Az Emily Wild tündérenciklopédiája (itt beleolvashatsz) szerzője most egy varázsboltokkal, macskákkal és egy második eséllyel teli regényt írt egy gyászoló nőről, akinek világát a listák tartják egyben. Agnes Aubert macskamenhelyet vezet, és úgy érzi, aprólékos szervezettsége az egyetlen dolog, ami megóvhatja a rá bízott cicákat, köztük Őfelségét, Sikolyt és az öreg Thoreau-t a teljes káosztól. Amikor azonban kénytelen átköltöztetni a menhelyét, Agnes hamar rájön, hogy az új üzlethelyiségben valami nagyon nincs rendben: a menhely alatt egy hírhedt, nemzetközileg ismert varázsbolt üzemel, amelyet a szétszórt, és nem mellesleg önimádó, bosszantó és fájdalmasan jóképű Havelock Renard vezet. A mágus a bukott Boszorkánykirály, akinek ellenségei miatt a menhely sorsa is hirtelen veszélybe kerül. De vajon Agnes képes-e félretenni a kényelmes rendet, és beengedni egy kis káoszt az életébe? Helyet kaphat-e az életében a szerelem?
Heather Fawcett: Agnes Aubert varázslatos macskamenhelye (részlet)
Fordította: Ballai Mária
- fejezet
Megálltam az üzlet küszöbe előtt, hogy letopogjam a csizmámról a deret, amely újabban finom tapintású, fehér bundaként telepedett esténként az ablakpárkányokra és a macskakőre, mintha a tél, akár egy nagy fenevad, a városon végigosonva maga után hagyta volna az irhája darabkáit. Némi megkönnyebbülést jelentett, hogy legalább még nem havazott.
Levettem a kesztyűmet, és lopva ellenőriztem, nem tapadt-e macskaszőr a kabátom ujjára. Az üzlet tulaja, egy idősebb, szikár férfi a helyzethez képest aránytalanul szigorúan mustrált.
– Igen tágas helyiség – szólaltam meg.
Végül felhagytam azzal, hogy megpróbáljak őszinte lenni. Az üzlet nem számított olyan rossznak, mint némelyik a többi közül, ám még ha az is lett volna, kétségbeesetten találni akartam benne valamit, amit megdicsérhetek. Alig virított némi penész a sarkokban, és egérnek sem láttam nyomát, noha az alapterület az újsághirdetésben szereplő méret nagyjából fele lehetett.
Monsieur Levasseur elmosolyodott. Nem különösebben törekedett arra, hogy palástolja, nagy kő esett le a szívéről.
– Pontosan. Ezen a környéken nem fog nagyobbat találni, mademoiselle. Errefelé mindenki keményen dolgozik, és úgy boldogul, ahogy tud.
Kötekedve nézett rám, mintha egy küszöbön álló vitára készítette volna fel magát. Kissé fellélegezve visszamosolyogtam, mert ez arra utalt, hogy nem én érdeklődtem először a hely után. És most, hogy már láttam, nem volt nehéz kitalálni, melyik fél – a tulajdonos vagy a bérlő – miatt hiúsult meg az üzlet.
– Ez megfelelő hely a jótékonykodásra – folytatta. – A tér túloldalán van az Üdvösség Nővéreinek irodája is. A Saint-Jeanban pedig szinte minden nap ételt osztanak.
– Valóban? – kérdeztem vissza.
Úgy tettem, mintha meglepődtem volna. Idefelé elhaladtam a Saint-Jean csinos, de megkopott, legalább százéves kőtemploma és az Üdvösség Nővérei előtt, ahol ruhával látták el azokat, akik ezt másként nem engedhették meg maguknak. Igazság szerint a különösen viszontagságos éveim során mindkét helyen megfordultam.
Megszólalt egy ködkürt, és hallottam a kirakodás alatt álló folyami hajók morgását a rakpart felől. Éreztem az alga és a korom egymással elegyedő szagát. Óhatatlanul is felötlött bennem, hogy ez az elszigetelt hely nem túl ideális az én sajátos igényeimnek, hiszen messze van a város forgatagától, és raktárak veszik körbe.
Megoldod, figyelmeztetett egy halk hang, majd borúlátón hozzátette: Már nyolcszor elutasítottak. Húzd ki magad!
A testtartásomra ügyelve száműztem a feszültséget az arcomról, és igyekeztem egy tapasztalt üzletasszony magabiztosságát sugározni. A hosszúra nyúlt nap után ez nehezen ment, fájt a fejem, és mindent egybevetve inkább otthon áztam volna a forró vízben.
– Miért keres másik helyet? – szegezte nekem nyíltan monsieur Levasseur a kérdést.
Mintha eleve kedvezőtlen válaszra számított volna. Az a benyomásom támadt róla, hogy előszeretettel ráncolja a homlokát, és végérvényesen leereszkedett szemöldöke az örökös helytelenítés szolgálatában áll, mindazonáltal mintha megenyhült volna a jelenlétemtől, különösen az ingatlana iránti tetszésnyilvánítástól, így aztán dús szemöldöke egyre feljebb kúszott sápadt arcán.
– Eddig a Rue Sainte-Roseline-en béreltem üzletet – feleltem tömören.
– A Rue… – Az arckifejezése megváltozott. – Csak nem ott, ahol történt?
Nem akartam erről beszélgetni vele. Ennek ellenére nagyon is szerettem volna, ha megsajnál, ezért rávettem magam a válaszra.
– Ezek szerint olvasott róla az újságban?
– Hogyne. Azt írták, sok üzlet felrobbant.
– Igen. Sajnos az enyémet is nagyon súlyosan érintette a dolog. Jelenlegi állapotában szinte használhatatlan. Nyugodtan megkérdezheti róla madame Richard-t is, akitől eddig béreltem.
Kinyitottam a mappámat, és kivettem belőle egy papírlapot a referenciáimmal, tele szépen gépelt nevekkel és címekkel.
– Ismerem őt. Jóravaló asszony – jegyezte meg a férfi. Feltűnt, hogy egy kis pír szökött az arcába miattam. – Átkozott varázslók! Fényes nappal párbajoznak az utca közepén, a dolgos, tisztességes emberek között! De hát mi mást várhatnánk tőlük?
– Ahogy mondja – feleltem összeszorult torokkal. – Akkor tehát megérti, miért sürgős, hogy mihamarabb találjak egy másik helyet.
– Átkozott varázslók! – kiáltott fel ismét. Váratlanul megragadta és megszorította a kezem. – Részvétem.
Zavarba ejtő módon az aggodalma könnyeket csalt a szemembe, mert épp olyan könnyen elsírom magam, ahogy elpirulok – azaz egyik pillanatról a másikra. Ezzel egy időben viszont ismerős neheztelés kezdett elhatalmasodni rajtam, ami már régóta kikívánkozott belőlem, elég volt hozzá megemlíteni a varázslókat. Nem szerettem önmagamnak ezt az oldalát, úgyhogy megkíséreltem elhessegetni a haragot. Mindig is haszontalan érzésnek tartottam, kiváltképp, ha varázslók ellen irányult – nem mintha az érdemtelenül nagy hatalmuk és ennek helytelen használata ne tette volna indokolttá a dühömet.
Ennek ellenére ha valaki emiatt akar háborogni, akár az egész világra is neheztelhet.
Monsieur Levasseur körbevezetett az emeleti lakásban, és közben egyre jobb hangulatba került. A lakást épp olyan lehangolónak találtam, mint a földszinti üzletet: a szigetelése bőven hagyott kívánnivalót maga után, meglehetősen koszos volt, és alig csordogált a meleg víz a fürdőszobában. Ugyanakkor a fenti rész csak hozzám tartozott volna, ezért nem csüggesztett el túlságosan. A hálószoba ablakából rá lehetett látni a St. Lawrence-re, és a párkány kellően széles volt ahhoz, hogy még Őfelsége telt hátsója is elférjen rajta. Előszeretettel viseltetett az ablakpárkányok iránt, és szinte láttam magam előtt, ahogy lustán sütkérezik ott a napfényben.
– Azt hiszem, magával nem lesz gond – állapította meg monsieur Levasseur, amikor visszamentünk a földszintre. – Nem szeretek vitatkozni a bérlőimmel. Megromlik tőle a kapcsolat. Épp múlt héten lakoltattam ki egy nőt nem messze innen. Két gyereke volt, de mit gondol, említette őket, amikor aláírta a szerződést? Nem szeretek gyerekesekkel üzletelni. Sosem lehet tudni, mit csinálnak a lakással. Szinte megkönnyebbültem, amikor elmaradt a lakbérrel.
– Ça alors – motyogtam.
Szorult belé annyi tisztesség, hogy látszólag meghunyászkodjon az arckifejezésemtől, mert gyorsan hozzátette:
– Minden a karbantartáson múlik, ami nem olcsó. Egyesekkel ellentétben én komolyan veszem a feladataimat. El sem hinné, milyen történeteket hallok.
– Egyesekkel ellentétben? – kérdeztem vissza.
Felmerült bennem, hogy a hozzá hasonlókról alkotott rossz véleményét inkább ajánlásnak kellene vennem.
Mindazonáltal az emberi szív előítéletek és érzelmek csapongó gyűjteménye, és csupán csak tíz perce kötöttem vele ismeretséget
– mégis honnan tudhattam volna, merre billen a mérleg nyelve?
Monsieur Levasseur rám szegezte a tekintetét, és próbált véleményt alkotni rólam. Kerek arcom gyakran elvörösödik, ami néha az érzések, máskor általam azonosíthatatlan tényezők számlájára írható, és az ehhez társuló távol ülő szemem azt a benyomást kelti, hogy a harmincöt évemnél fiatalabb vagyok, emellett lelkiismeretes és túlbuzgó. Élise szeret azzal viccelődni, hogy úgy nézek ki, mint aki folyton egy szent ügy érdekében próbál meggyőzni másokat. Minden egyéb tekintetben jellegtelen vagyok a hajamtól – amely göndör és meglehetősen rakoncátlan, ráadásul inkább színtelen, semmint bármilyen színű – a magasságomon át az alakomig, tapasztalataim szerint azonban ez előnyömre szolgál, amikor olyanokkal találkozom, akik megvetik a sorból kilógókat.
– Ha a saját lányomról lenne szó – szólalt meg végül –, óva inteném például a Rue des Hirondelles-en lévő helytől. Nem csoda, hogy egy bérlő sem marad ott. Valami nincs rendjén a tulajjal. Furcsa történeteket hallani… Aztán van még az az étterem a Montgomery Square-en, ahol legalább évi kétszer elönti a víz a pincét.
– Nagyra értékelem a tanácsot – feleltem.
Ugyanakkor kissé csalódást keltett bennem, hogy nem igazán vettem hasznát. Nem éttermet akartam bérelni, és nem kellett tovább faggatóznom ahhoz, hogy tudjam, soha nem engedhetném meg magamnak, hogy üzletet béreljek a Rue des Hirondelles-en. Mindazonáltal furcsának találtam, hogy a héten már harmadjára hallom ennek az utcának a nevét. Először akkor, amikor Élise felvetette, hogy járjuk körbe az ottani üzleteket, és próbáljunk tőlük adományt kérni, aztán pedig egy szórólapokat osztogató férfi igyekezett meggyőzni arról, hogy nézzek meg egy zenés előadást az egyik ottani kávézóban.
Megráztam a fejem. Ez csak véletlen egybeesés, semmi több.
– Mi lenne, ha máris kitöltenénk a papírokat? – kérdezte a tulajdonos. Udvariasan kihúzott nekem egy széket a rozoga asztal alól, aztán elővett a mellényzsebéből egy gyűrött papírköteget és egy ceruzát. – Milyen jótékonysági szervezetet vezet? Nem kellenek a pontos részletek, csak általánosságban kérdezem. Pulóvereket köt árváknak, hein?
Eljött a pillanat. Megembereltem magam.
– Állatokkal foglalkozom.
– Á! Elefántoknak gyűjt pénzt, vagy valami hasonló? Hallottam, milyen felkapottak mostanában az ormányos állatok.
Volt egy olyan megérzésem, hogy egészen mostanáig nem sokat törődött az elefántokkal.
– Nem elefántoknak, hanem macskáknak.
– Macskáknak? – ismételte meg. Soha nem találkoztam még ilyen üres tekintettel. – Minek?
A hideg ellenére éreztem, hogy bizsereg az izzadság a hajam alatt. Magamban előre begyakoroltam ezt a beszélgetést, mégis az volt a benyomásom, hogy nem az előre eltervezett úton haladunk, hanem ugyanafelé a végkövetkeztetés felé, mint a többi próbálkozásom alkalmával.
– Rengeteg macska él a városban…
– Így igaz – ismerte el a homlokát ráncolva. – Egy egész kolónia ütött tanyát az egyik épületem mögött. Mocskos kis dögök. Szóval róluk gondoskodik? Nem rossz ötlet, legalább nem hagyják elszaporodni a patkányokat.
– Ah! – feleltem erőltetetten nevetve. – Mi… igen, gondoskodunk róluk. De nem úgy. A szervezetem befogadja a kóbor macskákat. Megmosdatjuk őket, biztosítjuk, hogy örökbe fogadható állapotúak legyenek, és próbálunk nekik kényelmes otthont találni.
– Befogadják őket? – Üres arckifejezésétől lassan megszabadulva rettegni kezdett. – Hova?
Azt hiszem, ekkor már tudnom kellett volna, hogy a helyzet menthetetlen, ám a kétségbeeséstől vezérelve tovább beszéltem, ráadásul stressz hatására hajlamos vagyok összevissza fecsegni.
– A macskák rendkívül tiszta lények. Társállatként pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni a társadalmi szerepüket, különösen az idősek, a betegek és elesettek esetében. Megfordultam egyszer egy olyan kórházban, ahol lakott egy macska, aki…
– Tehát befogadják ezeket az állatokat – ismételte meg ezúttal még lassabban. – És itt akarják őket elszállásolni?
Nyeltem egyet. A néma válasz is elégnek bizonyult.
– Ó, nem – tiltakozott. – Azt már nem. Az nem fog menni.
Hirtelen felpattant, a kezébe vette a papírokat és a ceruzát, majd mindent visszatuszkolt a zsebébe. Szemöldöke visszaereszkedett a korábbi helyére.
– Az enyém egy egészen kicsi szervezet… – hebegtem.
– Értem, mademoiselle – szakított félbe fagyos mosollyal, majd elindult felém, és kezét udvariasan kinyújtva kitessékelt az üzletből. Hatékonysága kiterjedt tapasztalatra engedett következtetni ezen a téren. – Sok sikert kívánok a jótékonysági szervezete elindításához!
– Már öt éve működik – feleltem, miközben egyre közelebb terelt a kijárathoz. – Akitől most bérelem a helyiséget, meg tudja…
– Vigyázzon, lépcső! – figyelmeztetett, miközben kinyitotta az ajtót.
Ezután olyan hirtelen a küszöb túloldalán találtam magam, hogy a lélegzetem is elakadt tőle, és már csak a csukott ajtót láttam magam előtt.
Nyitókép: A szerző Facebook-oldala
