„Apától születek. Kettéhasítom a fejét.” Ezekkel a drámai mondatokkal indul a regény, Pallasz Athéné mítoszának modern újraértelmezése. A helyszín ezúttal nem az ókori Olimposz hegye, hanem egy svéd kisváros, ahol a tizenkét éves Anna apját mentőautó szállítja be a pszichiátriára. A kislányt előbb egy kedves szomszéd fogadja be, majd egy pünkösdista nevelőcsaládhoz kerül, ahol furábbnál furább rokonokról gondoskodik, és általános meglepetést okoz azzal, hogy görögül szólal meg. Az apja utáni vágyakozás azonban lassan felőrli az erejét, és mély depresszióba esik.
Néhány évvel később Anna már maga is egy mentális betegeket befogadó kórház lakója. „Tud segíteni, hogy meghaljak?” – kérdezi az orvostól. Hamarosan világossá válik, hogy a kislány egyetlen lehetőségét a gyógyulásra az jelentené, ha újra találkozhatna az apjával. A kérdés csak az, vajon életben lesznek-e még akkor?
Linda Boström Knausgaard (1972) svéd író és költő. Magyarul elsőként az Isten hozott Amerikában című műve jelent meg, amelyet hazájában a legrangosabb irodalmi díjra, az August-díjra jelöltek. A Helios-katasztrófa az első műve; a kisregénnyel elnyerte a svéd író- és költőnő, Mare Kandre emlékére alapított díjat. Az Isten hozott Amerikában (2020) után A Helios-katasztrófa a második magyarul megjelent műve.
Linda Boström Knausgaard: A Helios-katasztrófa (részlet)
Fordította: Papolczy Péter
Azon az éjszakán lázas voltam, rázott a hideg az ágyban fekve, fájdalmaim voltak. Néztem a keresztöltéses fehér jávorszarvasomat és a térképet, és a tenger olyan elevennek tűnt, pedig rajzolt volt. Ráébredtem, hogy Urban és Ulf a szobában vannak, és éreztem a kezüket a homlokomon. Birgitta gyógyszert hozott, és a lüktető falak abbahagyták a lüktetést, álomba csusszantam, és láttam a lelkész fiait felsorakozni, és énekeltek, és az emberiség leáldozásáról szólt a dal. Daniel, Josef és Benjamin, ez a nevük, és ott álltak pizsamában a folyamnál, és énekeltek a folyammal együtt, aztán hirtelen beleugrottak, és eltűntek. Hiszek-e a szenvedő Istenben, kérdezték a víz alól, át tudom adni a testemet annak, aki mindenki felett áll, és mindannyiunkra figyel? Mit tudok én egyáltalán a kegyelemről, kérdezték énekelve.
Énekeltem valaha az élő Isten dicséretét?, énekelték együtt a bömbölő folyammal.
A levél. A levél. Felébredtem. Felültem az ágyban. Éjszaka volt. Az éjjeliszekrényen a rádiós óra világító szemjegyei 4:43-at mutattak. Feladtam egy levelet. Bizonyosságot éreztem, hogy az apám olvasni fogja, amit írtam. Hogy majd tartja a borítékot a kezében, aztán óvatosan felbontja, és elolvassa. Elolvassa, amit írtam. Milyen hatással lesznek rá a szavak? Mit fog csinálni, miután elolvasta? Leteszi a levelet az ágy melletti asztalra, végiggondolja a szavakat? Egyből emlékszik majd rám? És aztán a kérés, amely mindennél jobban megrémisztett. Visszaír vajon, vagy elteszi a levelet, és végleg kimegy a fejéből? Emlékszik rám? A lányára. Megszűnök létezni a számára, vagy értem jön? Régebben, még a levél megírása előtt, reménykedhettem, de most kikényszerítettem egy döntést.
Megismételtem a szót, döntés, és kikeltem az ágyból.
A házban csend volt, csak Sven horkolása hallatszott az ajtón túlról. Felmentem a lépcsőn, és leültem a konyhaasztalhoz. Megrágtam egy kétszersültet, amely az étkezőasztalon maradt egy kosárban a takarosan kiterített, szőtt, barna-fehér asztali futón. Szopogattam a kétszersültet, mígnem átázott, és morzsolódni kezdett.
Utána kivettem három kockacukrot egy nyírfakéreg kosárkából, és elrágtam őket, míg a szám tele nem lett kétszersültmorzsákkal és cukorral. Tejjel öblítettem le, a dobozból ittam, aztán letettem a konyhapultra.
Hallottam, ahogy nyílik a ház ajtaja, Ulf jött meg. Gyorsan levetkőzött, biccentett felém, és lement a lépcsőn. Hallottam, ahogy benyit Svenhez, és arra gondoltam, nyilván visszateszi a kocsikulcsot. Hallottam, ahogy bemegy a szobájába, és becsukja az ajtót. Utána megint csend állt be a házban.
Felvettem a vízhatlan overált, pedig túl bumfordi volt, a fejembe húztam a sapkát, és felhúztam a kesztyűt. Utána elővettem a síléceket, és felcsatoltam.
Hideg volt odakint, a hó csillogott a derült, csillagos égbolt alatt.
Száraz idő volt napközben, a lécek jól siklottak, pedig le sem lett simítva a hó. Átmentem egy hókupacon, le a nagy útra, átkeltem rajta, és ott volt az erdő, és a fák koromfeketék voltak, bár a pálya még éjszaka is ki volt világítva. Irányba igazítottam a léceimet, és az első rövid szakaszon még hagytam, hogy a botok dolgozzanak. Miután sebességet gyűjtöttem, a karom és a lábam is besegített. A testem a sebességre volt hangolva, és az első lejtőn már mintha kacagott volna.
*
Az iskola gondot okozott. Eddig nem kellett Ulffal és Urbannal tartanom az iskolabusszal a városba. Az egész nap az enyém volt, és én is elkezdtem a keresztöltéses hímzést Birgittával, meg síeltem, nagyokat kirándultam a folyam mentén. De karácsony után ennek vége lett. Az iskolaigazgató, aki persze ismerte Svent, szerette volna, ha elkezdek iskolába járni, és Sven töprengett, hányadik osztályba tegyen be. Hiszen írni, olvasni tudtam, a sporttal sem volt gond, inkább a társas viselkedés a kérdés, hallottam, ahogy egy nap mondja a telefonba.
Úgy döntöttek, kezdjek a hatodikban.
Hiszen elég nagy vagyok, és elkezdtem számolgatni a hátralevő napokat a szabadságomból, és féltem. Nem akartam menni. Nem voltam kíváncsi a többiekre, bár többször megnéztem már Ulf és Urban osztályának a névsorát. A lelkész legkisebb fia, Benjamin oda járt, meg AnnaLisa lánya, Britta, ők mindig eljöttek a józansági gyűlésekre. Igaz, sokan eljártak, de talán nem minden egyes alkalommal, mint AnnaLisa és Britta. AnnaLisa és Birgitta barátnők voltak, pedig AnnaLisa mindig nagy odaadással nézte Svent a szószékben. Brittával meg jó lenne barátkoznom, mondta Birgitta.
– Aranyos lány, tornász, tele van élettel – mondta Birgitta, aki magában már összeboronálta a lányt Ulffal.
Hiszen mit sem tudott a lányról, akihez Ulf éjjelente átjárt. Britta sajátos, szabálytalan szépség volt. Szerettem őt különböző szögekből szemügyre venni, amikor együtt ültünk a gyűlésteremben. Az egyik irányból a szája nagynak tűnt, az orra meg formátlannak. Egy másik szögből igazi babaarca volt, egy harmadikból meg teljesen átlagosan festett, csak kissé sápadt volt.
Izgalmas volt egy ennyire változékony arc, és a saját arcomat csak azután derítettem fel egy nap a tükörben, hogy az övét tanulmányoztam.
Két oldalam van, gondoltam. A bal csinos, pici orr, pici száj. A jobb durvább vonású, de az arcomat mégis egyben tartja a zöld szem és sötét, bozontos szemöldök. Birgitta azt mondta, szép lány vagyok. De nem azt néztem. Próbáltam felidézni az apám arcát abban a pillanatban, amikor teljesen nyugodtan egymásra néztünk. A szomorú, zöld szemére emlékeztem, de a többi részlet nem akart előjönni. Az állára emlékeztem. Hogy kicsit kiállt. És a szájára. Hogy hasonlított az enyémre.
Az iskolára gondoltam. Láttam magam előtt, ahogy bemegyek az osztályterembe, és leülök egy padba. Arra gondoltam, a tanár majd biztosan bemutat, de utána magamra leszek hagyva. Hiszen tudtam, hogy félnek tőlem. Hogy beszélnek rólam otthon. Tudtam, hogy magányos leszek. Igaz, most is az voltam. De az a magány másmilyen lesz. Egy dolog úgy magányosnak lenni napközben, hogy csak Birgittával tudok beszélni, és megint más sok ember között magányosnak lenni. Ez háború, gondoltam. Háborúzni fogsz. Nem tudom, honnan jött nekem a háború szó, de miután felbukkant, már nem lehetett lecserélni másra. Háború. Ez itt háború. Erősebbnek kell lennem. Annyira erősnek, hogy ne én legyek magányos, hanem azok, akik engem kerülnek.
Az én magányomnak az ő magányukká kell válnia.
Eltökéltem, hogy maximálisan igyekezni fogok az iskolában. Tanulok. Nem lehet nehéz. Csak akarni kell. Úgy döntöttem, el akarok kezdeni iskolába járni. Ha én magam akarom, megváltoztathatom a szabályokat. Nyerhetek. Ez megnyugtatott. Elillant az aggodalmam, és a helyébe az a nyugalom lépett, amelyet eddig csak egy kör síelés után éreztem. Az apámra van szükségem, gondoltam, és tudtam, hogy ez igaz. Ez Birgitta kérdő tekintetének az oka: rájuk nincs szükségem.
– Annyira örülök, hogy vagy nekünk – mondta Birgitta, amikor felmentem reggelizni.
Tányérokat és kanalakat tett az asztalra, én meg megterítettem. Hoztam a teának csészéket és kiskanalakat. Birgitta kitette a kosarat a frissen sült kenyérrel, mellé vajat, lekvárt. Szerette az angol reggelit. Egyszer Svennel kettesben elutaztak Londonba. Fiatalok voltak. Még nem volt gyerekük. Szállodában laktak, reggel angol reggelit ettek, délután meg teáztak. Megnéztek egy musicalt is. A Jézus Krisztus szupersztárt, és megvették a lemezt.
– Valami csodás volt, tudod – mondta egy nap, szorosan mellém állt, és megmutatta a lemezt. – Feltegyem?
A zene hömpölygött a hangfalból, és amikor Jézus énekelt a kereszten, próbáltam a lemezborítón lévő szöveg alapján vele énekelni, de nem tudtam angolul, így a szavak nem jelentettek nekem semmit.
De a zene szép volt. Egészen más, mint a pünkösdisták zsoltárjai.
– Olyan jó, hogy van egy lány a háznál. Nagyon jó, hogy itt vagy. Erre gondoltam, amikor találkoztam Erikkel, aki azt mondta, mind örülhetünk az érkezésednek. Hogy egy áldás vagy. Ezt mondta.
Erik a lelkész a templomban, ő felel a lélek dolgaiért a faluban. Svennek inkább a test és az értelem az asztala. Így osztották fel egymás között, így egyik sincs a másik útjában. Idefent semmi nem fontosabb a közösségnél, és a közösségi ház és a templom egymás mellett állnak. Erik és Sven néha csináltak együtt egy órarendet, hogy biztosan ne legyen ütközés, vagy hogy a gyülekezet rögtön az istentisztelet után mehessen a józansági gyűlésre vagy fordítva.
– És Eriknek ebben igaza van – mondta tovább Birgitta. – Nagyon jól bánik a szavakkal. Nekem ez nem jutott eszembe. Hogy áldás vagy. Én inkább arra gondoltam, hogy felvidít, ha látlak. Ilyenek. De az áldás. Az tényleg jobb szó.
Nem tudtam, mit felelhetnék erre, terítettem tovább. Hoztam a szalvétákat, kitettem őket az asztalra, fogtam a lábost, és a forró vizet áttöltöttem a teáskannába. Áldás, gondoltam, és néztem, ahogy a víz a kannában rozsdabarnává színeződik. Az lennék? Erik csak tudja.
A negyedik napon megjött a levél.
A pulóverem alá csempésztem, bedugtam a nadrágomba, és megpróbáltam szokás szerint elmenni Birgitta mellett, aki a kanapén ülve hímzett. A szívem kalapált, mintha leesett volna a gyomromba, és ott vert volna tovább, és a látóterem mintegy kifehéredett. A szám kiszáradt, alig kaptam levegőt. Rémületféle fogott el. Mintha minden megszűnt volna a szívverésemet leszámítva. Megtettem a néhány lépést a lépcsőtől a szobámig, és mintha hosszú kilométereken át gyalogoltam volna.
Becsuktam az ajtót, és leültem az ágyra. Felhúztam a pulóveremet, és elővettem a levelet. Megszagoltam. Meleg papír- és cigarettaszaga volt. Túlságosan magamon kívül voltam a félelemtől ahhoz, hogy kinyissam a levelet.
Nyugalomban kell elolvasnom, gondoltam, és kértem a szívemet, hogy hagyja abba a püfölésemet.
Hasra feküdtem az ágyon, és lassan lélegeztem ki és be. A párna mosószer és haj szagát árasztotta. Leszorítottam a szememet, amennyire csak tudtam. Megfeszítettem az egész testemet, az öklömet, az arcomat, és így feküdtem másodperceken át, utána kiengedtem, és éreztem, ahogy a testem lassan magához tér.
