami báj abban, amikor végül beismeri a nyilvánvalót, hogy milyen nagynak érezte az életén az apai örökség árnyékát.
87 éves korában meghalt Mercedes Barcha, Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író özvegye, akiről a művész azt írta, ő tette lehetővé fő műve, a Száz év magány megírását.
Ami egyébként a leszármazottak részéről tartozást és felelősséget is jelent a köz felé: a Nobel-díjjal, a hírnévvel, a mitikus és univerzális erejű történetekkel az ő Gabójuk mindenki Márqueze, a veszteség minden olvasó vesztesége. Megejtő az a lelkiismeretesség, ahogy Rodrigo García beszámol arról is, hogyan értesítették a nyilvánosságot Márquez haláláról, hogyan készültek a temetésre, milyen volt látni a tiszteletüket leróni kívánó rajongók vagy a pletykára éhes kíváncsiskodók tömegeit a házuk előtt, és hogyan kezelte az anyja, amikor egy szélhámos hasznot húzott a gyászukból. Amit a könyvben García ezzel tesz, azzal ősi gesztusok rendszerébe csatlakozik, amiben a gyász a közösségé is, a közösség gyásza része a halál misztériumának.
Sokat beszélünk ma már arról, hogy mennyire nem tudunk beszélni a halálról – így a nem-beszéd új, locsifecsi módján sertepertélünk a haláltabu körül.
“Ha tudsz anélkül élni, hogy írnál, akkor ne írj”
– idézi Rodrigo García az apja mondását, és mesél, mert hallgatni nem tud. A búcsúja így válik példává is a gyászban, hogyan lehet beszélni méltón, őszintén és gyógyítóan.