Szajla
Természetesen nem kötetcím, de mégis, ennek a költői és írói univerzumnak az alfája és omegája. A Heves megyei kis falut Oravecz Imre tette fel a magyar irodalomtörténet térképére. Születési helye és jelenleg is otthona a hegyektől övezett, párszáz lelkes kis mátrai falu, mellyel életművében mítoszt teremtett. Háromszor hagyta el az országot hosszabb időre, de mindhárom alkalommal visszatért. Ebből kétszer véglegesnek tervezte a disszidálást, mégis visszajött. Erről egy Győrffi Ákossal készült 2018-as interjúban így mesélt: „Kétszer mentem el úgy, hogy nem jövök vissza, aztán mégis visszajöttem. Az elmeneteleket és a visszajöveteleket sosem lehet teljesen igazolni. Nem lehet azt sem mondani, hogy helyes vagy helytelen döntések voltak.
Annyira abszurd dolog, ha az embernek el kell mennie onnan, ahol van, ahol bele van gyökerezve mindenbe.
Aztán meg hiába tér haza valaki öt vagy tíz év múlva, már nem ugyanaz az ember jön vissza. A létezés játékszerei vagyunk, kénye-kedvére alakít bennünket.”
Héj (1972)
Első kötete megosztó alkotás volt, a maga módján provokatív is, hiszen szakított azzal a kimondatlan közmegegyezéssel, hogy az érvényes költői megszólalás csak a kései modernség, a posztnyugatos hagyomány szellemében lehetséges. Ebben az időszakban nemcsak ő, hanem Tandori Dezső, Orbán Ottó és Petri György is egy lírai megújulás szereplői voltak, mindannyian a maguk módján ásták alá a korábbi tradíciót. A Héj kiérlelt kötet volt, a személytelen megszólalás, a redukció lírája, ugyanakkor valamiféle folytathatatlanság, zárványszerűség is volt benne, az életmű már a következő verseskönyvben új irányt is vett.
1972. szeptember (1988)
Grendel Lajos irodalomtörténetében azt írja, ez a kötet olyan kitérő a pályán, „ahová Oravecz Imre előtt magyar költő nem merészkedett még, és azóta sem. (…) egy lélek titkos, hét lakatra zárt szobájának közszemlére tétele”. Ezen a szövegen egy teljes generáció nőtt fel, akik a szerelem definícióját ebből az őszinte és nagyon intim vallomásból próbálták kinyerni. A könyv egy kapcsolat története kilencvenkét hosszú mondatban, melyek a prózavershez állnak a legközelebb. A megalázottság, a kiszolgáltatottság, a kegyetlenség, a szerelemmel járó fájdalom monológjai ezek az írások, melyek a magyar irodalomban azóta is egyedülálló művé állnak össze.
Halászóember (1998)
Semmilyen nagy szót nem tartanék túlzásnak most. (…) Remekmű.
– állítja Esterházy Péter a kötetet elemző esszéjében (Oravecz Imre megírta). A sokak szerint a pálya csúcsát jelentő verseskötetben az emlékezésé a főszerep: szociografikus pontossággal, mégis a líra nyelvén állít emléket egy letűnt világnak, a falunak, melyet régi jelentésében és formájában ma már nem találunk sehol. Töredékek egy faluregényhez az alcíme, és valóban, mintha egy prózai munkához gyűlne benne össze a leltár. De nemcsak Szajláról és a faluról van itt szó, hanem egyfajta költői hazatalálásról, illetve az én újrafelfedezéséről is: „A könyv írásakor avval szembesültem, hogy végre van valóság, megtalálta az én igazi valóságomat. Hogy megvan mindahhoz végre a valóság, amit egész eddigi életem során írtam, s ez rám revelatív erővel hatott. Mindez persze azt jelentette, hogy Szajla ürügyén magamhoz jutottam el, Szajlában magamra találtam rá; annak reményét tehát, hogy végre megláthatom önmagam.” (Beszélgetés Keresztury Tiborral 1999-ben.)
A rög gyermekei trilógia (2007, 2012, 2018)
Az alapvetően lírai életmű a kétezres években az epika felé fordul, és Oravecz Imre megírja háromkötetes művét, a magyar irodalom nagy kivándorlásregényét. A terjedelmes kötetek az Árvai-család krónikáját elevenítik fel, az elsőben (Ondrok gödre) a fiú, Árvai István tesz fel mindent egy lapra, és a jobb élet reményében, a magyar kivándorláshullám idején elindul Amerikába. A második regény (Kaliforniai fürj) az ő megtelepedésének küzdelmeit mutatja be, a hontalanság, a gyökértelenség, az emigráns életforma lehetőségeit és zsákutcáit vizsgálva. Végül az Ókontriban Árvai István fia mintegy az apja helyett tér vissza a Mátrába, az óhazába, a nyelvet és a viszonyokat alig ismerve visszatelepül Amerikából és újrakezdi az életét. A másfélezer oldalnyi monumentális szöveg megkerülhetetlen része a magyar prózának és igazán nagy olvasmányélmény. A hazatérés és az elindulás kérdésköre személyes problémaként is a regényhármas középpontjában áll, mint ahogy Szajla is, melyről rengeteg leírás olvasható: „Távol, északi irányban a Mátra alacsony, keleti nyúlványai látszottak, de aztán, ahogy haladtak arrafelé, lassan növekedtek. A sík felszín is változott. Kétoldalt enyhén emelkedett, mígnem völgyet formált széles fenékkel, szelíd, lankás oldalakkal. A fenéken szántók terültek el, de az oldalakon zömmel karósorok, szőlők húzódtak.” (Ókontri)
Távozó fa (2015)
A 2005 és 2014 között írott verseket tartalmazó gyűjtemény az időskori kötet (a hét könyve is volt nálunk), melyben egy öregedő, magányos versbeszélő az elmúlással kapcsolatos reflexióit osztja meg szenvtelen hangon, mégis elképesztő személyességgel. A puritán és eszköztelen versbeszélő elsősorban természeti képekben ragadja meg a világot és ezeken keresztül tárja fel személyes sorsát kíméletlen őszinteséggel, önéletrajzi vonatkozásokban gazdagon. A kötetért a szerző 2016-ban Aegon-díjat kapott.
A ház előtt kert,
a kert alatt völgy,
a völgyön túl hegy,
a kertből a napot nézem,
mely leáldozóban van a hegy
mögött. (Alkony)
Oravecz Imrét a Magvető Kiadó A megfelelő nap című kötettel köszönti, melybe bele is olvashatsz:
Kiadója, a Magvető, A megfelelő nap kiadásával köszönti a nyolcvanéves Oravecz Imrét. Olvass bele a kötetbe!
Tovább olvasok
