A legtöbben kíváncsiak vagyunk rá, hogy mit tartogat a jövő. Biztonságot és kiszámíthatóságot jelent, ha tudjuk, mit csinálunk holnap, egy hét múlva, három hónapon belül, vagy akár 2064-ben. Kérdés persze, hogy meddig lesz élet a Földön, és ha lesz, milyen? Olyan, ahol mindent a mesterséges intelligencia irányít? Vagy olyan, ahol az emberek akár száztíz évig is élhetnek? A jövő bizonytalanságáról beszélget Csányi Vilmos Széchenyi-díjas biológus-etológus és Barát József Jövőpánik – Beszélgetések a lehetséges határairól című kötetükben, amiben furcsa módon szó sincs pánikról. Csányi Vilmos nyugalommal szembesít a tényekkel, arra viszont nem vállalkozik, hogy megjósolja, mit tartogat a jövő. A szerzővel korábban a Drága barátaim, kedves majmok! – Emberi és állati egypercesek című kötete megjelenésekor interjúztunk, a Kíváncsiságom története című könyvét pedig a 2021-es Margó Fesztiválon mutatták be.
Annak ellenére, hogy a szerzők mesterséges intelligenciáról, genetikáról, evolúcióról, eutanáziáról, abortuszról és szerelemről beszélgetnek, Csányi Vilmos és Barát József kötete nem nehéz olvasmány. Persze nem tipikus strandkönyv, mégis egy szuszra elolvasható. Ismerős tapasztalat lehet, amikor kávézni megyünk egy barátunkkal, de képtelenek vagyunk a másikra koncentrálni, mert a szomszédos asztalánál olyan izgalmas párbeszéd folyik, amire nem lehet nem odafigyelni. Így érezzük magunkat, miközben Csányi Vilmos és Barát József gondolatait olvassuk, akik hol vitatkozva, hol egyetértésben beszélgetnek a jövőről.
A kötet feszültségét az a feloldhatatlan ellentét adja, hogy Barát Józsefet az újságírói kíváncsiság hajtja (korábbi interjúkötetében Kemenesi Gábor virológust kérdezte), Csányi Vilmos viszont kizárólag a tudományos tényekre alapozza a beszélgetést. Az újságíró ennek ellenére kitartóan kérdezi az etológus-biológust arról, hogy mi lesz az emberiség sorsa. Csányi Vilmos rendszerint megkerüli a választ, mert meglátása szerint elképzelésünk sem lehet arról, hogy mennyit fejlődik még a mesterséges intelligencia. Erősen érződik, hogy a biológus-etológus kínosan ügyel rá, hogy távol tartsa magát a politikától, de azt belátja, hogy a jövő alakulásában ennek is óriási szerepe van. Akár a mesterséges intelligenciáról, gazdasági válságról, globális felmelegedésről, túlnépesedésről, vagy az orosz-ukrán háborúról van szó, a Jövőpánik gondolkodásra késztet. A szerzők a jelen problémáinak összefüggéseit nem tárják fel teljes egészében, inkább csak morzsákat hintenek el, amit az olvasónak kell felszedegetnie.
Csányi Vilmos szerint az egyik legnagyobb probléma az, hogy az individualista kultúra következtében buborékokban élünk.
Az ember eredeti, természetes közege a család, a törzs, de valójában ez az ősi igény hívta életre a buborékokat is.
A probléma ott kezdődik, hogy a családtagok különböző buborékokban élnek, és azáltal, hogy az egyes buborékok közege nem elég összetartó, a probléma egyre tovább gyűrűzik. Csányi Vilmos erre az orosz-ukrán háborút hozta példának, mert meglátása szerint az ukránok a támadás miatt ugyan ideiglenesen összefogtak, de abban már nem biztos, hogy az egyszemélyes közösségből felépülő társadalom, amiből nagyrészt kihalt sok kulturális szokás és interakció, a jövőben képes lesz-e az összetartásra. „Nem látjuk azt, hogy az én fiam ugyanabba a buborékba akarna belépni, amelybe én tartozom. Tehát a buborék eleve egy generáció, egy korosztály számára készül.”
A Jövőpánikból kiderül, hogy a klímaválság is közösségi intézkedéseket igényel, társadalmi összefogást, és Csányi Vilmos úgy gondolja, hogy a mesterséges intelligencia sem tud igazán hatékonyan segíteni. A technika adhat jó javaslatokat, de ezeket már valójában ismerjük, mégsem alkalmazzuk. A szerzők arra a következtetésre jutnak – ami tulajdonképpen a kötet tételmondata is –, hogy a kultúrának óriási teremtő- és mozgatóereje van, amivel gyakorlatilag bármit meg lehetne változtatni. Ennek tökéletes példája, hogy a kínai nők lábát esztétikai okok miatt elnyomorították, amivel végül azt a biológiai változást idéztek elő, hogy a lábméretük jelentősen kisebb lett. „A kultúra megteremti azt az ideológiát, aminek hatására azt képzeljük, hogy ez a közösség érdeke.” Csányi Vilmos szerint ezt a kulturális erőt kellene átformálni, illetve olyan problémák megoldására használni, mint a globális felmelegedés vagy a túlnépesedés, amit Csányi Vilmos összeköt az evolúciós elmélettel.
Kemenesi Gábor virológust és Barát József újságírót Vírusvadászat című közös könyvük apropóján kérdeztük koronavírusról, vakcinafejlesztésről, politikai és társadalmi tanulságokról, vírusrégészetről és meglepő fejleményekről. Interjú.
A biológus-etológus elmagyarázza, hogy az embernek, az állatoknak, a technikának, de még a kultúrának is van evolúciója, a kérdés csak az, hogy milyen ütemben változnak. A ritmus a körülményektől függ, és persze attól, hogy az ember milyen mértékben avatkozik bele a természetes folyamatokba. Ennek kapcsán Barát József felteszi azt a kérdést, ami mindenkit érdekel: élhetünk-e örökké, vagy legalábbis jóval tovább az átlagosnál? Ahogy a legtöbb mi lenne ha…, vagy mi lett volna ha… kérdésnél, Csányi Vilmos itt is rövidre zárja a találgatást, és érzékletes példákat hoz helyette. Ezekből kiderül, hogy minden élőlény viselkedése az élőhelye körülményeihez van szabva. Létezik egy afrikai hal, amely olyan mocsaras területeken, pocsolyákban él, amelyek minden évben kiszáradnak. A halak az esős évszakban kikelnek az ikrákból, majd néhány héten belül ivaréretté válnak és ők is lerakják az ikráikat. Amikor ismét kiszáradnak a tavak, elpusztulnak, az ikráik azonban az iszap mélyén túlélik a szárazságot. A kutatók kíváncsiak voltak arra, hogy mi történik a halakkal, ha akváriumba teszik őket. Kiderült, hogy szárazságtól függetlenül, ugyanannyi idő alatt elpusztultak. Hiába biztosították az élőhelyet és a táplálékot, nem ettek, lesoványodtak és elpusztultak.
Csányi Vilmos szerint az ember élettartamának is evolúciós okai vannak. Minden faj, így a homo sapiens esetében is, a szaporodni képes egyének a legértékesebbek. Aki erre képtelen vagy kiöregedett, azt megeszik a ragadozók, vagy egyéb okból hal meg.
Az emberiség azonban az időseknek is feladatot adott, és ugyan nem termékenyek, mégis a közösség hasznos tagjai.
Csányi Vilmos szerint biológiailag lehetséges lenne meghosszabbítani az emberi életet, abban viszont nem biztos, hogy ez jó hatással lenne a társadalomra. Az sem előnyös, hogy az emberiség fejlődése során odáig jutottunk, hogy a természetes szelekció szinte már nem létezik. Az ember több millió éve hoz létre közösségeket, hiszen védjük egymást, a beszéd kialakulásával pedig a tudás is átadhatóvá vált. Ilyen értelemben a gondoskodás hatása kettős, hiszen a betegek gyógyulási esélye az idő előrehaladtával növekszik, ugyanakkor ez gyengíti a természetes szelekciót, ami nem szerencsés az egyébként is túlnépesedett bolygó szempontjából.
Eddig úgy gondoltuk, hogy biológiai meghatározottságunk miatt az életünkkel – legfőképpen annak kezdetével és végével kapcsolatban – tehetetlenek vagyunk. Mindannyian hozott csomaggal születünk, megöregszünk és meghalunk. De biztos, hogy ennek így kell lennie? 
Barát József arra is kíváncsi, hogy mi lesz az olyan munkákkal, amelyeket a robotok is elvégezhetnek helyettünk. Csányi Vilmos erre a problémára is komplex módon világít rá, de végeredményben arra jut, hogy a robotizáció nem hoz magával igazi jóléti társadalmat. Csányi szerint a robotizáció azért káros, mert a társadalomnak szüksége van a versenyre. Meglátása szerint fontos, hogy fennmaradjon a hatvanas években kialakult rendszer, vagyis az, hogy a gazdaságban sokféle, egymással versengő szolgáltatói munka legyen.
A szerzők olyan megosztó témákról is hosszan beszélgettek, mint az eutanázia vagy az abortusz. A biológus-etológus elfogadhatónak tartja az eutanáziát, abban az esetben, ha garantálni lehet, hogy a döntés saját, szabad akaratból születik. Csányi Vilmos emlékezteti az olvasót, hogy a születésszabályozás majdnem egyidős az emberiséggel, az viszont kultúrafüggő, hogy mikortól számítjuk az emberi lét kezdőpontját. „Lehet azonban, hogy az emberiség a jövőben rákényszerül arra, hogy a bioszféra megmentése, tehát az emberiség érdekében korlátozza a vállalható gyermekek számát. Manapság a tudósok nagy része úgy gondolja, hogy a Föld aligha tud eltartani tízmilliárdnál több embert, és már nyolcmilliárdnál tartunk. Sokan másfél-kétmilliárdot tartanak optimálisnak. Demográfusok úgy képzelik, a világpopuláció tízmilliárdnál fog tetőzni 2064-ben, és attól kezdve évente egy-két százalékkal csökkenhet.
Valószínűleg az lenne az optimális megoldás, ha senki sem adhatna életet gyermeknek megfelelő »szülői képesítés« nélkül.“
A szerzők a szülővé válás kapcsán az ideális párkapcsolatról is beszélgetnek. Csányi Vilmos leszögezi, hogy a szerelem egy genetikailag kódolt, testi-lelki állapot, ami az ősi körülmények között általában négy-öt évig tartott. Ez az időintervallum mára sem igazán változott, általában ezalatt egy férfi egyetlen nőhöz, és egy nő egyetlen férfihoz vonzódik. Persze gyakran sokkal hosszabb időről, akár húsz évről is lehet szó. Csányi Vilmos ezzel magyarázza azt a természetes folyamatot is, amikor a szerelem barátsággá alakul. „Attól persze, hogy a viharos szexuális vonzalom elcsitult, nem utálom meg a páromat, ám a kapcsolat erotikus jellege csökken… Ebbe a folyamatba avatkozott bele – fogalmam sincs, hogy miért – a keresztény kultúra, kijelentve, hogy a párkapcsolat örökké tart.”
A kötet elején a szerzők megállapítják, hogy egy könyvnyi beszélgetésre lenne szükség ahhoz, hogy legalább az érvényes kérdésekig eljussanak, a végére viszont rájönnek, hogy a párbeszédet csak abbahagyni lehet, mert Csányi Vilmos válaszaiból újabb és újabb kérdések bomlanak ki. A Jövőpánik lényege éppen ezért az, hogy úgy tűnik meg kell szoknunk, hogy a biztonság egyre inkább egyenlővé válik a bizonytalansággal, mert a biológus-etológus szerint lehetetlen megjósolni, hogy mit hoz a jövő. Abban viszont egyetértenek, hogy a változást mindig a kulturális igény idézheti elő, így a Jövőpánik végeredményben azt üzeni, hogy a világ sorsának alakulása csakis az emberiségen múlik.