Naplóforma és forgácsok
„Sosem vezettem naplót, és a jövőben is tartózkodni fogok tőle. Irtózom mindenféle kényszertől, még attól is, melynek önként vetem alá magam ” – idézte a beszélgetés elején Szegő János a Kedves John előszavát és elsőként Oravecz naplóíráshoz való viszonyáról érdeklődött. Kiderült, az író a mostani könyv befejezése óta is folyamatosan írja hosszabb-rövidebb bejegyzéseit. Az utóbbi években ugyanis egyre inkább azt vette észre, hogy már nincs idő, nincs erő és lehet, már késő is mindenhez, mégis rögzíteni akart valamit a személyes életéből, még ha ez kockázatos vállalkozás is. Úgy érezte, eljött az az idő, amikor „az ember már nem tud egészet alkotni és helyette forgácsokat kezd el gyártani”. Szegő ezután elmondta, hogy az Alkonynaplót a 2015-ben megjelent kötet, a Távozó fa folytatásának látja, mintha annak szemlélete, hangja köszönne vissza ezekben az írásokban is. Megemlítette, hogy az új könyv is inkább lírának indult, aztán a sorok egyre inkább kihúzódtak a lap széléig, végül próza lett belőle. Oravecz szerint ezt a kérdést nem kell és nem is lehet eldönteni, a kötet líra is és próza is egyszerre. Mindenképpen a Távozó fához köti viszont az Alkonynaplót a tárgyak, helyek azonossága és a nézőpont, hiszen
mindkettőben egy idős férfi beszél.
Ennek tisztázása után a moderátor az után érdeklődött, miért ír ceruzával Oravecz, aki elmondta, hogy szerinte a kézírásunkat a golyóstoll tette tönkre, mert túl könnyen siklik, a ceruzát viszont vezetni kell. Utóbbit ráadásul ki is lehet radírozni, nem kell áthúzni semmit a készülő szövegben. Az író, aki egyébként dedikálni is ceruzával szokott, felhívta a figyelmet arra, hogy a közvélekedéssel ellentétben nem a tinta-, hanem a ceruzanyom a tartósabb.
A radírozás kapcsán szóba került a kihúzás és az is, hogy maga a munkacím, a Feljegyzések naplemente közben is leegyszerűsödött. Oravecz elmondása szerint azért, mert az eredeti túl hosszú és magyarázó volt, de önironikusan hozzátette, hogy az alkonyt is eléggé elcsépelt metaforának érzi. A kötetben egyébként jelen van az írásmódjára jellemző redukció, de közben vannak hosszabb, akár 1-2 oldalas futamok is.
Az öregek mint kisebbség
Ezek után Fodor Tamás olvasott fel, és az egyik elhangzott részletről Szegőnek Örkény Macskajátékának mottója jutott eszébe („Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk.”), és arról kérdezett, vajon más-e ma az öregekhez, az öregséghez való viszonyulás, mint például Oravecz gyerek- és fiatalkorában. Az író szerint nagyjából akkor is ugyanez volt, talán kevésbé durván, de ő is így állt az öregekhez, és nagyon messzire kell visszamenni, de az irodalom és a mítoszok tanúsága szerint volt időszak, amikor másként bántak az idősekkel. „Nincs helye az öregségnek a modern társadalomban” – foglalta össze, hozzátéve, hogy valószínűleg ez a legnagyobb és leghátrányosabb helyzetű kisebbség a földön.
Egy öregnek nem illik beszélni a fájdalmáról és a magányáról.
Nincs kommunikáció és hatalmas a szakadék az öregek és a nem öregek között. A kötet persze nemcsak az öregedésről szól, hiszen az író gyakran felidézi önmagát különböző életkorokban és azt a fontos kérdést feszegeti ‒ Szegő szerint ‒, hogy visszanézve megérthetjük-e egykori önmagunkat.
A következőkben arról beszéltek, mit jelent Oravecz számára az emlékezés, beindult-e a nagy emlékfolyam, de az író szerint csak a rémület indult be, az, hogy nem emlékszik már mindenre, amire szeretne. De ‒ tette hozzá ‒ lehet, hogy ez nem is baj, mert emlékezni nem mindig jó, és talán ezért is van benne az emlékezés mellett a felejtés is hangsúlyosan a kötetben.
Irodalmi előzmények
Szegő felfigyelt arra, hogy Márai fontos figura, egyfajta patrónus az Alkonynaplóban, és rákérdezett: naplóíróként vagy emigrációban élő alkotóként fontos-e inkább Oravecz számára. Az író válaszában kifejtette, hogy elsősorban az Egy polgár vallomásait szereti és a naplókat, Márai regényeit viszont kevésbé. De nem tekinti mintaadónak, hiszen Márai a naplóiban egészen máshogy írt, azokban az egész kultúrtörténet benne van, mindenre reflektál bennük, ehhez képest Oravecz szerint ő maga sokkal szűkebb térben mozog. Később az is kiderül, hogy amikor 1986-ban San Diegóban járt, meg is látogathatta volna az akkor még élő magyar írófejedelmet, de nem volt mersze ehhez, mert szerinte ez mindkettejük számára kínos élmény lett volna.
Márai mellett John Steinbeck is szóba került, illetve a magyar olvasóknak kevésbé ismerős Thomas Merton amerikai trappista szerzetes, akik egyaránt nagy hatással voltak Oraveczre, utóbbi olyannyira, hogy volt az életének olyan szakasza, amikor elgondolkodott azon, hogy ő maga is szerzetesnek áll. Szegő ezek után szóba hozta az Alkonynaplónak azt a részét is, mely a tavaly februárban, Oravecz nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett magvetős ünnepségről és az őt köszöntő szövegekről szólt, melyeket az író a sok méltatás miatt szinte már nekrológnak érzett. A pár éve ránk köszöntő járvány is szóba került, Szegő elmondta, hogy Oravecz Szajlán közismerten „karanténéletet” él, mire az író kifejtette, hogy szerinte
„az íráshoz egy egészséges magány kell”.
Ez olyan magányt jelent, amit meg lehet szakítani, és van közben valaki, akinek meg lehet mutatni az írásokat.
Az utolsó kérdés a versírásra vonatkozott, egész pontosan arra, marad-e hely a naplóírás mellett a verseknek is. Oravecz erre úgy válaszolt, hogy a most megjelent könyv szövegdarabjainak némelyike elmegy versnek is, anélkül is, hogy át kellene tördelni, hiszen az 1972. Szeptember szövegeit sem tördelték versbe, mégis líraként szokás hivatkozni rá. A szerző hozzátette, hogy egyelőre ez a töredékes napló látszik annak a formának, amivel elboldogul, ez az a „rés, amiben megkapaszkodhatok”, zárta a beszélgetést.
