Erős hívószavakkal jelent meg néhány hónappal ezelőtt Giulia Caminito olasz író új regénye, a Tünetek: a fülszöveg azt ígérte, hogy a szorongásról, a modern élet láthatatlan kríziséről és a mai harmincas generáció belső összeomlásáról fest majd fájdalmas képet. Szerencsére ezek a kulcsszavak nemcsak divatos, üres lózungok maradtak: a regény nagyon is közel megy ahhoz, hogy tényleg megértsük, mi történik, amikor a szomatizáció átveszi az életed irányítását, kiszorít a társadalomból, tönkreteszi a munkádat, a párkapcsolatodat, szinte képtelenné tesz az önmagaddal való együttélésre.
Giulia Caminito neve A tó vize sohasem édes című felnövésregényéről lehet ismerős a hazai olvasóknak (kritika itt), ami többek között az erős női nézőpont által vált emlékezetessé – ehhez képest a Tünetekben (olvass bele itt) a férfiak szólama kerül fókuszba. Ha hiányoltad az érzékeny, sérülékeny férfiakról szóló történeteket, akkor jó helyen jársz!
A szorongás nem az értelmiség luxusa
A regényben megismerjük a harmincas éveit taposó Lorist, aki
akár elégedett is lehetne az életével, ehelyett fejezetről fejezetre kerül közelebb a teljes összeomláshoz.
Tanult, értelmiségi fiatal férfi, egy könyvkiadóban dolgozik, amit ugyan nem fizetnek meg rendesen, és harmincévesen még mindig csak egy gyakornoki pozíciót tölt be, mégis: egész nap könyvek között lehet, olyan közegben, amely akár inspirálhatná is. Barátnőjével, Jóval hosszú évek óta együtt vannak, ám ez nem stabilitást nyújt, hanem sokkal erősebb a megrekedés, az elakadás érzése.
„A fájdalom olyan, mint egy kemény héjú tojás, úgy érzed, lenyelted, és siklik lefelé – torok, nyelőcső, gyomor –, megtalálja a helyét, ott befészkeli magát, nem érdekli, mi történik éppen, ő mindig hallatni akarja a hangját; ovális betonszerű, hihetetlen, hogy létezik, és ennyi helyet foglal” – ezzel a mondattal indít a regény.
Néhány sorral később pedig belecsöppenünk ennek a fizikai formát öltő belső fájdalomnak a kellős közepébe: Lorist hasi görcsök gyötrik, magatehetetlenül fekszik a földön a fürdőszobában. A barátnője bekopog, türelmetlenül kérdezi, hogy „már megint mi ez a hülyeség”. A lánynak már nincs türelme a barátja vélt vagy valós gondjaihoz, fájdalmaihoz, betegségeihez.
Mindenhol veszély van
Loris ugyanis előszeretettel képzel be magának mindenféle betegséget: gyomor- és béltükrözésre jár, különböző vizsgálatokon és a sürgősségi osztályon keres magyarázatot a testi szenvedés okára. De az orvosok arra jutnak, hogy egészséges, nincs kimutatható baja:
„Igen, részben boldog volt, amikor az orvos közölte, hogy egészséges, egyszerre elöntötte az öröm, és jó ideig kitartott, olyan teljes, jóízű érzés volt ez, amitől ugrálni, futni, falat mászni lett volna kedve, jótékony energia, amely megóvta a szégyentől.
De ezúttal is ott volt a vereség szaga, mert világos és pontos választ kapott, de mi mindent mondott és tett, hogy megkapja, meddig ment el, és mennyit kellett szenvednie az utóbbi huszonnégy órában, mennyi mindent kellett kiürítenie magából. Úgy érzi, lehúzta a vécén a vénáit, az inait, az izmait, a csontjait, elvesztette az artériáit, és mintha nem a szokott helyükön volnának a szervei, valaki más lett belőle, egy olyan Loris, aki süket és vak a világra, és önmagát tűzte ki egyetlen, végső célként.”
A szorongás fojtogatóan realista ábrázolása mellett
a hipochondria működéséről is erős állításokat fogalmaz meg a könyv, amit a digitális média csak tovább táplál az erre érzékeny emberekben.
Kulcsmozzanat, amikor arról olvasunk, hogyan szippantják be Lorist a groteszk, különböző betegségekkel foglalkozó YouTube-videók. Ha egyszer beránt az egészségügyi nyomorpornó, az algoritmus nem ereszt, újabbnál újabb tartalmakat pörget be neked.
Lorisnak azonban ez megnyugvást jelent: az online térben úgy érzi, nincs egyedül, a hozzá hasonló hipochonder netezők valóságos közösséggé formálódnak, érdeklődnek egymás tünetei felől, ha kell, pénzt is gyűjtenek a kezelésre.
De miért fél Loris mindentől? Miért rágódik egy vesszőhibán, honnan ered a beteges olvasási kényszere, és mikor kezdődött a bonyolult viszonya az elmúláshoz, a halálhoz? Ennek megértésében a gyerekkori történetek felidézése segít: a szöveg gyors vágásokkal ugrik vissza a múltba, a szeretett, különc nagypapa, Tempesta tanyáján töltött pillanatokba, azt sejtetve, hogy a gyerekkori traumák felfejtésével közelebb jutunk az igazsághoz.
Caminito itt is a férfiképekkel dolgozik, a nagypapa mellett Sandro, az apa is fontos szerepet kap. Ő a gyakorlatias életfelfogás megtestesítője: szerinte Lorist túlságosan elkényeztették, nincs semmi baja, csak nem tudja kezelni a stresszt. Azaz gyáva, életképtelen, lusta.
„Eggyel több tehetetlen ember van a világban”
– mondja róla egy ponton.
A testi tapasztalattól a társadalmi problémákig
A Tünetekben a test mindennek a kiindulópontja. Giulia Caminito sűrű szövege olyan, mint a saját farkába harapó kígyó: nem tudsz kilépni belőle, az állandó készenléti állapot az olvasóra is átragad, a szorongásnak és a testi tüneteknek nincs vége, bármennyire is menekülnél előle a regény főszereplőjével együtt.
És akkor még szót sem ejtettem a Katasztrófa nevű nyugtalanító, horrorszerű lényről, a megszemélyesített pánikról, ami egyre taszítóbb formában, de mindig megjelenik, amikor baj van: egy pillanatra sem engedi meg Lorisnak, hogy ne foglalkozzon a félelmeivel.
A testi tapasztalattal jutunk közelebb olyan, a harmincas generációt érintő társadalmi kérdések megértéséhez, mint az egzisztenciális bizonytalanság, a késleltetett felnövés, családalapítás dilemmája és az anyagi nehézségek kezelése egy olyan kiélezett versenyhelyzetben, amikor a közösségi média hatására mindenkiről azt gondoljuk, hogy nálunk sikeresebb, teljesebb életet él.
A Tünetek nem érzékenyítő könyv, nem célja útmutatót adni sem a szorongóknak, sem a környezetüknek, de az empátia növelése az olvasóban annál inkább feladata: nagyon realistán mutatja meg, hogy
tényleg van olyan, amikor nem működik az ember, hiába szeretne.
Amikor a saját teste és gondolatai foglyává válik, amikor beszűkül a valósága, és nincs ereje azon kívül látni.
A regény végső soron azt állítja, hogy a problémáinkkal magunkra maradunk, más nem tud velük megküzdeni. Ám ha eléggé figyelünk, talán felcsillanhat a remény, egy pislákoló kiút, ami az eltorzult tudatállapotunkból visszaránthat a valóságba – ez pedig némi feloldozást nyújt az olvasónak.
Nyitókép: Fotó - Andrea Ottaviani
