1989-ben járunk, amikor Mari az éjszakai vonaton döbben rá, hogy terhes egy kollégájától, Ivántól, akibe „eszelősen szerelmes”. A probléma csak annyi, hogy egyrészt mindketten házasságban élnek, másrészt a Magyar Rádiónál végzett munkájukat semmi pénzért nem kockáztatnák. De valóban érdemes-e mindent feláldozni a szakma oltárán? Pataki Éva regénye a rendszerváltástól egészen napjainkig vezet minket, miközben megmutatja, hogyan lavíroztak egy szerkesztőség tagjai a politika viharaiban. Megőrizhetik-e az állásukat anélkül, hogy árulóvá válnának? És van-e remény, hogy valaha bármi is változni fog?
Pataki Éva: Rádiónk aranykora (részlet)
Krakkó (1989. január)
Mari a Krakkó–Budapest vonalon közlekedő éjszakai vonat hálókocsijában döbbent rá, hogy terhes. Bár az indulás után szinte azonnal elaludt, először a lengyel határőrök ébresztették fel, akik viszonylag udvariasan kérték el az útlevelét, majd a csehszlovák határőrök jöttek, ők durván verték a kusett ajtaját, és az egymás fölött alvó nők szemébe világítottak a lámpáikkal. Távozásuk után Mari már meg sem próbált visszaaludni, kiállt a folyosóra, nézett ki az éjszakába.
Sötét borított mindent a csehszlovák éjszakában, a lengyeleknél még éjszaka is volt némi mozgás, pislákoltak fények, de a cseheknél semmi.
Még csak pár napot késett a menstruációja, tele volt a feje a lengyel találkozásokkal, színészek, újságírók mellett sikerült mikrofonvégre kapnia Andrzej Wajdát, a Stary Teatr igazgató-főrendezőjét, a legendás filmrendezőt is. A lengyeleknél is izzott a hangulat, sokkal radikálisabbak voltak, mint a magyarok, a Szolidaritás rendületlenül a helyén volt, bár az állampárt keményen zárt, alig volt rés, a karhatalom valódi fenyegetést jelentett, de – és ez volt a legmegdöbbentőbb – az emberek nem féltek. A színház büféjében, ahova Mari a közismert magyar tolmács, a lengyel és a magyar irodalmárokat és ellenzékieket összekötő Fordító segítségével jutott be, összegyűltek A Karamazov testvérek előadás után, váratlanul felbukkan a börtönből nemrég szabadult ismert ellenzéki Adam Michnik, akiről Mari már sokat olvasott a Beszélőben és lengyel szamizdat kiadványokban. A színház alagsorában berendezett barlangszerű büfé tömve volt, színészek, újságírók, festők, költők itták a vodkát, vitatták a helyzetet, Wałęsa stratégiáját, egy ellenzéki kerekasztal összehívásának lehetőségét, a gdański hajógyárban kialakult ellentéteket. Marinál ott volt a táskamagnó, elővette, mivel Michnik szívesen adott interjút a magyar rádió riporterének, miközben ő is kérdezgetett, nagyon érdekelte a magyar helyzet, bár eléggé képben volt, nemrég járt nála Rajk Laci és Demszky.
Tele volt energiával, reménnyel, miként maga Mari is, felvillanyozó este volt, Mari futott, hogy elérje az éjszakai vonatot.
Egy félrészeg színész vitte ki az állomásra, egyik kezével a kormányt tartotta, a másikkal Mari combját markolászta a hosszú kabát alatt, Mari csak nevetett, mivel a színészről tudta, hogy üldözött ellenzékieket bújtat a lakásán, ráadásul zseniálisan alakította Aljosa Karamazovot, nem lehetett rá haragudni.
Háromágyas kusettbe szólt a jegye, neki a középső ágy jutott, és bár a vonat ringatta, és csak a felső asszony szörcsögött, a csehszlovák vámosok távozta után már nem tudott aludni, csak fészkelődött a szíjakkal rögzített ágyon, majd lekászálódott, és kiment a kupéból. Nem történt semmi különös, a vonat zakatolt, suhant el a szeme előtt a kinti sötét, csak épp feszült a melle, ahogy máskor is a menstruáció előtti napokban, de mégis másképp, és ott, a vonat folyosóján, már tudta, hogy terhes.
Az első gondolata az öröm volt, csak utána csodálkozott, hogyan lehet ez, hiszen vigyáztak Ivánnal, a férjével pedig már hónapok óta nem feküdt le, fel sem merült.
Olyan eszelősen szerelmes volt Ivánba, annyira átjárta a férfi egész lénye, a szaga, a teste, mozdulatai, lenszőke sörénye, az okossága, a félszeg, szemüveges mosolya, a komolysága, koncentrációja, ahogy dolgozott, a műveltsége, a hangsúlyozott macsósága, ami voltaképp egy szorongó, önbizalom-hiányos embert rejtett, hogy Mari úgy érezte, ez a terhesség az égi bizonyíték, hogy ők egymásnak vannak teremtve. A vonatban, miközben az éjszaka sötétje lassan oszlani kezdett, és halvány fény jelent meg a horizonton, minden egyszerűnek tűnt, megszüli a gyereket, összeköltöznek, és kéz a kézben együtt munkálkodnak azon, hogy a szabadság és a demokrácia végre elérkezzen a rádióba és a hazájukba. Olyan magától értetődőnek tűnt mindez a hálókocsi folyosóján és még otthon is pár napig, amíg csak az övé volt a titok, mivel nem szólt Ivánnak, még meg akart bizonyosodni arról, hogy nem képzelődik, hogy tényleg gyereket vár.
Egy gyönge pillanatában, ahogy az óvodából hazafelé átvágtak a Klauzál téren, megkérdezte a kisfiát, mit szólna hozzá, ha testvére születne.
A gyerek arcán mosoly villant fel, igen, kéne egy testvér, csak legyen fiú, de ha lány, az se baj, és az apu is biztos nagyon örülne. A gyerek kérésére megálltak a játszótéren, és ahogy a kisfiú a vashintán himbálózott, Mari észrevette, hogy a gyerek overallja az oldalsó varrás mellett kiszakadt, nem is lehet megvarrni, és még csak január van, muszáj venni egy másikat, a fizetése vészesen leapadt, és hol van még a február – a jövő hirtelen baljós lett.
Az éjszaka, amikor Mari felébredt a farkasok órájának nevezett hajnal előtti pillanatban a Nagy Diófa utcában, és a krakkói vonatra gondolt, végtelenül lassan telt.
Mari kint üldögélt a konyhában, hallgatta, ahogy ébred az utca, indulnak az autók, a forgalom a Rákóczi úton, figyelte, ahogy lassan kivilágosodik, feszülten várta, hogy a lusta, későn kelő februári nap végre eloszlassa a homályt, elűzze a múlt árnyait, elűzze Ivánt és a magzatot. Természetesen a múlt nem egy összefüggő, lineáris történetként pergett le Mariban, inkább csak képek, mondattöredékek, helyszínek, illatok, arcok kísértették, de ez az éjszaka másképp nem elmesélhető, mint a hagyományos, lineáris módon.
Mari egyfolytában töprengett; talán azért jött elő a sok régi emlék, mert ma viszontlátja a régi rádiós kollégáit, Gizit és Andreát?
Andrea, a régi rádió talán legismertebb riportere, váratlanul bukkant fel, évek óta nem beszéltek, Mari majd kiejtette a telefont a kezéből, amikor Andrea bejelentkezett, hogy találkozni akar Marival és Gizivel sürgős, fontos ügyben. Andrea felbukkanása felkavarta a mindennapok egyhangú menetét, mivel Andrea a múltjuk része, fontos szereplője volt, de már régen eltűnt Mari és Gizi látóköréből. Andrea más életet élt, mint ők Gizivel, ő közszereplő maradt, tévés és rádiós személyiség, megmondóember, nem is tartották vele egyáltalán a kapcsolatot, minek. Gizivel találgatták hosszú, esti telefonbeszélgetéseik során, vajon mit akarhat Andrea?
Talán megint meghalt közülük valaki?
Mari hallotta a folyosón a szomszéd gyerekek trappolását, indultak az iskolába, valaki odalent a kukákkal zörgött, a fölötte lévő lakásban felbömbölt a Retró Rádió, a dinamikus, kényszeresen humorizáló rádiós műsorvezető szórta a poénokat, a rádiós, akin nem fogott az idő, az évtizedek, szaporodó ráncai és fogyatkozó, őszülő tincsei ellenére maradt, aki volt, mint akit formalinba tettek. Csapódtak az ajtók, a lakók indultak munkába vagy piacra, mentek a dolgaik után, a Rákóczi út felől felvijjogott egy szirénázó autó. Mari még melegített egy bögre tejet, lassú kortyokban megitta, majd bevackolta magát az ágyába, tudta, hogy most már el fog aludni. De előtte még beállította az ébresztőt, hogy el ne késsen a Vian kávéházból, Gizi utálta a késést, majd repülő üzemmódra tette a telefonját, hogy ne zavarja senki, és amikor a ház népe megkezdte a dolgos munkanapot, ő végre mély álomba zuhant. Álmában megint a rádióban járt, látott mindent felülről, mint egy lélek, aki épp kiszabadult a testéből, és tágas tér nyílik alatta.
Fotó: Helma Kiadó/YouTube
