Paula Hawkinsnak íróként A lány a vonaton volt az utolsó esélye - ami utána jött, az viszont valószínűleg minden előzetes várakozásán túltett. A magányos, alkoholista nő története giga-siker lett, 2016 egyik legnagyobb könyves bestsellere, ami a leggazdagabb szerzők közé repítette Hawkinst. Azóta megjelent A víz mélyén című kötete, most pedig itt a legújabb thriller, a Lassan izzó tűz.
A regény egyik hőse Laura, akit egész életében előítélettel kezeltek. Azt mondták rá, forrófejű, problémás, különc. Volt, aki egyenesen azt állította, veszélyes. Miriam ugyanakkor tudja, hogy Laura nem feltétlenül gyilkos, csak mert látták távozni egy borzalmas gyilkosság színhelyéről, ráadásul véres ruhában. Miriam tisztában van vele, milyen könnyen előfordul, hogy az ember rosszkor jár a rossz helyen.
De ott van még Carla is, aki magánkívül van az unokaöccse brutális meggyilkolása után. Senkiben sem bízik, hiszen a jó emberek is képesek szörnyűségekre. De milyen messzire megy Carla, hogy megbékélhessen? Mindenki sérült, az ártatlanok és a bűnösök is. Vannak, akik annyira sérültek, hogy ölni is képesek.
Paula Hawkins: Lassan izzó tűz (részlet)
Liz Hohenadel Scott emlékének ajánlom ezt a könyvet, akinek a kisugárzása melegebb hellyé tette a világot. Örökké hiányozni fog.
„Némelyikünk arra született, hogy dögevő legyen,
némelyikünk pedig arra született, hogy körbevétessen.”
Emily Skaya: My History As
A lány vértől csatakosan tántorog bele a sötétbe. A ruhadarabjai rendetlenül lógnak fiatal testén, jó sokat szabadon hagyva halovány bőréből. A cipőjét elveszítette, a lábfeje vérzik. Gyötrelmes fájdalmat érez, de ez lényegtelen, eltörpül más szenvedésekhez képest.
Az arcán rémület tükröződik, a szíve vadul zakatol, a lélegzete egy sebzetten földre terített róka zihálásához hasonlatos.
Az éjszaka csendjét halk zúgás töri meg. Repülőgép? A lány kitörli a vért a szeméből, és felpillant az égre, de csak csillagokat lát.
A zúgás erősödik, elmélyül. Sebességet váltó autó? Eljutott az országúthoz? A lány feléledő reménykedéssel, valahonnan a zsigerei mélyéről összeszedve az erejét, futni kezd.
Inkább érzi, mint látja a fényt maga mögött. Érzi, hogy valami megvilágítja az alakját a sötétségben, és tudja, hogy az autó a háta mögül közeledik. A tanyáról jön. A lány megfordul.
A lány tudja, mielőtt látná, hogy a férfi rátalált. Tudja, mielőtt látná, hogy az ő arca lesz a kormány mögött. Megdermed. Egy másodpercig habozik, aztán letér az útról, futásnak ered, bele egy árokba, keresztülmászva egy léckerítésen. Négykézláb vonszolja el magát a mellette lévő mezőig, és onnantól vakon rohan, elesik, feltápászkodik, hangtalanul. Mi értelme volna sikoltani?
Amikor a férfi utoléri, a hajába markol, és lerántja. A lány érzi a leheletét. Tudja, hogy mit fog csinálni vele. Tisztában van vele, mi következik, mert látta már, ahogy megteszi, látta, ahogy megtette a barátnőjével, ahogy vadul…
– Jaj, az ég szerelmére! – mormogta Irene hangosan, miközben becsukta a könyvet, és az adományboltba szánt halom tetejére dobta. – Tömény giccs az egész!
1
Laura fejében Deidre beszélt. „Az a baj veled, Laura – sorolta –, hogy rossz döntéseket hozol.”
Kurvára igaz, Deidre. Laura nem hitte volna, hogy ilyesmit fog mondani, vagy akár gondolni, de ahogy ott állt a fürdőszobájában, és fékezhetetlenül remegett, miközben forrón és egyenletesen lüktetve bugyogott a vér a karjából, kénytelen volt beismerni, hogy a képzeletbeli Deidre fején találta a szöget. Előrehajolt, a homlokát a tükörnek támasztotta, hogy ne kelljen szembenéznie önmagával, csakhogy lefelé néznie rosszabb volt, mert látta a testéből szivárgó vért, és ettől émelygés fogta el, hányinger környékezte. Nagyon sok vér. A vágás mélyebb volt, mint gondolta, el kellene mennie a sürgősségire.
Kizárt dolog, hogy elmenjen a sürgősségire.
Rossz döntések.
Amikor végül úgy tűnt, hogy kezd csillapodni a vérzés, Laura levette a pólóját, és a padlóra dobta, lehámozta magáról a farmernadrágját, kibújt a bugyijából, leküszködte magáról a melltartót, és élesen feljajdult-szisszent a foga között, amikor a fémcsat nekidörzsölődött a vágásnak:
– Baszki, aztakurva, baszki!
A padlóra dobta a melltartót is, bekecmergett a kádba, megnyitotta a zuhanycsapot, és remegve állt a gyatrán csörgedező forró víz alatt (vagy nagyon meleg víz jött nála a zuhanyból, vagy nagyon hideg, nem volt köztes választás). Ráncos ujjhegyeit ide-oda húzogatta csontfehér, szépséges hegein: a csípőjén, a combján, a vállán, a koponyája hátsó részén. Megvagyok, mondta halkan magának. Megvagyok.
Utána – hasztalanul – körbetekerte az alkarját vécépapírral, a teste többi részét pedig egy elnyűtt törülközővel, leült az ocsmány, szürke bőrutánzat kanapéra a nappaliban, és felhívta az anyját. A hívás hangpostára ment, így hát letette. Nincs értelme pazarolni az egységeket. Azután az apját hívta.
– Jól vagy, csibe? – Laura hangokat hallott a háttérből, rádiót, a Five Live-ot.
– Apa! – Érezte, hogy gombóc nő a torkában, és lenyelte.
– Mi újság?
– Apa, át tudnál jönni? Rossz… rossz éjszakám volt. Arra gondoltam, hátha át tudnál jönni egy kicsit. Tudom, hogy kicsit messze vagyok, de…
– Nem, Philip – sziszegett összeszorított fogakkal a háttérben Deidre –, bridzselünk!
– Apa! Lehetne, hogy csak te halljál?
– Szívem, én…
– Komolyan, lehetne, hogy csak te halljál? Nem bírom elviselni a hangját,
legszívesebben gyújtogatni kezdenék tőle…
– Na, ugyan már, Laura…
– Hagyjuk, Apa, nem fontos.
– Biztos?
Nem, nem biztos, nem, nem biztos, kurvára nem az.
– Igen, persze. Semmi gond. Nem lesz semmi gond.
A hálószobába tartva Laura rálépett a dzsekijére, amelyet a fürdőszobába rohantában dobott le a folyosón. Lehajolt, és felvette. A dzseki ujja elszakadt, Daniel órája még mindig ott volt a zsebében. Laura elővette az órát, megfordította, felhúzta a csuklójára. A vécépapír az alkarján skarlátszínben virított; a végtagja enyhén lüktetett, ahogy bugyogott belőle a vér. Laura feje kóválygott. A fürdőszobában az órát a mosdókagylóba dobta, letépte a papírt, a törülközőt hagyta a padlóra esni. Visszamászott a zuhany alá.
Egy ollóval a körme alá kapart, és nézte, ahogy a víz rózsaszínre váltan folyik a lábánál. Lehunyta a szemét. Hallotta Daniel hangját, ahogy azt kérdezi: „Mi a bajod”?, és Deidre-ét, ahogy ezt mondja: „Nem, Philip, bridzselünk!”, és a sajátját. Legszívesebben gyújtogatni kezdenék. Gyújtogatni kezdenék. Gyújtogatni kezdenék, gyújtogatni kezdenék, gyújtogatni kezdenék.
2
Miriam minden második vasárnap kitakarította a vécét. Kénytelen volt kiemelni a (mindig meghökkentően, kellemetlenül súlyos) kazettát a hajó hátuljában lévő kis klozetből, átvinni a kabinon, és ki a vontatóútra, onnan pedig nem kevesebb mint százlépésnyire, a klotyóblokkhoz, hogy ott beleborítsa az ürüléket a csatornahálózathoz csatlakozó vécébe, és leöblítse, a kazettából pedig kimossa, ami még benne maradt. A lakóhajón való élet egyik kevésbé idilli része volt ez, és olyan feladat, amit Miriam korán szeretett elvégezni, amikor még senki más nem jár arrafelé. Annyira méltatlan idegenek, kutyasétáltatók, kocogók között cipelnie az embernek a saját szarát.
Kint a hátsó fedélzeten Miriam megnézte, hogy tiszta-e a levegő, nincs-e az útban valami akadály, bicikli vagy palackok (az emberek rendkívül antiszociálisak tudnak lenni, főleg szombaton késő éjjel). Ragyogó reggel volt, hideg ahhoz képest, hogy márciust írtak, bár a platánok és a nyírek fényes, új hajtásain a rügyek jelezték, hogy itt a tavasz.
Márciushoz képest hideg volt, Miriam mégis arra lett figyelmes, hogy a szomszéd kishajó kabinajtaja nyitva van, pontosan úgy, ahogy előző este látta. Nocsak, ez különös. És úgy állt a helyzet, hogy Miriam beszélni szándékozott a hajó lakójával, a fiatalemberrel, arról, hogy túllépte az idejét. Tizenhat napja tartózkodott a kikötőben, ez két nappal hosszabb volt annál, amennyire jogosult volt, és Miriam szóvá akarta tenni, hogy szedelőzködnie kellene, noha ez igazából nem minősült a feladatának, nem tartozott rá, de ő – eltérően a többségtől – állandó bútordarab volt itt, és ezért különös késztetést érzett a közrend szempontjainak képviseletére.
Legalábbis Miriam ezt mondta Barker felügyelőnek, amikor az később feltette neki a kérdést:
– Mi késztette arra, hogy benézzen? – A detektív vele szemben ült, a térde majdnem hozzáért az övéhez, a válla előreroskadt, a háta meggörnyedt. Egy kishajó nem kényelmes közeg egy magas férfi számára, márpedig Barker nagyon magas volt, a feje akár egy biliárdgolyó, az arckifejezése zaklatottságra vallott, mintha úgy készült volna, hogy ma valami mást fog csinálni, valami kellemes dolgot, például elviszi a gyerekeket a parkba, és most tessék, itt van vele, Miriammal, és nincs ettől elragadtatva. – Hozzányúlt valamihez? – tudakolta.
Hozzányúlt? Hozzányúlt valamihez? Miriam lehunyta a szemét. Látta önmagát, ahogy szigorúan bezörget a kékre és fehérre festett hajó ablakán. Válaszra vár, egy hangra vagy a függöny rezdülésére. Ahogy lehajol, miután semmilyen reakció nem érkezik, megkísérelve bekukkantani a kabinba, amit nehezített a csipkefüggöny, tetézve a város és a folyó évtizede vastagodó mocskával. Ahogy még egyszer bekopogtat, és aztán pár pillanat múltán felkapaszkodik a hátsó fedélzetre. Ahogy kiált: „Hahó! Van itthon valaki?”
Látta magát, ahogy nagyon óvatosan szélesebbre tárja a kabinajtót, és eközben megcsapja az orrát valami fémes-húsos, éhséget keltő szag. „Hahó!” Teljesen kinyitja az ajtót, leereszkedik a kabinba vezető néhány lépcsőfokon, és
az utolsó hahó a torkán akad,
amikor az egész a szeme elé tárul: a padlón heverő fiú – nem is fiú tulajdonképpen, hanem fiatalember –, a torkába vágott széles mosoly, és vér mindenütt.
Látta magát, ahogy megtántorodik, a szája elé kapja a kezét, egy hosszú, szédülős pillanatig előregörnyed, és a kezét kinyújtva a pultba kapaszkodik. Jaj istenem!
– A pulthoz hozzányúltam – válaszolta a detektívnek. – Azt hiszem, talán a pultba kapaszkodtam, ami ott van mindjárt bal kéz felől, amikor belép az ember a kabinba. Megláttam, és azt hittem… hát, úgy éreztem… Hányinger környékezett. – Miriam arca kipirult. – De nem hánytam, akkor nem. Odakint… Sajnálom, én…
– Ne aggódjon emiatt! – mondta Barker, nem eresztve a tekintetével Miriamét. – Nem kell emiatt aggódnia. Mit csinált azután? Meglátta a holttestet, megtámaszkodott a pulton…?
Miriamot mellbe vágta a szag. A vér alatt, a rengeteg vér alatt volt valami más, valami régebbi, édeskés bűz, mint a liliomoké, amikor túl régóta vannak egy vázában. A szag és a fiú látványa ellenállhatatlan volt, a szépséges, halott arca, a hosszú pillák keretezte üveges szeme, az egyenletes, fehér fogazatáról felhúzódott, duzzadt ajka. A törzse, a keze, a karja csuromvér volt, az ujjai a padló irányába görbültek, mintha kapaszkodna. Amikor megfordult, hogy távozzon, Miriam pillantása megakadt valamin a padlón, valami oda nem illőn – egy ezüstös csillanáson, a ragacsos, feketedő vér mocsarában.
Felbotladozott a lépcsőn, ki a kabinból, nagy kortyokban nyelve a levegőt, miközben öklendezett. A vontatóútra hányt, megtörölte a száját, és felkiáltott: „Segítség! Hívja valaki a rendőrséget!” De alig volt még vasárnap reggel fél nyolc, és senki nem járt arra. A vontatóúton nem látszott mozgás jele, és csendesek voltak a fentebb húzódó utak is, nem hallatszott semmilyen hang, leszámítva a generátor ütemes zúgását meg az óvatosan tovatűnő fajdtyúkok perlekedését. Miriam felnézett a csatorna felett átívelő hídra, azt hitte, talán lát valakit, csak egy másodpercig, aztán az illető már ott sem volt, Miriam pedig egyedül maradt, és bénító félelem vett erőt rajta.
– Távoztam – mondta a detektívnek. – Egyenesen kijöttem a hajóból, és… hívtam a rendőrséget. Hánytam, visszaszaladtam a hajóhoz, és hívtam a rendőrséget.
– Értem, rendben. – Amikor Miriam felpillantott, Barker éppen körülnézett a helyiségben, szemügyre vette a parányi, takaros kabint, a mosogató feletti könyveket (Egytálételek, Zöldségek új módi szerint), a fűszereket a párkányon, a bazsalikomot és a koriandert a műanyag tégelyükben, a rozmaringot, amely bokorszerűvé vált a mázas kék cserepében. A nyomozó tekintete a puha fedelű kötetekkel teli könyvespolcra siklott, a tetején díszelgő poros vitorlavirágra és a bekeretezett fényképre, amelyen egy egyszerű pár fogta közre a tenyeres-talpas gyerekét. – Egyedül él itt? – kérdezte, de igazából nem volt ez kérdés. Miriam látta Barkeren, hogy mit gondol: kövér vénlány, aki pótcselekvésképpen környezetvédő, házi praktikákkal bíbelődik, és árgus szemmel lesi a szomszédokat. Beleüti az orrát mindenki más dolgába. Miriam tudta, milyennek látják az emberek. – Ismeri… meg szokott ismerkedni a szomszédaival? Valódi szomszédok? Gondolom, nemigen lehetnek azok, ha csak pár hétig tartózkodnak itt.
Miriam vállat vont.
– Egyesek rendszeresen jönnek és mennek, van egy vízsáv, egy szakasz, amit szeretnek pátyolgatni, szóval néhányukat megismeri az ember. Ha akarja. Aki jobban szeret magában ellenni, mint én, az megteheti.
A detektív nem szólt semmit, csak kifejezéstelen tekintettel nézett rá. Miriam rájött, hogy igyekszik felmérni, és nem veszi névértéken a szavait,
nem hiszi el feltétlenül, amit mond neki.
– Vele mi volt a helyzet? A férfival, akire rátalált ma reggel?
Miriam megrázta a fejét.
– Nem ismertem. Találkoztam vele néhányszor, váltottunk pár szót… Hát, igazából még csak nem is társalogtunk. Köszöntem, jó reggelt, vagy ilyesmi, ő pedig fogadta. Ennyi volt.
(Nem egészen ennyi: tényleg találkozott a fiúval párszor, amióta az ideköltözött, és azonnal levette, hogy amatőr. A bárka rozzant volt – pattogzó festék, rozsdás keresztrudak, tök csálé kémény –, miközben a fiú maga túlságosan is tisztának tűnt a csatornai élethez. Tiszta ruházat, fehér fogak, se testékszer, se tetoválás. Legalábbis semmi látható. Feltűnő fiatalember, igen magas, sötét hajú, sötét szemű, az arca szikár, markáns. Amikor Miriam először találkozott vele, és jó reggelt kívánt neki, a fiú felnézett, rámosolygott, és Miriam érezte, hogy felborzolódnak a pihék a tarkóján.)
Megjegyezte ezt akkor. Nem mintha szándékában állt volna elmondani a nyomozónak. Amikor először láttam, elfogott az a különös érzés… Barker azt gondolná, hogy kettyós. De azért, ébredt rá most Miriam, ilyen érzése volt. Nem előérzet vagy valami efféle nevetséges dolog, hanem felismerés.
Itt egy lehetőség. Ez a gondolat ötlött fel benne, amikor ráébredt, hogy kicsoda a fiú, de nem tudta, miképpen használhatná ki a legjobban. Most azonban, hogy a fiú meghalt, olyan érzése támadt, mintha erről szólt volna az egész. Rálelt valamire, amire nem is számított.
– Mrs. Lewis? – Barker nyomozó kérdezett valamit.
– Miss – mondta Miriam.
Barker egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Miss Lewis. Nem emlékszik, hogy látta-e valakivel? Beszélt-e valakivel?
Miriam tétovázott, majd bólintott.
– Látogatta valaki. Néhányszor. Lehetséges, hogy több is jött egy látogatónál, de én egyet láttam. Egy nő, idősebb nála, inkább korombeli, talán ötven körüli? Ezüstös, ősz haja volt, nagyon rövidre nyírva. Vékony volt, elég magas, azt hiszem, százhetvenöt-száznyolcvan centi, szögletes arcú…
Barker felvonta a szemöldökét.
– Tehát akkor jól megnézte?
Miriam ismét vállat vont.
– Hát, igen. Elég jó megfigyelő vagyok.
Szeretem rajta tartani a szemem a dolgokon.
– Akár rá is játszhat a nyomozó előítéleteire. – De az a fajta nő volt, akit észrevesz az ember akkor is, ha nem figyel, elég feltűnő jelenség. A tüskehaja, a ruhái… Látszott, hogy drága holmikban jár. – A detektív ismét bólintott, miközben mindezt lejegyezte, és Miriam biztosra vette, hogy nem kerül majd sok időbe kiderítenie, pontosan kiről beszél.
Miután a nyomozó távozott, a rendőrök elkordonozták a vontatóutat De Beauvoir és Shepperton között, elvitetve az összes hajót, kivéve a fiúét, amely a bűncselekmény helyszíne volt, valamint Miriamét. Először megpróbálták rábeszélni, hogy menjen el ő is, de Miriam nyilvánvalóvá tette, hogy nincs hová mennie. Hol akarják elszállásolni? Az egyenruhás rendőrről, egy vinnyogó hangú, pattanásos fiatalemberről lerítt, hogy nyugtalanná teszi a felelősség ilyetén átkerülése Miriam válláról az övére. Felnézett az égre, le a földre, jobbra-balra a csatorna mentén, majd vissza Miriamra, erre az apró, kövér, ártalmatlan, középkorú nőre, és engedett. Beszélt valakivel rádión, aztán visszajött, és közölte vele, hogy maradhat.
– Közlekedhet oda-vissza innentől az… ööö… otthonáig – mondta –, de tovább nem.
Aznap délután Miriam a hajója hátsó fedélzetén üldögélt a fakó napfényben, kihasználva a lezárt csatorna szokatlan csendjét. A vállán takaróval, egy bögre teával a könyökénél nézte, ahogy a rendőrök és a bűnügyi helyszínelők sürögnek-forognak, kutyákat hoznak, csónakokat hoznak, átkutatják a vontatóutat és a környező területet, bele-belebökdösnek a sötét vízbe.
Különös békességet érzett, tekintetbe véve, hogy milyen napja volt, már-már derűlátó lett a gondolattól, hogy új lehetőségek nyílnak meg előtte. A kardigánja zsebében megtapogatta a még mindig vértől ragacsos piciny kulcsot a kulcskarikán, amelyet a hajó padlójáról vett fel, és amelynek a létezését úgy hallgatta el a nyomozó elől, hogy
igazából még csak nem is gondolkozott azon, miért teszi.
Ösztön.
Látta, ahogy megcsillan ott, a fiú holtteste mellett… egy kulcs. Egy madarat formázó apró, fa kulcskarikán. Azonnal felismerte, látta a mosodában Laura farmerjának a derékpántjára akasztva. Bolond Laura, így emlegetik. Miriam mindig úgy találta, hogy egész barátságos, és egyáltalán nem bolond. Laura, akit Miriam látott este arra a rozzant kis hajóra érkezni, annak a gyönyörű fiúnak a karján, Miriam gyanúja szerint spiccesen, úgy két nappal ezelőtt? Hárommal? Benne lesz a jegyzetfüzetében… az érdekes jövés-menések olyasféle dolgok voltak, amiket be szokott írni.
Alkonyattájban Miriam nézte, ahogy kihozzák a holttestet, fel a lépcsőn, az úttesthez, ahol egy mentőautó várakozott, hogy elvigye. Miriam tiszteletből felállt, amikor elhaladtak mellette, lehajtotta a fejét, és csendesen, hit nélkül elmondott egy fohászt a fiúért.
Elsuttogott egy köszönömöt is. Ugyanis azzal, hogy a hajóját az övé mellé kötötte ki, és aztán kegyetlen gyilkosság áldozata lett, Daniel Sutherland olyan alkalmat teremtett Miriamnak, amit az egyszerűen nem szalaszthatott el: alkalmat, hogy
megbosszulja a galádságot, amelyet elkövettek ellene.
Most, hogy immár egyedül maradt, és jobb meggyőződése ellenére félt egy kissé a sötétben és a furcsa csendben, Miriam bevette magát a hajójába, bereteszelve és bezárva az ajtót maga mögött. Előhúzta a zsebéből Laura kulcsát, és a kacatos fadobozba tette, amelyet a könyvespolc tetején tartott. Csütörtök a mosodás nap. Lehet, hogy majd akkor visszaadja Laurának.
Vagy az is lehet, hogy nem.
Sosem tudhatja az ember, mi fog hasznosnak bizonyulni, nem igaz?
