Paula Hawkinsnak íróként, ahogy korábbi interjúnkban fogalmazott, A lány a vonaton volt az utolsó esélye – ami utána jött, az viszont valószínűleg minden előzetes várakozásán túltett. A magányos, alkoholista nő története gigasiker lett, 2016 egyik legnagyobb könyves bestsellere, ami a leggazdagabb szerzők közé repítette Hawkinst. A történet a könyvkiadás szinte minden rekordját megdöntötte: negyvenhat nyelvre fordították le, ötven országban jelent meg, több mint száz hétig nem került le a New York Times bestsellerlistájáról – ebből negyvenet a lista élén töltött, ráadásul film is készült belőle Emily Blunttal a főszerepben. Nem is csoda, hogy nagy várakozások előzték meg a szerző legújabb thrillerét is, ahogy az sem, hogy a Lassan izzó tűz is pillanatok alatt az eladási listák élére repült.
Ami Hawkins könyveiben izgalmas, hogy
a szerzőt jellemzően nem a gyilkossági ügyek részletei izgatják – bár azok is jól kidolgozottak –, hanem elsősorban a karakterek személyisége.
Ebből is fakad, hogy a krimiszál helyett a fókusz inkább azon van, melyik szereplő honnan érkezett, mi történt vele a múltban és ez hogyan hat ki a jelenére, míg maga a bűncselekmény csak a háttérben húzódó feszültséget adja meg. Így van ez a Lassan izzó tűz (olvass bele ITT) esetében is, amelynek karaktereit elsősorban a sérültségük köti össze: a főbb szereplőknek súlyos veszteségekkel, fizikai és lelki sebekkel, poszttraumás stresszel kell megküzdeniük, ezek pedig mindannyiukat akadályozzák abban, hogy teljes, boldog életet tudjanak élni.
A Lassan izzó tűz egy klasszikus bosszútörténet,
amely – ahogy azt a cím is jelzi – lassan, fokozatosan bontakozik ki. A könyv középpontjában elsősorban egy fiatal lány, Laura áll, akiről már a történet legelején kiderül, hogy meglehetősen nehéz élete van: egy gyerekkori baleset miatt indulatkezelési problémái vannak, a szülei elhanyagolják, anyagi gondokkal küzd és állandóan bajba kerül.
„Az alacsony önbecsülés valóban egyike volt Laura problémáinak, de nem ez volt az egyetlen. Volt még egy sereg másik is, hogy ez ne legyen egyedül, köztük, sok egyéb mellett, a hiperszexualitás, az impulzivitás, a helytelen társas viselkedés, az agresszív kitörések, a rövid távú emlékezetkiesések és a meglehetősen szembetűnő sántítás.”
Általában jellemző, hogy Hawkinsnak egyik karaktere sem túl szimpatikus. Egy másik központi szereplő, a londoni csatorna egyik hajóján élő, kissé visszataszító külsejű Miriam mögött szintén terhelt múlt áll, gyerekkorában egy borzalmas bűntény áldozata volt. A cselekmény harmadik szála pedig egy elvált házaspárról, Theóról és Carláról szól, akik egy tragédia következményeit szenvedik, ugyanis egy baleset miatt elveszítették a gyereküket. Hawkins új könyve tehát a tragédiák köré szerveződik, ám ezeket összeköti, hogy nem a cselekmény idején történnek, hanem a múltban, viszont óhatatlanul kihatnak a jelenre. Főleg, mert a szereplőket egy újabb haláleset össze is kapcsolja: egy nap Carla unokaöccsét, Danielt holtan találják a lakóhajóján, a nyomozók pedig ezt követően kihallgatják őket, hiszen így vagy úgy, de mindannyiuknak közük volt a fiúhoz.
Paula Hawkinsnak íróként A lány a vonaton volt az utolsó esélye - ami utána jött, az viszont valószínűleg minden előzetes várakozásán túltett. A napokban jelent meg magyarul legújabb thrillere, a Lassan izzó tűz - mutatunk egy részt belőle!
A thriller felépítése elég izgalmas, hiszen a könyv elején rögtön az események középpontjába csöppenünk: azt látjuk, hogy a gyilkosság napján mit csinálnak a szereplők, hogy miként találják meg a holttestet és honnan indul a nyomozás. Ezt követően azonban felváltva kerül előtérbe hol ez, hol az a szereplő, akiknek flashbackek révén a múltjára is fokozatosan fény derül.
Kicsit olyan, mintha a cselekmény körkörösen haladna, és csak a végén jönne el feloldás, amikor hosszas körözés után végre eljutunk a kör középpontjához, magához az áldozathoz és a gyilkossághoz.
A könyv legfontosabb kérdései, hogy miként válhat egy áldozatból tettes, hogy mit lehet kezdeni egy életre szóló veszteséggel, hogy mit tesz a társadalom a mentálisan sérült emberekkel, és hogy mitől lesz valakiből pszichopata. Paula Hawkins ráadásul azt a ziccert sem hagyta ki, hogy kicsit reflektáljon magára a krimiírásra. Egyik szereplője, Theo ugyanis az írással keresi a kenyerét, így általa beleszövődik a regénybe egy másik regény is.
„A Caroline McFarlane szerzői néven megjelentetett Aki elmenekült felettébb kísérleti mű volt, a cselekmény bizonyos szakaszaiban visszafelé bontakozott ki, másokban előrefelé, a nézőpont olykor hirtelen száznyolcvan fokot változott, hogy az olvasó értesüljön a gyilkos legbensőbb gondolatairól. Olyan könyv volt, amely feltárta, miként manipulálhatók az olvasó szimpátiái, lemeztelenítette, milyen gyorsan vonunk le következtetéseket bűnről és ártatlanságról, hatalomról és felelősségről.”
A nyilvánvaló párhuzamok és az írásra való reflexiók játéka mellett Theo figurája révén olyan témák is előkerülnek, mint hogy mi a különbség a ponyva és a szépirodalom közt, hol a határa az inspirációnak és a plagizálásnak, vagy hogy mi az írói siker ára. A regény címe is elsődlegesen a könyvekhez, az eltűnő, lassan semmibe vesző történetekhez kapcsolódik.
„Igaz, amikor Irene kinyitott néhányat a viseltes, narancsszín borítós Penguin-kiadványok ócskábbjai közül, a lapok morzsálódni kezdtek az ujjhegyei közt. Lassan izzó tűz ütött ki bennük, a savképződés belülről emésztette, pusztította az oldalakat, merevvé, törékennyé téve őket. Borzasztóan szomorú volt ez, ha belegondolt az ember, a lassan eltűnő sok-sok szó, sok-sok történet.”
A Lassan izzó tűz tulajdonképpen arról szól, amiről a fenti idézet: olyan emberekről, akiket a múltbeli traumáik belülről emésztenek, lassan, fokozatosan pusztítanak,
és ezáltal idővel egyre törékenyebbé, egyre lobbanékonyabbá teszik őket. Paula Hawkins pedig nagyon tisztán, letaglózóan mutatja meg, hogy mi történik, amikor egy ilyen tűz végül fellobban és mindent felemészt.
