A gyerekkori emlékek az öröm és a trauma forrásai is lehetnek. Az Isten hozott Amerikában megírásához milyen határokat kellett átlépnie?
Szerintem a gyerekkori emlékek mindig olyan tájra visznek, ami már elveszett, és a szerzőn múlik, hogy megtalálja azt. Sokáig egyáltalán nem idéztem fel ezeket az emlékképeket, a lakásról, a benne élő anyáról, apáról, fivérről és a lányról – a való életben amúgy az anyám nagyon elfoglalt volt, sok nehézséggel küszködött, az apám pedig beteg és erőszakos, és nekem meg a fivéremnek alig jutott hely ebben az életben. Én hiszek abban, hogy hallatnunk kell a hangunkat. Mi pedig más-más módon segítettünk az anyánknak. Mindenesetre elkezdtem vágyakozni életem ezen periódusa után, az életem akkori szereplői pedig arra vártak, hogy beférkőzzenek a gondolataimba. Olyan jól ismertem ezt a közeget, hogy írás közben szabadnak éreztem magam, és ennek a könyvnek a megírása igazán nagy örömet okozott. Könnyen ment. Mintha csak zongoráztam volna, holott nem is tudok zongorázni.
Mintha párhuzamosságokat lehetne megfigyelni az ön és a hőse élete között – tekinthetjük a művét színtisztán önéletrajzinak? És ha így van, hogyan reagáltak rá a családtagjai, különösen az édesanyja?
Ez egy regény, nem pedig önéletrajz vagy autofikció, ami – ha engem kérdez – az egyik legborzasztóbb szó. Hirtelen elkezdtük arról faggatni a szerzőket, hogy ez valóban igaz? Vajon megtörtént a való életben? Szerintem nem szabadna így olvasni a szépirodalmi prózát vagy a költészetet. Van némi párhuzam köztem és a regénybeli Ellen között, de én a könyvben az anyáról szóló részt tartom a legszebbnek. Egy olyan emberről van bene szó, akit nagyon szeretnek: egy fantasztikus anya, ugyanakkor mégis vak. Ezt a részt hangosan felolvastam a saját anyámnak, és nagyon tetszett neki, de idővel egyre nehezebb viselte.
Harmadik regényében, a magyarul még nem publikált October Childban azokról a pszichiátriai kezelésekről ír, melyeken ön is keresztülment, és amelyek eredményeként elvesztette bizonyos emlékeit. Egy író hogyan tud kezelni egy ilyen helyzetet? Hogyan érezte magát az emlékei nélkül, hogyan próbált visszatérni a múlthoz és mi a helyzet ma?
Utolsó regényem, az October Child azokról a veszteségekről és elvesztett emlékekről szól, amit az elektrosokk-kezelés okozott. A könyvben kulcsszerepet játszanak egyrészt az elvesztett emlékek, valamint a svéd pszichiátriai módszerek, másrészt pedig a hős veszteségei. Az emlékeink mindannyiunk számára nélkülözhetetlenek, az írónak pedig munkaeszközei. A könyvben megjelennek olyan emlékek, amelyek reaktiválódtak egy nővérrel folytatott magánfoglalkozásnak köszönhetően, amire az intézmény falain belül került sor, ugyanakkor a regény élesen kritizálja az elektrosokk-terápia módszereit, amelyek egynémely beteg esetében mindörökre károsíthatják az emlékeket. Hogyan lehetséges ez? Innen ered mindenesetre, hogy az író Fractury-nek nevezi az intézményt (ami egy szójáték a factory – gyár és a fracture – törés szavakból – a szerk).
Vissza tud emlékezni, hogy a saját életében mikor vált világossá, hogy a színészet helyett az írás válik meghatározóvá?
Az írás mindig jelen volt az életemben, már gyerekkoromban is, de néhány évre háttérbe szorult, amikor leginkább színjátszással foglalkoztam. Jelentkeztem az egyik legjobb svéd drámaiskolába, és már kis híján bekerültem, amikor végül elutasítottak. Miközben hazafelé utaztam Stockholmba, a kupéban volt egy nő, aki fél éjszaka sikítozott. Valahogy az a gondolat merült fel bennem, hogy én magam sikoltozom, olyan megalázottnak éreztem magam. Amikor hazaértem a lakásunkba, láttam, hogy levelet kaptam. Kinyitottam és egy üdvözlő levél volt egy olyan íróiskolától, ahová már szinte el is felejtettem, hogy jelentkeztem. Ott és akkor döntöttem el, hogy komolyan veszem az írást és a színházi szövegkönyvírást. Ilyen hosszú idő után, ha visszagondolok, azt hiszem, akkor túl kategorikus voltam. Mindenesetre legbelül van egy olyan részem, ami nagyon is igényli a színpadot – az írásaimban ugyanakkor ezt más módon tudom megélni.
Az Isten hozott Amerikában hőse leáll a beszéddel – az ő némasága fegyver vagy inkább egy eszköz, amellyel kifejezheti az érzéseit? Tekinthető a csend valamiféle kommunikációnak is?
Én egyfajta fegyvernek mondanám, ami segít neki abban, hogy megerősítse magát. De benne van mindaz, amit ön említett. A való életben senki nem találta furcsának, hogy amilyen gyakran csak lehetett, követtem anyámat a színházba. Imádtam a színházat, de én így kerültem el az apámat, akitől számos okból tartottam. Tényleg minden este sokáig fent voltam, ami fárasztónak bizonyult, ugyanakkor a színházban mindenki cukinak gondolta. Hogy miért? Senki sem értette, legkevésbé az anyám, hogy ez valami másnak a jele. Hogy túlságosan rettegek attól, hogy otthon tartózkodik az apám.
- svéd író-költő, 2016 novemberéig a világhírű norvég író, Karl Ove Knausgård felesége
- ez a szerző második kötete, amely által végleg leszámol azzal, hogy valaki más könyvének egyik szereplője legyen (hiszen volt férje Harcom című regényfolyamában így szerepel)
- az Isten hozott Amerikában című regényt a legrangosabb svéd irodalmi elismerésre, August-díjra jelölték
- „Bár nem önéletrajz, szinte minden, ami helyet kapott benne, a valós életben is megtörtént” – mondta el Linda Boström Knausgård. Linda is magányosan és szemlélődve töltötte a gyerekkorát Stockholmban, miközben azt érezte, sosem akar felnőni. A kötetbeli főszereplőhöz hasonlóan az ő édesanyja is elismert színésznő volt (Ingrid Boström), akinek személyisége a kisregény anyafigurájához hasonlóan egyszerre volt ragyogó és nyomasztó. Bár Ellen a regényben túl fiatal ahhoz, hogy megnevezhesse édesapja betegségét, Linda megteszi ezt: „az apám bipoláris volt”. 26 éves korában pedig őt is ezzel diagnosztizálták – a betegségével való küzdelem Karl Ove Knausgård regényfolyamában is megjelenik.
- történetével Linda Boström Knausgård saját személyes és irodalmi erejét is szerette volna megmutatni
Korábbi interjúiban említette, hogy szerzőként meg akarta találni a saját hangját és nem akarta, hogy valaki másnak a művein keresztül ismerjék meg önt az emberek. Íróként még mindig bizonyítania kell a világ felé?
Nem, egyáltalán nem, viszont azt akartam, hogy érjenek már véget a burkolt, sugalmazó kérdések. És nem a mostani interjúnkra gondolok.
Ha visszatekint, akkor mit gondol, íróként elérte azt, amiről gyerekként álmodott?
Nem, hiszen gyerekkori álmaimban színésznő akartam lenni. Az írás számomra ugyanakkor a szabadsággal egyenlő – ha írok, akkor igazán szabadnak érzem magam.
