Ahogy az Őszi kérdés című naplójegyzetben áll: „Elment a sárgarigó, a kakukk, a gólya, a fecske. Megvárod, míg visszajönnek?” Oravecz Imre most is mindent pontosan rögzít, a létezést elemeire bontja, ugyanakkor nem vész el a részletekben, a lényeges dolgokra összpontosít. Az elmúlásra és az életre, a személyét körülvevő világ állandóságaira és változásaira, a test és a tudat folyamatos párbeszédére. Az egymással szervesen összefüggő emlékekre és álmokra. Arra, ami vele együtt távozik, és azokra, akik utána is itt maradnak. A határban járunk: líra és epika peremén. Az Alkonynapló mintha az időskori remekmű, a Távozó fa továbbírása lenne más modalitásban.
Oravecz Imre: Alkonynapló (2018–2023)
(részlet)
(Anyám 3) Nagyon félt az égzengéstől. Harmadikos gimnazista lehettem és a nyári szünetben itthon. Kishegyben gombázás közben elkapott bennünket egy zivatar. Egyetlen esernyőnket fejünk fölé tartva a nagy csattogás közepette lekuporogtunk az erdőben a földre. Oltalmat keresve hozzám bújt. Nem volt még öreg, de olyan volt, mintha ő lenne a gyerek, én pedig a felnőtt, aki felelek érte. Nagy gyengédség fogott el, olyan, amilyent sem előtte, sem utána nem éreztem iránta.
(Egy kísértetjárás vége) M.-mel kiskorában rendszeresen átjártam az ófalui Felvégbe, és megmutattam neki, hol állt a házunk, ki hol lakott, és hol mi történt velem. M. L.-lel ezt nem cselekszem. Egy darabig a vasárnapi miséről némi kerülővel azon át jöttem haza vele, de meg sem álltam, és nem mondtam semmit. Aztán ezt is elhagytam, mert nem bírtam már látni az elhagyott vagy méltatlan kezekbe került porták pusztulását.
Azóta feléje sem nézek.
(Fordított arány) Minél többet temetek el, annál kevesebben lesznek a temetésemen, mert azokat temetem, akik engem temetnének. Nem mintha aggasztana, de látnom kell.
(Javaslat) Még éltünkben meg kellene ásatni a sírunkat, és rendszeresen látogatnunk, leereszkednünk bele, hozzászokni, megismerni földjét, megbarátkozni eredetével, állagával, szagával, összetételével, hogy ne legyen majd idegen, mikor elvegyülünk vele, és részévé válunk. Hogy mit tegyenek azok, akik hamvasztatni akarják magukat, arra nézvést nincs ötletem.
(Távolodás, közeledés) Ma megrohant egy ifjúkori emlék. Az s.-i vasútállomás várótermében randevúzom Zs.-vel, első nagy szerelmemmel. Távolról utaztunk oda. Fél éve nem találkoztunk, csak leveleztünk. Odasietek hozzá, mikor megpillantom. Kissé meghízott. Megölel. Mintha egy szörnyű vasmarok torkon ragadna, és el akarná roppantani a gerincemet is, nem bírok megszólalni az izgalomtól. Kedves hozzám, de világosan érzem, hogy nem szeret már, sőt nem is ő az, hanem valaki más, egy idegen, aki könyörtelenül veszni hagy majd.
Minél távolabb kerülök életem régi eseményeitől, annál élesebben emlékszem rájuk.
(Merénylet) Különös, hogy civilizációnk a szemetet, miként a holtakat, a földbe temeti. Merénylet ez mind a holtak, mind a föld ellen.
(Lehetőség) Egész nap nyilalló fájdalmat érzek a medencecsontomban, közelebbről a csípőtaréjomban. Felrémlik bennem a csontrák lehetősége. Nem véletlenül. Apai nagyapám abban halt meg Kanadában.
(Aposztróf) Záróra előtti percekben lépek be az n.-i szupermarketbe. Szemlátomást én vagyok az utolsó vásárló. Igyekezzék, papa! – sürget az ajtónál egy üzletvezető kinézetű férfi. Nemigen akart megbántani, de megvonaglom. Persze lehetett volna durvább is, szólíthatott volna tatának is.
(Aritmia 1) Ijesztő tünetet produkál a szívem. Látom a vérnyomásmérő kijelzőjén, hogy rendre kihagy egy dobbanást. A kihagyott dobbanással a nemlét üzen.
(Aritmia 2) A kardiológián holtert, szívműködésemet huszonnégy órán monitorozó EKG-készüléket raktak rám. Megerősítették, hogy valóban kihagy a szívem, de az időegység alatt mért több százezerhez képest csak csekély számú dobbanást jelent, ami az én koromban már nem tekinthető kórosnak. Ha az utóbbi két évtizedben bármilyen panasszal fordultam orvoshoz, mentségképpen mindig utalást tett a koromra, amit én rendre így fordítottam le: mit akarok még?
A szívemet illetően ezt most így módosítom: örüljek, hogy még egyáltalán dobog.
(Muflonok) A 23-as úton éjjel, Bátonyterenye felől jövet Nemti után a két éles kanyar közt mindig muflonokkal találkozom. Először mozgó fehér foltokat észlelek az út szélén. Világosbarna, karcsú testük, amelyhez a foltok tartoznak, csak azután válik láthatóvá, hogy ráesik a fényszóró fénye. Általában jerkék, de van köztük egy-két kos is. Lassítok, tisztes távolságban megállok, és gyönyörködöm bennük. Nem ijednek meg, abbahagyják a legelést, felemelik a fejüket, és kíváncsian néznek felém. Aztán komótosan megfordulnak, és libasorban lassan eltűnnek az erdőben.
(Veszteség) Árhullám vonul le a Tarnán. Megemelte a vízmagasságot a Terpes alatti gázlón, és elnémította a meghitt csobogást.
(A név jövője) A Szajla név százötven-kétszáz év múlva legfeljebb csak egy helytörténésznek vagy levéltárosnak mond majd valamit. A szomszédos települések lakosai úgy lesznek vele, mint a többi, régebben létezett, környékbeli falu nevével. Azt hiszik, dűlőnév, és csodálkoznak, ha híre megy, hogy egy gáz- vagy vízvezetékfektető cég munkásai sírokra bukkannak ott, ahol a temető volt.
(Értetlenség) Nem értem a fiatalembert, aki voltam, és aki meg akart halni egy nő miatt.
(A nagyság kelléke) Az egyik internetes portálon fényképekkel illusztrált cikk Babits egykori esztergomi házáról, amely ma múzeum, és amelyet elsőéves egyetemista koromban egy intézeti kirándulás során magam is meglátogattam. Babits! Mennyi minden kellett ahhoz, hogy Babits Babits legyen! A tehetségen és szerencsén kívül ez is, ez a présházból kialakított, meghitt nyári lak az Előhegyen. A környezetével, fekvésével, kertjével, szobáival, verandájával, berendezésével, Török Sophie-val, vendégeskedő pályatársak kézjegyével a falon, kilátással a városra, a Dunára,
madárénekkel, tücsökciripeléssel, csenddel, közeli éggel.
(Márciusi kérdés) Ma összegereblyéztem az udvaron az apró gallyakat, amelyeket télen letördelt a rét fűzfáiról a szél, és átrepített a kerítés fölött. Könnyű munka volt, és fél óráig sem tartott, mégis úgy kimerített, hogy a kupacok kihordását másnapra kellett halasztanom. Tavaszi fáradtság ez, vagy már a nagy elerőtlenedés kezdete?
(Életopció) Álmomban megfáradt, kiégett középiskolai tanár voltam egy alföldi kisvárosban a nyolcvanas évek elején – rejtély, hogyan kaptam mégis állást –, és egy panelgarzonban laktam pénzügyi előadó feleségemmel és három lánygyerekemmel. Látván, hogy nem közölnek, az írást még a hatvanas évek végén abbahagytam. Nem léptem be a pártba, de megalkudtam a rendszerrel, még disszidálni sem akartam. Ami az írás mellőzését illeti, talán helyesen cselekedtem, de szakadt rólam a verejték, vadul vert a szívem, mikor felébredtem, és nem mertem újból elaludni, pedig még csak éjjel 3 volt.
(Bőr 1) Már a harmadik basaliomát távolítják el a bőrömből. Állítólag ritkán ad áttétet, mégis félelemmel tölt el.
(Bőr 2) Mindig zavart, hogy nagy a kezem. Most örömmel állapítom meg, hogy megy össze. Csak annyi az üröm az örömben, hogy mintha a bőröm nem követné. A ráncok összehúzták valamelyest, de valósággal lötyög a kézfejemen, mint a túl bő ruha.
(T. P.) Távollétemben keresett valaki. Egy cetlit hagyott a postaládámban, amelyre azt írta, hogy ő T. P., itt nyaral a közelben, és ebből az alkalomból mint olvasóm szeretne meglátogatni, de különben is ismerjük egymást D.-ből. A telefonszámát is megadta, hogy hívjam fel, és tudassam vele, mikor tudnám fogadni. Elképedtem, és nem hívtam fel, sőt amikor pár nappal később egy újabb cetlin maga javasolt időpontot, és megjelölt napon és órán becsöngetett, úgy tettem, mintha nem lennék itthon, és nem mentem kaput nyitni. D.-ben jártam egyetemre, és az a gyanúm támadt, hogy ez a T. P. a d.-i egyetem egykori KISZ-titkára, akit látásból ismertem ugyan, de életemben csak egyszer volt vele dolgom. Akkor, amikor évekkel később, jóval a végzés után – már valami tótumfaktum volt a szervezet legfelsőbb vezetésében – összefutottam vele B.-n az utcán. Leereszkedően üdvözölt, és önelégülten közölte, hogy annak idején ő akadályozta meg, hogy útlevelet kapjak. Bocs, T. P., ha nem az a T. P. vagy, hanem egy másik,
akivel valóban ismertük egymást, csak közben elfelejtettelek!
(Önáltatás) Hol az oldalamban szúr, hol a térdem fáj, hol a hátamban nyilallik. Azzal nyugtatom magam, hogy csak az időjárás, holott bármi lehet.
(Járvány 1) Megvettem a repülőjegyeket, de a Covid–19 keresztülhúzhatja a számításomat, és a nyáron mégsem mehetek Kaliforniába. Ha mint a legveszélyeztetettebb korcsoporthoz tartozót nem is visz el, figyelmeztet, hogy legyek végre szerényebb, érjem be kevesebbel, és lehet, hogy hallgatok rá.
(Koccanások) Az ötvenes években gyerekként gyakran töltöttem az éjszakát anyai nagyanyámnál Sirokban. Megözvegyülten, egyedül élt egy szoba-konyhás házban a főutcán. Harcban állt a világgal, a rendszerrel. Annyira gyűlölte a kommunistákat, hogy még a villanyát is kikapcsoltatta azzal, hogy tőlük az sem kell. A konyhán pihent le, nekem a szobában ágyazott egy bőrdíványon. Miután a petróleumlámpával a kezében betette maga után az ajtót, sötétség borult rám. Szellőzetlen, levegőtlen volt a helyiség, és nyikorogtak a dívány rugói, ha megmozdultam. De nem ezért nem tudtam elaludni sokáig, hanem azért, mert féltem. Valahányszor teherautó ment el a ház előtt, összekoccantak az üvegezett szekrényben a jobb napokat látott szervizkészlet darabjai, a különféle csészék, poharak. Tudtam, hogy a kint elhaladó jármű remegteti meg a házat, a ház pedig a szekrény tartalmát, de a sötétség, az egyedüllét minduntalan elmosta bennem ezt a tudást, és megrémültem, mikor a fülembe jutott a zaj.
Mindig azt hittem, van valaki a szekrényben, csak arra vár, hogy elaludjak, és akkor végez velem.
(Megrázkódtatás) Már annyira nem emelem fel kellően a lábam járás közben, hogy a konyhában néha a padlóburkolatba botlom. De nem ez ráz meg, hanem a felfedezés, hogy eszerint a kerámialapok némelyike csak pár millimétertizeddel ugyan, de kiáll a felület síkjából. Azaz: a mester mégsem dolgozott hibátlanul, pedig az építkezés idején ő volt az egyetlen, akinek a munkájával elégedett voltam.
(A folytonosság vége) Eddig minden évben újat ültettem, ha elpusztult egy gyümölcsfám. Ez az első tavasz, amikor már nem pótolom.
(Harcos 1) Diabéteszes lett. Állandóan issza a vizet, és egyre fogy. Be kellene vinnem Egerbe, az állatkórházi rendelőbe, hogy meghatározzák az inzulinszükségletét, de segítség nélkül nem tudom. Sosem volt rajta nyakörv, és autóban sem utazott még. Meg különben sem volna értelme. Naponta injekciózni kellene, és nem volna, aki közben lefogja. Az állatorvos a körülményekre való tekintettel azonnali eutanáziát javasolt. Nem mentem bele. Úgy döntöttem, megvárom, amíg kómába esik. A sírját mindenesetre meg akartam ásni a kertben, mert attól tartottam, hogy később, tél lévén, túl keményre fagyhat a föld, és bajos lesz, de aztán letettem róla.
(Harcos 2) Már nagyon rosszul néz ki, csont, bőr, és piszokszínű lett a bundája is, de még mindig él. Az állatorvos szerint lehet, hogy mégsem cukros, talán a veséivel van baj. Valami tablettákkal kellene próbálkozni. Közben tavasz lett. Jó, hogy mégsem ástam meg a sírját.
