Nelio Biedermann svájci szerző 23 évesen írta meg a Lázár című regényt, amely egy magyar arisztokrata család hanyatlását követi végig a 20. század elejétől az 1950-es évekig, az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásától a világháborúkon át a kommunista diktatúráig, a dunántúli kastélytól a fővárosi, komfort nélküli szoba-konyhás lakásig. A több generáción átívelő magyar családtörténetet feldolgozó regény fordítási jogait 26 országban adták el, a kötet filmkészítési jogai is elkeltek, és olyan híres szerzők is méltatták a kötetet, mint Patti Smith és Daniel Kehlmann.
A családregények nem véletlenül olyan népszerűek: a történelmi traumák emberi léptékűvé válnak egy-egy konkrét család és a leszármazottak sorsán keresztül. Mindenki talál olyan eseményt, ami a saját családjában is megtörtént vagy majdnem megtörtént, amire fény derült vagy éppen kimondatlan maradt. Meg akarjuk érteni, hogy hogyan éltek a nagyszüleink, dédszüleink, milyen választásaik voltak a világháborúk, diktatúrák idején, és milyen volt, amikor egy hosszú élet során többször is összeomlott az addig ismert világ.
Aki „hagyományos” családregényt vár, az csalódni fog, a Lázár a műfaj klasszikus kritériumainak sok szempontból nem tud, vagy nem akar megfelelni. Nem duzzad több kötetesre, helyette
végigrobog a magyar történelem eseményein, és közel 60 év történetét 300 oldalnál is rövidebb könyvben meséli el.
A Lázárt olvasni olyan, mint amikor az ember jegyet vált egy személyvonatra, de néhány megálló után olyan gyors lesz a tempó, hogy úgy érzi, a Sinkanszenen utazik. Ha sikerül elengedni a klasszikus családregényekre vonatkozó elvárásokat, a regény kiszámíthatatlan, és emlékezetes utazást jelent.
Lebegés a valóság és a fikció határán
A Lázár gótikus regényként indul: egy sötét erdő szélén álló kastélyban kísérteties külsejű gyerek születik. Az áttetsző bőrű Lajos egy hanyatlásnak induló arisztokrata család legfiatalabb sarjaként lát napvilágot egy széteső birodalomban.
Egy olyan családé, amelynek nincs jövője az elkövetkező évtizedekben, és amelynek tagjait az elfojtás, az őrület és a szenvedés kíséri.
A regényben három generáció sorsát követhetjük: Sándort és feleségét, Máriát, gyerekeiket, Lajost és Ilonát, majd Lajos gyerekeit, Pistát és Evát, 1900-tól 1956-ig.
A család történetét Nelio Biedermann magyar felmenőinek története ihlette. Ő maga többször járt a regényben is szereplő Pécs melletti kastélyban, kutatómunkát végzett, és hetekig faggatta Budapesten élő nagybátyját. A regény első része valahol a valóság és a képzelet határán lebeg: a kísértetek és a szereplők álmai behatolnak az ébrenlétbe, a kastélyt körülvevő erdő és a tó képes elnyelni és az őrületbe kergetni az embereket, körkörössé tenni az időt.
Mintha a Száz és magány és a Mitágó-erdő találkozna a 19. századi gótikus irodalommal.
A szerző a vele készült interjúnkban elmondta (hamarosan olvasható lesz), hogy a mágikus realista elemek csak a regény végleges, ötödik változatában kerültek a történetbe, és ezek távolítják el a fikciót a valóságtól. A történet előrehaladtával a sötét mesére emlékeztető szálak fokozatosan eltűnnek, az idő felgyorsul, és kiderül, hogy a valóság még a legijesztőbb rémtörténetnél is szörnyűbb lehet.
Folytonosság helyett pillanatképek
A legtöbb kritikus hiányosságként említi, hogy a történet előrehaladtával a könyv szerkezete epizodikussá válik, és a cselekmény különböző nézőpontokból készült pillanatfelvételek sorozatává alakul. Néha tényleg olyan, mintha egy-egy Insta-sztorit pörgetnénk végig, de ez engem egyáltalán nem zavart. Átugrunk egy évtizedet, aztán az idő lelassul és a jelenetek szinte képkockákra esnek szét. Ezek a „megállók” azonban sorsofordító órákról szólnak – szexuális erőszakról, menekülésről, találkozásokról – , vagy megmutatják, mi történik egy-egy újabb egzisztenciális csapás után a családtagokkal. Ez a szándékos töredezettség abban is megmutatkozik, hogy szinte minden fejezet más: találkozunk itt gótikus stíluselemekkel, tudatfolyammal, egyetlen, másfél oldalas mondatból álló fejezettel és önálló színházi jelentnek ható cameóval is.
A fiúk, akiket soha nem öleltek meg
Nelio Biedermann egy olyan korba viszi az olvasót, ahol az érzelmek kimutatása szinte tabunak számított. A társadalmi érintkezés szabályai merevek voltak, vágyakról, családi problémákról senki nem beszélt, a feldolgozatlan traumák hatása sorsokat tett tönkre. A Lázár több szereplője is mentális problémákkal küzd. Sándor az alkoholba menekül, mert „nem bírja elviselni az igazságot”, Mária
minden reggel vérző sebeket ejt magán, hogy „érezze, hogy még életben van”.
Mégis Imre, Sándor testvére a család szégyene, aki megőrül, és akit egy eldugott épületszárnyba zárnak (az ő karaktere sajnos kiaknázatlan lehetőség, lassan eltűnik a regényben).
A szabályok már gyerekkorában is fojtogatják a főszereplőt, Lajost. Miközben elképesztő luxus veszi körül, irigyeli a környékbeli parasztgyerekeket, „akiknek nem kellett kiöltözniük és nyársat nyelniük, hogy megfeleljenek szüleik elvárásainak, akiknek nem olyan családnevük volt, amelyhez méltónak kell lenni. Semmire sem vágyott jobban, mint levedleni a bőrét, hogy mint egy hüllő képes legyen kibújni önmagából.” Bogarakat rajzol, és legszívesebben feloldódna a természetben. Felnőttként óriási lépést tesz: hajlandó szembenézni egy szexuális abúzus-traumával, és felkeres egy neves pszichoanalitikust, de a család hanyatlásával már nem megbirkózni.
Ehhez képest visszalépést jelent, hogy Pista képtelen megvigasztalni a zokogó húgát, amikor az orosz front eléri a kastélyt, és menekülniük kell. Mert „ilyet ebben a családban nem csinálnak”.
„Néha úgy érezte hogy minden, ami kívülről nem látható, szégyellni való: a félelmek, az emésztés, a gondolatok, a nemi szervek, az érzelmek. Még a szeretetet is szégyellni kell – főleg férfiként.
– Tudod, engem hányszor ölelt meg az apám? Soha! Egyetlen egyszer sem! – mondta volna az apja, miközben elzavarja magától. Még az is megfordul a fejében, hogy
a szülei talán nem is szerették, és csak a társadalmi konvenciók tartották vissza őket attól hogy kisgyerekként kitegyék az erdőbe.”
A testiség, mint lázadás
Az arisztokrata családban a testiség a lázadás másik lehetséges útja, Nelio Biedermann pedig nem fogja vissza magát, ha a naturális részletek ábrázolásáról van szó. Mária és Ilona olyan dolgok után vágyakoznak, amelyek nem valók egy lányregény lapjaira, anya és lánya egymás riválisaivá is válnak. Mária és Sándor is házasságon kívüli viszonyt folytat, a köztiszteletben állóm báró függővé válik a mosdatlan Virág kisasszonytól: „Nyelvével lenyalta a talpáról a koszt, orrát befúrta a hónaljába, farát a saját arcába nyomta”. Ez idő alatt a báró elfeledkezhetett a gyenge gabonatermésről, az aggasztó világpolitikai helyzetről, a testvéréről, feleségéről, sőt, még a „gyenge, sápadt fiáról” is. A vágyak és a gondolatok nem tabuk – ahogy az erőszak bemutatása sem az.
Hősök helyett nincstelenné vált emberek
A Lázár nem hősökről szól, hanem mindenüktől megfosztott emberekről, akik inkább sodródnak az árral. Menekülnek, amikor nincs más megoldás, de
nem áldozzák fel magukat – és nem emelnek szót, ha másokból áldozat válik.
Lajos katonatisztként feladatot teljesít: megszervezi a zsidók gettóba zárását és deportálását, miközben menedéket nyújt egy antifasiszta papnak. Amikor az arisztokrata nők egyedül maradnak, és megérkeznek az orosz katonák, egy pillanat alatt meghozzák az embertelen döntést, amivel megmenthetik a saját lányaikat az erőszaktól. 1956-ban Éva a forradalmi események helyett saját traumájával van elfoglalva.
A regényben maga az irodalom is külön szereplő. Imre E.T.A. Hoffmann verseitől őrül meg, a szereplők Kafka és Proust regényét olvassák, a sorok között számos utalást találhat a szemfüles olvasó, többek között Virgina Woolfra és James Joyce-ra. Amikor megérkeznek a szovjet tisztek, hogy államosítsák a kastélyt, Pista éppen Thomas Mannt olvas a medence mellett. És ez szinte mindent elmondt a regényről, amely pátosz nélkül, műfajokkal kísérletezve mesél arról, amit már Biedermann előtt sokan elmondtak, és amit valójában nem lehet elégszer elmesélni.
Nyitókép: Scolar kiadó
