Linda Boström Knausgård neve valószínűleg mostanra sokunknak ismerősen cseng, de immár nemcsak az óriási sikert aratott Harcom-sorozat szerzőjének exfeleségeként, hanem olyan regények írójaként is, mint A Helios-katasztrófa (itt beleolvashatsz) vagy az Isten hozott Amerikában (itt beszélgettünk, itt írtunk róla). Már korábbi művei is tartalmaztak önéletrajzi elemeket, ezúttal viszont még közelebb engedi magához az olvasókat: egyre súlyosabbá váló depressziójának mindennapjaiba nyújt betekintést, miközben a gyerekkor vagy a házasság múltbeli pillanatai is fel-felcsillannak.
A felidézett emlékekért azonban meg kell küzdeni, a nőt ugyanis 2013 és 2017 között több alkalommal a pszichiátriai osztályon kezelték, ahol akarata ellenére elektrokonvulzív terápiát alkalmaztak rajta.
Ez a kíméletlen megoldás pedig gyógyulás helyett maradandó károkat eredményezett.
Mit tehet egy író, ha a fő ihletforrása kerül veszélybe? És mihez kezd egy anya, ha újra kell gondolnia az egész életét? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ ez a karcsú, de annál tartalmasabb kötet, amelyről 5 évvel ezelőtt már mesélt nekünk a szerző, ám a fordítás akkor még váratott magára.
Linda Boström Knausgård: Napfénykór (részlet)
Megkérdezte, emlékszem-e a gyerekeimre, mire azt válaszoltam, hogy persze.
Hogy hívják őket, kérdezte.
Próbáltam válaszolni, de amikor mondani akartam Anna nevét, megfájdult a szemem mögött, mint mindig, mielőtt kicsordulnak a könnyeim, és ha egyszer elkezdtem sírni, nem tudtam abbahagyni.
Gondoljon a gyerekeire, mondta Maria, aki a könnyeket jó jelnek vélte.
Gondoljon arra, hogy mit csinálnak, amíg maga itt van.
Most éppen mit csinálnak?
Miután ezt mondta, még jobban zokogtam, és a karjaiba omlottam. Átölelt, míg sírtam, és egy idő után azt mondta: Talán kezdje azzal, hogy felidézi a kiskorukat. Azok boldog idők voltak, ha jól értem?
Talán gyáva dolog volt meghátrálni. Láttam magam előtt Annát, Oliviát és Josefet, meg a férjemet, akár egy fényképen. Egy régóta áhított szabadságon voltunk. A férjem előtte éjt nappallá téve dolgozott egy könyvön, aztán végre elkészült, és hihetetlen megkönnyebbülés volt visszazökkenni a normális kerékvágásba.
Hogy nem kellett féleszűként rohangálnom a lakásban, a városban, ahol akkor éltünk.
Elkapni a gyerekeket, rávenni őket, hogy néhány percnél többet időzzenek az asztalnál, megetetni és lefektetni őket. Azt hittem, visszakapjuk a megszokott életünket. Akkor még nem tudtam, ami később világossá vált. Hogy ez csak a kezdet, és a vége sokkal rosszabb lesz annál, mint azt képzeltem. Álmodban foglaltad le a nyaralást, mindig is a Maldív-szigetekre akartál utazni. Emlékezetes út volt a három gyerekünkkel és egy zsémbes utassal, aki próbálta csendre inteni őket, amikor nekünk nem sikerült. A gyerekek három, öt- és hatévesek voltak, túl nagy elvárás lett volna, hogy néma csendben üljenek. Én nehezen tudom kordában tartani az agressziómat, és ráripakodtam a kövér, disznószemű férfira, aki a leghangosabban lamentált.
Nem csoda, hogy semmit nem tud a kisgyerekekről, hiszen melyik nőnek jutna eszébe a közelébe engedni magát.
Te nem szereted a feltűnést, mindhiába próbáltál csitítani. Egyáltalán nem volt vészes. A gyerekek szerettek utazni, csak kiabáltak egy icipicit, és a kövér férfi meg pont akkor bekattant, mintha csak a lehetőségre várt volna, hogy hallassa a hangját.
Az idősebb férfiak amúgy sem hallanak valami jól, vágtam a szavába.
Amikor a szállodához értünk, csak pálmafákat és zöldellő növényzetet láttunk, rengeteg árnyékot és dombokat.
Végignéztél a tájon, és azt mondtad:
Ez meg mi a franc?
Kiderült, hogy Mauritiuson vagyunk, és nem álmaid vidékén, a Maldív-szigeteken, és én az egész nyaralás alatt feküdtem az árnyékban a gyerekekkel, és azt mondogattam: Ó, milyen szép itt Mauritiuson. Mauritius. Mauritius.
Azt gondoltam, úgy kell neki. Mit csinálnánk a Maldív-szigeteken?
Főleg, hogy én nem bírom a napot.
Akárhogy is, álomutazás volt, és bele sem mertem gondolni, mennyibe kerülhetett. Igaz, a férjem könyveit vitték, mint a cukrot, és így mi, akik soha nem foglalkoztunk a pénzzel, akik a zálogházba mentünk, miután leadtuk a gyerekeket az óvodában, gazdagok lettünk. Jó, talán gazdagok éppen nem, de megszűnt a nyomás, és már nem jártak fel hozzánk az otthonunkba férfiak kérdezősködni.
Ez nem lett kiegyenlítve, mondták egy számlát lobogtatva, és ez sem, és ez sem. Már régen átkerültek inkasszóra. Van valami vagyonuk? Műtárgyak? Bútorok? Esetleg valami be nem jelentett ingatlan?
Hogy is hívják ezeket az embereket? Végrehajtók?
Anyámtól megtanultam, hogy legyek hallatlanul szívélyes és barátságos az ilyen emberekkel.
Malmőben laktunk egy ötszobás lakásban, azért a gyönyörű lakásért kaptuk cserébe, amiben régen anyám lakott, mielőtt átengedte nekünk, két menekülni vágyó kisgyermekes szülőnek. Amikor Svédországba jöttél, a poggyászod egy könyvgyűjtemény volt, háromszor akkora, mint az enyém.
Ebben a pompás lakásban vegyítettük először a könyveinket a könyvespolcodon.
Eszünkbe sem jutott, hogy anyámnak később hiányozhat a Nalen étteremmel szemben lévő kétszobás lakása a Regeringsgatán. Mi voltunk a jövő.
Egy rakat gyereket akarok, mondtad. Én is sok gyereket akartam. Egy igazi családot.
Kerüljön beljebb, mondtam a vérrehajtóknak. Értem, mondtam nekik.
Remek. Köszönöm!
Nem igazán vagyunk a helyzet urai. Írók vagyunk. Most majd mindent kifizetünk. Mármint holnap. Amint tudunk.
Köszönöm, hogy idefáradtak! Minden jót. Köszönöm. Köszönöm.
Becsuktam mögöttük az ajtót, és mi együtt nevettünk. Ott volt anyu ronda asztala, amit átköltöztettünk magunkkal. Ezt vihetik, meg talán még a szekrényt, mondtad.
Ne, a szekrényt ne, az mindig megvolt, amióta csak az eszemet tudom, sőt, már azelőtt is. Az a szekrény néhány évvel később füstszagúan állt a dolgozószobádban, akárcsak anyu egykori asztala.
Miért az én anyám bútoraival rendezted be a házat, ahol dolgoztál?
A gyerekeink később úgy emlékeztek a mauritiusi útra, mint a legjobb utazásunkra. Teknősök és angolnák a lábunk körül, amikor a vízben sétáltunk. A végeláthatatlan vadaspark és a jó hangulat. A lila esték és a fekete éjszakák. Bár örökké tartana.
Talán azért ez az emlék bukkant fel elsőként, mert olyan ártalmatlan volt. Nem tudom. Megmondtam Mariának, hogy most azonnal haza akarok menni, mire ő azt felelte, hogy semmi értelme az ilyen gondolatoknak. Itt marad békében és nyugalomban, és majd kiengedik, ha készen áll. Amikor tiltakoztam és kiabáltam, és futás közben feldöntöttem egy szegény beteget, aki semmi rosszat nem tett, kaptam még egy injekciót, és mielőtt elaludtam, Mária nővér fölém hajoló arcát láttam utoljára. Suttogott nekem.
Kérem, ne emlékezzen többre, mint amennyit jelenleg elvisel.
Szüneteltettem az emlékezést. Különben sem tudhattam, mire emlékszem, és mit felejtettem el. Idebent nem. Ki kellett jutnom a való világba, hogy erre képes legyek. Néhány hónappal később ott álltam a gyerekeim iskolájának az aulájában, és egy előadást hallgattam arról, milyen jó hatással van az olvasás a gyerekek képzelőerejére és jövőbeli jólétükre. Miután az előadás véget ért, és mi szülők készültünk bemenni a gyerekeink osztálytermébe, ahol folytatódott a szülői értekezlet, hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Három gyerekünk járt ebbe az iskolába, és éppen készültem eldönteni, melyik gyerekem osztályába menjek, amikor ráébredtem, fogalmam sincs, melyek a gyerekeim osztálytermei, vagy kik a tanáraik. Teljesen mozdulatlanul álltam, míg a folyosó elnéptelenedett, és amikor már mindenki elment, odamentem az igazgatóhoz, és megkérdeztem, hol van a fiunk osztályterme. Megmutatta, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy furcsállná a dolgot.
De ez jóval később volt, én egyelőre még fel-alá bolyongtam a kórház folyosóin, és még mindig nem emlékeztem semmire, ami a nyár óta történt.
A légimentésre viszont emlékeztem. Biztos vagy benne? Nem. Nem biztos. Miről is beszéltem? Igen, emlékszem. A motorzajra, a férfiakra, a matracra. Leszíjaztak, és minden visszhangzott. A vidéken töltött évekkel sem tudok elszámolni. Emlékszem a gyerekekre, és hogy te a dolgozóházadban voltál, emlékszem, hogy írtam, és hogy volt néhányszor vendégünk.
Emlékszem, hogy készpénzben fizetted ki a házat, mint egy gengszter.
❉
Az osztály személyzetére azért emlékeztem, mert már olyan sokszor találkoztam velük korábbi alkalmak során. Ennek véget kellett vetni. Ez után most már nem lehet több alkalom.
Különben addig fognak kezelni árammal, míg egy nap majd úgy ülök a folyosón, mint a kőasszony.
Azt a nőt akkor láttam, amikor fiatalon életemben először jártam egy ilyen osztályon, amikor még nem fogtam fel semmit abból, ami velem történik. Az a nő onnantól fogva bármely nap tetszőleges órájában megrémített. Őt szívesen elfelejtettem volna, de megragadt a tudatomban, mint egy rémálom, amely nem ereszt.
Egy beteg volt. Egy idősebb nő, aki egész nap egy székben ült mozdulatlanul. Az az arcszín. Az a szürke bőr, ahogy ott ült, mint egy élő hegy, és lélegzett. A szeme nem élt. Soha nem mozdult. Fehér, zavaros hártya fedte, és bárki láthatta a nőn, hogy élőhalott.
Árammal próbálták felébreszteni.
Mint mondtam, fiatal voltam még, az elmém könnyen megijedt, és a legcsekélyebb dologtól is eliszkolt. Próbáltam nem ránézni, amikor begurították őt az ágyon a kezelés után. El sem tudtam képzelni, micsoda borzalmakat kellett elszenvednie. Villany át a fején! Elhaladtak a társalgó mellett, ahol mi csak ültünk, és nem csináltunk semmit, vagy éppen a saját gyötrelmeinkkel voltunk elfoglalva, és minden porcikámban éreztem, nem helyes, hogy így látjuk őt, teljesen kiszolgáltatottan. Mi, akik láttuk az útját az osztályra a gyár után, tudtunk róla valamit, amit ő maga sem. Akkora volt, mint egy bálna, alig fért el a kis kerekes hordágyon, és mindig négy ápoló tette meg vele a hosszú utat a szobájába, ahol aztán együttes erővel átfordították az ágyra.
Az a test a sárga kórházi takaró alatt. Elkeserített, amiért így szállították őt. Ott feküdt, szem előtt. Eszméletlenül, mély álomban. Nem volt helyes. Ezt tudtam.
Azzal mégsem volt ekkora gondom, amikor évekkel később engem is pont így szállítottak, mélységesen mély álomban, mindenki szeme láttára.
Nem tudom az okát. Próbáltam elképzelni, ahogy ott fekszem mindenki szeme láttára egy hordágyon, de most már olyan sokan voltunk, akiket ugyanígy hoztak vissza a gyárból, hogy semmi különleges nem volt benne, mindenki megszokta már.
Az orvosok azt mondják, hogy a kezelés hat, de nem tudják pontosan, miért. Rámutatnak a beteg azonnali megkönnyebbülésére. Az eufóriához hasonlatos állapotot úgy értelmezik, hogy a beteg a gyógyulás útjára lépett.
Ha a villanyáram olyan baromi jó, miért tiltják be az árammal kezelést néhány országban? Az USA több államában, Hollandiában és Németországban alig alkalmazzák az elektrosokkot, Olaszországban pedig egyenesen tilos.
Oda fogok költözni, ott talán végre biztonságban leszek.
Skandináviában és az angolszász országokban méltatják a kezelést.
Az alapvetően eltérő emberszemlélet. Ki hogyan látja az emberi méltóságot. Az emberi lelket. Az emberi emlékeket.
Az elektrokonvulzív terápiát először 1938-ban használta egy olasz pszichiáter, őt egy vágóhíd ihlette meg. Látta, hogy az ideges disznókat megnyugtatja az áramütés. Tudom, hogy a leggyengébb embereknél alkalmazzák. Azoknál, akik nem tudnak kiállni magukért.
Az áramot ellenző tudósok szerint az eufória valójában az agykárosodás tünete. Más tudósok ezt vitatják. Ez egy csatatér, ahol az egyértelmű győztes az áram. Legalábbis a világnak azon a táján, ahol én tartózkodtam.
Az agysejtek pusztulnak, mint azt sokan állítják, vagy valójában gyorsul a regenerációjuk, ahogy mások mondják? A mániákus agy sejtjei szédült tempóban újulnak meg, és különösen érzékenyek a villanyáramra. Ezt a szemétládák is tudják. A neurológusok mondanak ezt is, azt is, és senki sem tudja, hogy a különböző egyénekre milyen hatással van. A legkritikusabbak az elektrokonvulzív terápiát neurológiai katasztrófaként írják le.
Így áll a harc.
Abban viszont mindenki egyetért, hogy a memóriára erős hatással van. Mindenki.
Ezt én akkoriban nem tudtam. Már mondtam, miféle tájékoztatást kaptam. A kezelés kíméletes. Olyan, mint újraindítani egy számítógépet. Nagy erőre van ahhoz szükség, hogy az ember szembeszegüljön az orvosokkal, és ebből az erőből senki nem bővelkedett az osztályon. Azonkívül nincs is szükségük beleegyezésre, ha a beteg kényszerkezelésen van ott, ahogy én is. Szabad a vásár. Terülj, terülj asztalkám hétfőn, szerdán és pénteken.
Széles e világon Svédországban végzik a legtöbb elektrokonvulzív kezelést egy főre vetítve.
Fotó: Wikipédia
