Hogyan lehet feldolgozni, hogy az élet véget ér? Hogyan kapcsolódnak össze a mindennapi történések, az öregedés és a rutin az egykori emlékekkel és az ismétlődően felbukkanó, kifürkészhetetlen álmokkal? Oravecz Imre az utóbbi években a naplóírás felé fordult, amelyben különböző élményeit és tapasztalatait dolgozza fel, ebből született meg aztán az Alkonynapló első része 2024-ben (olvass bele), ami abban az évben a legjobb könyvek listánkra is fekerült. A szerző most ott folytatja, ahol az előzőt abbahagyta újabb lírai naplóbejegyzésekkel rögzíti az elmúló napok egyszerűségét és az élet végének fojtogató közelségét.
Oravecz Imre: Alkonynapló II. (részlet)
(Kényeztetés) Akirának minden etetés előtt megragadom a jobb kezemmel a tokáját, a ballal meg a koponyája irányában erősen megdörzsölöm az arcorrát. Ezt annyira szereti, hogy szinte fontosabb neki, mint az étel az edényben, mert amikor elengedem, egy darabig néz és vár, mintha arra kérne: még!
(Tipp) Kis, kábé másfél centi átmérőjű csomót fedezek fel a bal alkaromon, a bőr alatt. Gyors kutakodás az interneten: ártatlan lipóma, vagyis zsírszövettúltengés, de lehet rákos daganat is, figyelni kell. Máris rajtam a frász, mert mint gyanús tünetek esetén mindig, egyből az utóbbira tippelek. Mindamellett ezúttal sem értem, minek a nagy riadalom.
Nem újdonság ez. Élőlény vagyok, születésem óta bennem a halál, most legfeljebb csak alakot öltött, vagy úton van afelé.
(Hasonlat) Ma olyan sárgára festette a téli napkelte Pipis-hegyet, mint a nyári szokta Borrego Springsnél a Palm Canyon szájának jobb oldalát.
(Nálunk az író…) „Nálunk az író a közösség ellenére kénytelen kifejezni magát. Ebbe, hamar és idő előtt, bele kell halni.” (Márai) Ez bizony így van ma is. Bár nekem másba is bele kellett volna, de most már csak az életbe fogok.
(Fagyasztószekrény) Eljegesedett, és le kellett olvasztanom, kitakarítanom stb. Öt éve vettem. Ha ez a ciklusa, nem kell vele ilyet tennem többé. Ez is előnye annak, hogy kevés van hátra.
(Több kritikusom…) Több kritikusom, régebbiek is, nem csak az első Alkonynapló bírálói, szóvá teszik, hogy a veszteségeimmel foglalkozom. Szerintem nem csak. De ha netán a nyereségeimet hiányolják, tisztelettel kérdem: mi az én nyereségem? Mi az emberé egyáltalán?
(Magyarázat) Mikor reggel felkelek, nehezen indul meg a vizelésem, noha erős az inger. Az urológus szerint éjjel az ágy melegének hatására megduzzad a prosztata, és az először félig-meddig blokkolja. Nem nyugtat meg a tudományos magyarázat. Eddig is volt éjjel, ágy, meleg és… Eh, hagyjuk.
(H. különös viselkedése) Álmomban már távolról megláttam. Szembejött velem, a Kossuth utca felől, és rá mindig jellemzően öltönyben, nyakkendősen. Meg akartam lepni, és mielőtt észrevett volna, gyorsan beugrottam a kultúrház mögé, amelyet az iskolával együtt eszetlenül elbontottak, de most mindkettő újra állt. Az volt a tervem, hogy váratlanul kilépek eléje, és megölelem. Ezt keresztülhúzta azzal, hogy ő lepett meg engem. Mielőtt odaért volna, átvágott a másik oldalra, és fejét elfordítva továbbment a patak hídja, a templom irányában.
Megdöbbentem. Míg élt, a legjobb barátom volt. Soha nem vesztünk össze.
Betegsége idején szinte az utolsó pillanatig látogattam. Miért csinálta ezt velem? Miért tett úgy, mintha megharagudott volna rám? Hogyan tudta meg, hogy az épület végénél rejtőzöm? Mit keresett az ófaluban? Miért nem értesített a látogatásáról? Egyáltalán: hogyan került ide?
(Önző téli örvendezés) Elképzelem, milyen lenne, ha fával kellene fűtenem, kályhában vagy más beszerzendő alkalmatosságban. Reggelre kihűlne a szoba, ahol van, a többi meg eleve hideg maradna. Miután felkeltem, dideregve öltöznék és raknék tüzet. Jó, hogy eleve be volna készítve a tűztérbe a papír, a gyújtós, de ettől még ugyanúgy fáznék, és látnám a szám páráját. És nem sokkal lenne kevésbé fárasztó az egész procedúra, amely magába foglalná az előző napi kinti fűrészelést, hasogatást, mindennek behordását és a hasábok pótlását is a fogyás folyamán. Az orosz–ukrán háború következtében bármikor megszűnhet a gázellátás, de egyelőre van, és noha a gáz elégetése, miként a fáé, káros anyagkibocsátással jár, jó, hogy van. Megkímél a fenti teendőktől, és éjjel-nappal meleg van nálam minden helyiségben. Nem túl távoli eleim, akik az istállóban alvó felnőtt férfiaktól eltekintve mindig hideg házban kezdték a napot, ilyen jótéteményről még nem is álmodozhattak. Bár az is igaz, ha megöregedtek, nem maradtak magukra, és tüzet sem kellett rakniuk reggelente, legfeljebb, minthogy napközben úgyis bent üldögéltek, csak megkérték őket, néha vessenek a tűzre, nehogy kialudjon.
(Sietve…) Sietve intézem a dolgaimat, még a rutinteendőket is. Mintha közeli határidő szorítana. Súlyos, új betegség ez, vagy már a halál?
(Időpontváltozás) Huszonöt éve karcinómás polipot szedtek ki a vastagbelemből. Azóta rendszeres kontrollra járok. Pár napja előjegyeztek a következő esedékes kolonoszkópiára, de aztán új időpontot adtak, mert kiderült, hogy az orvos akkor a hegyekben síel.
Eddig minden negatív eredményt haladéknak tekintettem, de ez a ráadás a legutóbbira olyan, mintha a végstádiumú rák adná, amely egyébként is kedvezett azzal, hogy kihagyta a közbenső lépcsőfokokat.
(Újfajta armageddon) Nem tudok szabadulni víziómtól, hogy az ukránok, mielőtt beiktatják az Egyesült Államok új, a háborút ellenző elnökét, titkon készítenek egy atombombát, egy úgynevezett piszkosat. Állítólag ma már könnyű, szinte gyerekjáték, ha megvannak a hozzávalók. Drónnal elröptetik Omszk fölé, és ott lepottyantják, vagy egy valahonnan szerzett ballisztikus rakétával magára a városra lövik. Erre az oroszok berágnak, és egy igazival torolják meg, egy ezerszerte hatásosabbal, mint amelyik Hirosimával vagy Nagaszakival végzett. A NATO európai héjái csak erre vártak, és nyomban hasonló erejűvel viszonozzák. És ezzel valóságosan is elkezdődik a harmadik világháború, az armageddon, de nem a bibliai, nem a jó és a rossz, hanem a rossz és a rossz végső csatája, amely nemcsak elpusztít a Földön minden életet, de megsemmisíti magát a bolygót is.
(Karácsony előtt) Végleg eldöntöttem, hogy nem állítok többé karácsonyfát. Szentestei ajándékozás lesz, de az nem. Mit szól majd ehhez M. L.? Nagykamasz volt már, és még azt is nehezményezte, hogy egyértelművé tettem előtte: nem a Jézuska hozza a fát.
(A hiányzó sérülés) Éjjel valamiért menekültem, és véletlenül beleütöttem a jobb lábam az ágy támlájába. Nagyon fájt. Reggel hiába kerestem a kék foltot a bokám felett, nem találtam. Eszerint csak álmodtam. De a fájdalom valóságos volt.
(Adventi fácánvadászat) Narancsszínű mellényes alakok lepik el a völgyet, amelynek szélével határos a telkem. Méregdrága terepjáróikat a műút mellett hagyták, és durrogtatva haladnak Darnó, Sirok irányában.
Le kellene vinnem a szerves szemetet a kerti lerakóba, de későbbre halasztom, mert az elfogyasztott kisüstik hatására esetleg nemcsak a felröppenő, szerencsétlen madarakra lőnek, hanem mindenre, ami mozog.
Még két nap Karácsonyig, készül a szeretet ünnepére az uralkodó osztály.
(Lola naplója) Vagyis Matzner Ilonáé, Márai feleségéé, amelyből egy korábbi bejegyzésben emlegetett könyv szerkesztője válogatott. Megvettem. Két vaskos kötet. Először untam a napi események, ügyek, teendők, örömök, bánatok címszószerű, monoton rögzítését, és világos volt, hogy képtelen lennék átrágni magam az egészen. De miután az első kötet első húsz oldala beszippantott, úgy döntöttem, hogy folytatom majd, ha nem lesz más olvasnivalóm. Nem érdektelen dokumentum: a Mester, az irodalom, az emigráció, az élet, a világ a házastárs perspektívájából.
(Daru) A Tarnánál figyeltem meg. A túlsó parton állt, és nem ijedt meg tőlem. Akkor sem, amikor közelebb mentem, az innenső parton, persze. Eddig csak képen láttam faját, vagy fenn a magasban, amikor kurrogva délnek, északnak húztak egyedei. Szálmaga volt. Valamiért leszakadt a rajtól, vagy elűzték, kiközösítették a többiek. Csak állt ott, és érdeklődéssel nézett. Karcsú volt, hihetetlenül karcsú és méltóságteljes. Légies, finom, művészi, mint egy kínai tusrajz a Han-dinasztia korából. Aztán lassú lendülettel felemelkedett, és jóval odébb leszállt a mederbe. Reméltem, hogy amikor odaérek, vagy közeledek ahhoz a ponthoz, ismét megpillantom. Nem volt ott. Talán feljebb sétált közben a sekély vízben, és eltakarták a behajló nádszálak. Nem kerestem tovább. Elfogadtam, hogy eltűnt. De az is lehet, hogy csak látomás volt.
(Szenteste) Tartottam magam elhatározásomhoz. Valóban nem állítottam karácsonyfát. És mint várható volt, nem tetszett M. L.-nek. Nem tette szóvá, mikor megérkezett B.-ről, de láttam az arcán. A neheze azonban később következett, neki is, nekem is. Az ünnepi asztalnál. Mielőtt nekiláttunk volna a vacsorának, egy darabig ültünk szótlan, és – én hátrafordulva, ő velem szemből – merőn néztünk a lépcsőfeljáró alatti térség irányába, ahol azelőtt mindig állt, de most egy leterített kempingasztal foglalta el helyét a becsomagolt ajándékokkal egy műfenyő koszorú körül.
Riadtak voltunk és megrendültek, mintha valahol távol meghalt volna egy szerettünk, és imént vettük volna a gyászhírt.
(A zöldköves gyűrű) Török Gyulától. Régen, mikor először olvastam, jobb volt. Illetve most is jó, csak a végével van bajom. Mintha az író nem akarná, nem tudná megfelelő módon lezárni, befejezni. A főhős, a főúri származású polgárember, Őz József halála után is továbbviszi a történetet, de sok szálon, és olykor szinte követhetetlenül szeszélyesen, vagy legalábbis túl körülményesen, mígnem végül megérkezik vele az elúszott, dicső múltbeli vagyont visszaperelni próbáló özvegy elmeháborodásához. Hogyhogy ezt annak idején nem nehezményeztem? Nem vettem észre? Vagy annyira új volt számomra az elbeszélő magyar próza akkor már legalább nyolcvan éve kihunyt fényes csillaga, hogy csodálatosan tiszta, érzékletes és biztosan ülő mondataiért elnéztem neki?
Fotó: Magvető
