Teljes sötétség, virtuóz dobjáték és szüntelen menekülés – ez várta azokat, akik május 21-én ellátogattak a Szegedi Tudományegyetemre Krasznahorkai László előadására, amely az egyik első fellépése volt a sokéves magyarországi távolléte után. Bár a „visszatérés” a szerző kiadója szerint csak június 16-án lesz, az elhivatott rajongók és utazásra kész kíváncsi olvasók előbb találkozhattak a szerzővel.
A Nobel-díjas írót az egyetem hívta meg, aminek alkalmából több kísérőprogram, és az eddig csak egyetlen alkalommal, a 2019-es Margó Irodalmi Fesztiválon előadott Mindig Homérosznak című összművészeti előadás is látható volt.
Menekülés és megérkezés, talán ezzel a két fogalommal lehetne a legpontosabban leírni Krasznahorkai László és Miklós Szilveszter közös előadását, amelyben a szerző által felolvasott részletek és Miklós dobra írt „érhangjai” szólaltak meg egy helyenként kaotikus és felkavaró, máskor pedig melankolikus és meditatív művészeti performanszban. Az előadást Szilágyi Zsófia Júlia irodalomtörténész, a szentendrei Ferenczy Múzeum kurátorának virtuális tárlatvezetése előzte meg, amely a nagysikerű Minduntalan kiállítás rejtelmeibe vezette be az érdeklődőket.
Ki látott egy naplementét az elejétől a végéig?
Krasznahorkai László világsztár, és ezt mi sem jelképezi jobban annál, mint hogy az utóbbi fél évben két alkalommal is hosszú útra kellett kelnem azért, hogy találkozzak vele vagy a műveivel. Márciusban az Osztrák Nemzeti Könyvtárba látogattam el, hogy megnézzem az ott elhelyezett hagyatékot – erről bővebben olvashattok a hamarosan megjelenő Krasznahorkai-különszámunkban –, most pedig Szegedre utaztam, hogy élőben láthassam a felolvasását. Apró részlet, hogy Bécs és Szeged is nagyjából három óra távolság Budapestről – vagyis már nem kis lépték egy világsztárhoz.
Legközelebb talán repülőre is fel kell majd szállnom.
Az előadást megelőző virtuális tárlatvezetés rengeteg izgalmas részletet fedett fel a szentendrei Ferenczy Múzeum kiállításának körülményeiről és Krasznahorkai életművéből.
Amikor készültünk a kiállításra, nem gondoltuk, hogy ez lesz”
– kezd bele Szilágyi Zsófia Júlia irodalomtörténész, arra utalva, hogy a tavaly júniusban nyílt tárlat előkészületeiben még sehol nem volt látható a Nobel-díj, de amikor Krasznahorkainak odaítélték az elismerést, pár hónappal meg kellett hosszabbítaniuk a kiállítást, akkora volt az érdeklődés.
Egy kísérleti kiállításról van szó, vázolta fel a kurátor, ugyanis nem a szerző életére, hanem a prózájára, életművére akartak koncentrálni, aminek a célja az volt, hogy a látogatókat olvasásra, a szövegekben való elmerülésre ösztönözze.
És miközben Szilágyi végigkattintgat a kiállítótér projektoron megelevenedő virtuális másán, több részletet is megismerünk. Például hogy maga Krasznahorkai ugyan látta a kiállítást, de az információk, fotók és tárgyak nem tőle érkeztek, hanem barátokról, ismerősöktől, művészeti szakemberektől. Azt is megtudjuk, hogy a szerző nem véletlen világutazó, minden könyvéhez személyesen térképezi fel a helyszíneket, legyen az Görögország vagy Japán, tipográfiai pontossággal követhetőek a karakterei egyes regényekben, hiszen maga is ott állt, ahova azokat megírja.
A szövegek és képzőművészeti tárgyak párbeszéde így távolról is átjön, Szilágyi élvezettel és profizmussal mutatja be az egyes tereket, kiállított tárgyakat. Arra is felhívja a figyelmet, hogy az írónál sosem a szerzőiség, hanem a mű a fontos:
Krasznahorkai esetében soha nem az alkotó, hanem a megszületett mű és a művel való találkozása a fontos”.
Ezt sokan ismerhetik a Sátántangó keletkezésének egyik anekdotájából, miszerint a szerző nem akarta feltüntetni a nevét a köteten – erről itt írtunk bővebben.
De az összművészeti előadásnál is hasonlóval találkozhattak a résztvevők: az író köszönés, beszéd és kommentár nélkül lépett színpadra, csak a felolvasásnál szólalt meg. Jelenléte nem Krasznahorkait, hanem magát a felolvasást, a művészetet jelenítette meg.
A szentendrei évek, a korai művészeti tapasztalatok és az egyes kötetek keletkezéstörténetei mellett érdekes és vicces anekdotákra is jutott idő. A Háború és háború című kötet szempontjából például nagyon fontos volt a szerzőnek Mario Mertz képzőművész munkássága, főleg az életmű közepében álló iglu-művek, amelyek egy tényleges iglut ábrázolnak, és a regényben is feltűnnek. Gyula polgármestere pedig később úgy gondolta, hogy a szerző szülővárosában ennek tiszteletére el kellene helyezni egy iglut, aminek alkalmából meg is hívta az olasz képzőművészt.
Sok huzavona után viszont Mertz azt állapította meg, hogy Gyulán nem lehet iglut építeni.
Sokszor hangzik el az a kérdés, hogy miért ír Krasznahorkai László ennyire hosszú mondatokat. Szilágyi erről is lerántotta a leplet, ugyanis a kiállításon látható volt egy videó, amelyben maga a szerző magyarázza el, mit jelentenek a hosszú mondatok. „Ki látott egy naplementét az elejétől a végéig?” – teszi fel a kérdést Krasznahorkai, majd megjegyzi, hogy sem a kezdete, sem a vége nem egyértelmű; ahhoz, hogy egészében észleljük, türelem és koncentráció kell, amit a prózában a hosszú mondatokkal tud megteremteni.
Ha patak, akkor milyen meder, hova folyik?
A Mindig Homérosznak című előadást dr. Gyenge Balázs, a Szegedi Tudományegyetem professzora vezette fel egy rövid köszöntővel, amelyben felidézte a Nobel-díj utáni eseményeket, Krasznahorkai prózavilágát, és megköszönte a szerzőnek és Miklós Szilveszternek, hogy Szegeden felelevenítették a 2019-es előadásukat.
Majd bevezette az este egyik fő motívumát, a patakot, ami bár nem tudjuk honnan ered, hova torkollik és milyen medret tartogat maga alatt, de – ahogyan a regény és az előadás is –, ez a sodrás a kezdet és vég nélküli haladást jeleníti meg. Ám mégsem olyan nagy, mint egy folyó, mert abban már el lehet veszni. Utóbbit már én teszem hozzá, hiszen, ahogyan egy jó (Krasznahorkai-) részletben, úgy itt sem kapunk tiszta válaszokat.
Az előadást hosszú várakozás előzte meg, az emberek izgatottan sutyorogtak, mozgolódtak a helyükön. A lámpák pedig hirtelen kialudtak, teljes sötétségben hagyva az egész termet. Először Miklós Szilveszter lépett színpadra, kezében furcsa hangszerekkel, kopogó, csöpögő hangokat imitálva, majd közelebb lépve a dobhoz, nagyobb hangzavarban, váltakozó ütemben zenélt.
Utána Krasznahorkai László következett, felvértezve a művészet teljes tekintélyével, nem volt köszönés, köszöntés, taps vagy ováció. Krasznahorkai olvasni kezdett:
„Teljesen nyilvánvaló, hogy a helyesen megválasztott sebesség hiba, olyan hiba, amit ő soha, egyetlenegyszer sem követhet el, a helyes sebesség ugyanis kiszámíthatóvá tenné a mozgását, vagyis olyan volna, mintha egy széles mozdulattal – önként – futószőnyeget terítene eléjük, hogy erre, csak erre, erre, kérem, erre, mivel ha erre jönnek, és ezen kergetik tovább, az éppen hozzá vezeti őket el, nem, természetesen szóba sem került soha ilyesmi…”
Az est folyamán a szerző a Mindig Homérosznak első kilenc fejezetét olvasta fel, plusz a kötet elején található absztraktot az előadás végén. A részletek a kötet egészére jellemző menekülést, az idegenség és a félelem témáját dolgozták fel, és a szerző felolvasásában egyáltalán nem érződtek hiányosnak: a könyv ismerete nélkül is kikerekedhetett bárkinek egy történet, vagy inkább egy tapasztalat. Bár talán kevesen lehettek a teremben, akik nem olvasták a könyvet.
Ehhez Miklós Szilveszter játéka izgalmas párosításnak bizonyult, a dobból hol apró, neszelő hangokat csalt ki, máskor pedig fülsüketítő dörgésre emlékeztető zajokat hallatott.
A zenei performanszban egyszerre voltak jelen a lágy és markáns hangok, amelyek változó ritmikai egységben maguk is sajátos történetté változtak, az üldözés, menekülés, ideiglenes megpihenés, kiszolgáltatottság és várakozás mind-mind ott rejlett a írógépszerű kattogásban, az égi rombolásra emlékeztető durranásokban.
A klasszikus zenéhez nem szokott, inkább a könnyűzene egyszerű dobtémáit ismerő füleknek – mint például az enyém is – elsőre furcsán hathatott, idegennek, de pont ez a tapasztalat adta meg azt a pluszt, amitől a dobjáték nem aláfestő zene és illusztráció, hanem a maga nemében (idegen) nyelv lett, valami, ami érdeklődést kelt és megijeszt, és ettől válik izgalmassá.
Krasznahorkai határozott, de helyenként játékos felolvasása és Miklós bravúros dobolása jó ritmusban váltották egymást, mintha egymásnak feleltek volna. Az egyórás előadás egyszerre tűnt nagyon lassúnak és végtelen gyorsnak, a szerző lüktető mondatai, akár az ember fejében szóló belső monológ, teljes és letörölhetetlen képet festettek a félelemről, amelyre a dobszó tudatalatti, reflexszerű válaszként érkezett.
Amiben egyszerre ott lüktetett az ősi ember dörömbölése, a modern gépek zaja és az eső szemerkélő kopogása.
Bár az előadást nem lehet visszanézni, akik lemaradtak róla, azok betekinthetnek az előadás készítésének mikéntjébe a 2019-es Margón készült videóval:
Fotó: Szegedi Tudományegyetem / Kuklis István
