Lehet-e bitang nagy rumkészlettel absztinens gyarmatot alapítani? Kitől szerzett Thomas Jefferson tokajit, és miként lendítette fel a borospohárbizniszt Jackie Kennedy? Kupa Enikő és Kovács Tibor kötete a nagy felfedezések korától tárgyalja a bor kultúrtörténetét. A Helikon gondozásában megjelent Borgőzös évszázadok kóstolóval egybekötött bemutatóján fűnyíró törpebirkákról és telepített pillangókról is szó esett, megtudtuk továbbá, mit adtak a borisszáknak a németalföldiek, és hogy mi a csuda az a holland gyufa.
Fotók: Kovács Tibor
A bornak kimeríthetetlen anekdotakincse van. És az újvilág(ok) alkoholtörténete elbeszélhetetlen anélkül, hogy érintenénk a hajózás históriájának vonatkozó fejezeteit. Kolumbusz hajóin például napi egy liter víz és hét deci bor volt a fejadag. Byron nagyapja pedig ‒ aki a Horn-foknál szenvedett egyszer hajótörést, és az ott átélt kalandjairól beszámoló könyvében elismeréssel emlegette a chilei italokat ‒ nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a dél-amerikai ország a világ bortermelésének elismert szereplője legyen.
Az előbbi példa a marketing és a pillangó-hatás sajátos elegye, az ausztrál honalapítók szeszpolitikája azonban jóval ellentmondásosabb. A kötetbemutatón megtudtuk ugyanis, hogy amikor 1788 januárjában a britek első flottája a kontinens partjaihoz érkezett, egyfelől az alkoholmentes gyarmat utópiáját hozták magukkal, másrészt rengeteg rumot.
A hajóknak 1373 utasa volt, a rakomány pedig nem kevesebb, mint 54 ezer liter (!) brazil rumot tartalmazott.
Az azért nem kevés. Kivált, ha hozzátesszük: az utasoknak több mint a fele elítélt volt, akiket természetesen egyáltalán nem kínáltak meg. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a bortermelés Ausztráliában kezdettől zöld lámpát kapott. A gazdák pedig egyre-másra készítették a jobbnál jobb italokat.
Egy másik történet szerint egy neves francia borbírákból álló testület, valamikor a 19. században, egy vakkóstolós során alaposan megdicsérte a Victoria államból érkező tételeket. Amikor viszont kiderült, hogy azok nem francia tőkék gyümölcsei, szemöldökráncolva, de egységesen visszavonták a kedvező értékelésüket. Azt viszont ők sem tudták megakadályozni, hogy mára világszerte chardonnay- és shiraz-nemzetként emlegessék az ausztrálokat.
Mark Dredge Sör mesterkurzusa az erjesztett ital karakterjegyeinek felismerése terén segít magabiztosságot szerezni, és abban is a segítségünkre siet, hogy megértsük, hogy kerültek oda.
Új-Zélandról a sauvignon blanc lett világsiker. De nemcsak a szőlőfajta más arrafelé, hanem jelentős mértékben különböznek a gyökerek is. Míg Ausztráliában az ivás szinte a nemzeti identitás része lett, a csendes-óceáni szigetvilágban meglehetősen nehéz volt hozzájutni az alkoholhoz az első világháborútól a hetvenes évekig. Vasárnaponként egyáltalán nem értékesítettek szeszes italokat, a többi napon pedig országszerte délután hatkor zárták a söntéseket. Az új-zélandi dolgozóknak tehát mindössze egyetlen órájuk maradt, hogy munkaidő után igyanak. A jelenség nevet is kapott, six o’clock swillnek, vagyis hatórai vedelésnek hívták, ami azt sejteti, hogy aki betért valahova,
alighanem többet rendelt mint egy kisfröccs vagy egy pikoló.
Aztán – tette hozzá Kovács Tibor –, a nyolcvanas években felszabadult az alkoholpiac és az új-zélandiaknak rövid idő alatt komoly változásokat sikerült elérniük. Négy évtizede mindössze ötezer hektáron termeltek szőlőt, ma viszont ennek a nyolcszorosán. (Összehasonlításul: idehaza a hetvenes években 245 ezer hektáron folyt a gazdálkodás, amiből mára úgy hatvanezer maradt.) Az új-zélandi csoda számos tanulsággal szolgálhat a hazai termelők számára is. Kovács Tibor Peter Yealands példáját emelte ki, aki egy bő évtized alatt a világ egyik legsikeresebb borbrandjét építette fel a semmiből. Yealands az óceánpart sziklás, bozótos részére álmodta meg a pannonhalmi- és a Nagy-Somló borvidéknél nagyobb, károsanyagkibocsátás-mentes borászatát. A fűnyírást törpebirkákra bízta a hatalmas birtokon, a beporzásban sok százezer betelepített pillangó segít, és napelemek, szélturbinák, valamint mulcskazánok látják el energiával a területet.
Az arany folyam című könyvében a sör életrajzírójaként meséli újra a történelmünket - csak éppen a sör szemszögéből. Olvass bele!
A Yealands a legfrissebb újvilági borsikerek közé tartozik, de mi mással kezdődhetett volna az Újvilág és a bor közös története, mint az Egyesült Államok alapító atyáinak anekdotáival? A kötetbemutatón szó esett arról is, hogy George Washington minden este madeirát ivott, aztán, amikor megelégelte az édes ízt, sörfőzésbe fogott. Thomas Jeffersonról pedig ismeretes, hogy az első elnöki ciklusa alatt a jövedelme tíz százalékát borra költötte. Egy feljegyzés szerint szerzett magának tokajit is, ám különös módon azt a dán nagykövet hozta neki. Persze nem fogyasztott el egyből minden kortyot, amihez hozzájutott, de tárolókapacitásnak sem volt szűkében, hiszen tizenöt borospince tulajdonosa volt. Az egyik történetesen a Fehér Ház jelenlegi nyugati szárnya alatt kapott helyet.
Apropó, Fehér Ház. Milliók nézték azt a televízióadást, melyben Jacqueline Kennedy virtuálisan körbevezette az elnöki rezidencia szobáin a kíváncsi honpolgárokat. Nos, ez alkalommal borospoharak voltak a terített asztalon, ennek hatására pedig szinte minden amerikai háziasszony borospohár-vásárlásba fogott. És, ugye, ahol akad pohár, ott kerül idővel ital is.
Ennyi távoli történet után talán meglepő lehet, hogy az újvilági bortermelés történetéről szóló könyv tulajdonképpen a Covidnak köszönhető. Mint az a kötetbemutatón kiderült, a szerzők közös szenvedélye az utazás, és bármerre járnak is, előszeretettel keresnek fel borászatokat. A világjárvány miatt életbe lépő szobafogság alatt Kupa Enikő és Kovács Tibor blogbejegyzésekkel színesített virtuális bortúrákat kezdtek tartani. Az ezekhez készült szövegek adják a kötet gerincét, és ezek közül hallhattunk a könyvbemutatón Gerner Csaba színművész előadásában néhány részletet.
Bár a kóstolóval egybekötött esemény az újvilági borokra fókuszált, azért kiderült az is, hogy a MIR űrállomáson konyakkal koccintottak az asztronauták a hidegháború évei alatt, hogy a jellemzően töményitalokat fogyasztó népekre kevesebb interakció jellemző, mint a borkedvelő nemzetekre, és az sem maradt titok, hogy mit kapott Hollandiától a globális borpiac.
Nos, elég sokat. Jó üzletet láttak ugyanis a bordeaux-i borokban a németalföldiek, akik a 15. századtól fogva vásárolták és terjesztették a készletet. A holland kereskedők a Hanza-városokban is nagy tételben értékesítették a bordeaux-it, csakhogy akkoriban elég hamar megromlott az ital. Annak érdekében, hogy hosszabb ideig eltarthatók legyenek a borok, kifejlesztettek egy módszert, amit holland gyufának neveztek el, és ami tulajdonképpen máig használatos.
Egy kénnel átitatott kanócot égettek el a hordókban, hogy akár évtizedek múlva is lehessen fogyasztani a tartalmukat.
A Borgőzös évszázadokkal viszont kár lenne várni ennyi ideig. A hat ország szőlőgazdálkodásának és koccintási kultúrájának félezer évét esszéisztikus-anekdotikus formában feldolgozó kötet a száraz novemberezőknek igazi böjti olvasmány lehet.