Gabriel García Márquez 2014 áprilisában hunyt el, és 2012 óta lehetett tudni róla, hogy demenciában szenvedett. Rodrigo García a kötetben felidézi, hogy még apja életében valaki megkérdezte tőle, hogyan birkózik meg az író az emlékek elveszítésével. Mire azt válaszolta, hogy édesapja szigorúan a jelenben él, nem nyomja a múlt terhe, és mentes a jövőbeli várakozásoktól. Azt utóbb ő maga is elismerte, hogy akkor egy erősen leegyszerűsített magyarázattal szolgált. Amikor édesapja az utolsó éveiben ismerősökkel találkozott, mindig érdeklődő volt, de mindig biztonságosnak tűnő, általános kérdéseket tett fel (Mi újság? Hol élsz most? Hogy van a család?). Időről időre rizikósabb terepre is tévedt, kísérletet tett egy ambíciózusabb társalgásra is, de a beszélgetés közepén elveszítette a fonalat. Rodrigo García szerint ilyenkor az apja arcán zavart kifejezés jelent meg, pillanatnyi feszengés, ami merőben különbözött attól, mint mikor a társalgás olyan természetes volt számára, mint a levegővétel: "Jó conversadornak (azaz társalgónak, beszélgetőpartnernek) lenni majdnem olyan sokat ért a legrégebbi baráti körében, mint jó írónak lenni".

Az író ezzel együtt a jövőt sem feledte teljesen, alkonyatkor gyakran kérdezgette a fiát, hová megy aznap este. Felismerte a feleségét is, akivel évtizedes házasság kötötte össze. Igaz, volt bár kemény hónap, amikor bár emlékezett a feleségére, az előtte álló asszonyt mégis szélhámosnak gondolta. Rodrigo García szerint ugyanakkor meglepő módon ez az időszak is elmúlt, és a felesége ismét elfoglalhatta az őt megillető helyet az író emlékei között. A környezetében lévő emberek - a családtagokat is beleértve - ismerősek voltak számára, a nevüket ugyanakkor már nem tudta felidézni. Volt olyan eset, amikor az író a házvezetőtől kérdezte meg, hogy kik a szomszéd szobában tartózkodó férfiak, mire azt a választ kapta:

"A fiai".

A memoárból kiderül, hogy a teljes emlékezetvesztés előtt volt egy olyan periódus az író életében, amikor nagyon is tisztában volt azzal, hogy mi történik vele, igyekezett is segítséget kérni, és kétségbeeséssel töltötte el, hogy a memóriája semmivé foszlik. Azt mondogatta, hogy az emlékezetével dolgozik, az az eszköze és a nyersanyaga, és képtelen anélkül dolgozni: "Segítsetek". Ezt újra és újra elismételte, ami a családtagoknak is borzasztóan kimerítő volt. Majd ez az időszak is elmúlt, és valamiféle nyugalom szállta meg. Néha azt mondogatta: "Elveszítem az emlékeimet, de szerencsére elfelejtem, hogy elveszítem őket". Vagy: "Mindenki úgy bánik velem, mint egy gyerekkel. Még szerencse, hogy kedvemre van".

Volt arra is példa, hogy a titkárnőjének az otthonában azt mondta, hogy haza akar menni, az nem az ő háza, és haza akar menni az apjához. Hozzátette azt is, hogy van egy ágya az apjáé mellett. A család arra gyanakodott, hogy ilyenkor nem az apjáról, hanem a nagyapjáról, az ezredesről beszélt, aki Aureliano Buendía ezredes alakját ihlette, és akivel nyolcéves koráig együtt élt. Az ezredes gyakorolta a legnagyobb hatást az életére, és kisfiúként Gabriel García Márquez egy kicsi matracon aludt a nagyapja ágya mellett - de 1935 óta nem látták egymást. Amikor felidézték ezt az esetet, az író titkárnője azt mondta, hogy épp az volt a nagyszerű Márquezben, hogy "még a csúnya dolgokról is gyönyörűen tudott beszélni".