Az első rész egy Richard Elauved nevű főhős (és egyben elbeszélő) nyomasztó életét mutatja be, aki szülei halála után nagynénjéhez és nagybátyjához kerül egy vidéki, pusztítóan unalmas, Ballantyne nevű kisvárosba. Az árva, tizennégy éves fiú kirekesztettségét és lelki problémáit a többiek zaklatásával igyekszik kompenzálni, a bullying többféle módszerét alkalmazza, lelkileg terrorizál egy dadogó és egy túlsúlyos fiút is, ráadásul a vele való találkozás után mindkét gyerek eltűnik, és a közösség lakói nem tudnak másra gyanakodni, mint rá, akinek beilleszkedési képtelensége közismert. A városka körzeti megbízottja is meg van győződve a bűnösségéről: „Nagyon reméltem, hogy azért jöttél, hogy elmondd, mi történt, de mivel erre nem vagy hajlandó, csak arra tudok gondolni, hogy valamilyen módon bűnös vagy. Tizennégy éves vagy, és természetesen jól tudod, hogy emiatt a törvény védelme alatt állsz. Még csak nem is tudunk úgy kihallgatni, ahogy szeretnénk.” A rendőrnek közvetlen bizonyítéka nincs Richard ellen, és nem is lehet, mert az eltűnések mögött egészen más áll, mint amit a felnőttek gondolnak. Megjelenik ugyanis egy démoni szál,
felbukkan az irracionális gonosz, akinek története a kisváros nem is annyira távoli múltjába vezet.
Az ártó szándékú és megfoghatatlan ördögi persze a főhőst is célba veszi, aki igyekszik megérteni a titokzatos eltűnéseket és felgöngyölíteni a szálakat, melyek egy elhagyatott, kísérteties házhoz vezetnek. A kötet leginkább horrorisztikus része az első, melyben Hitchcock Madarak című filmjének jelenetei is újraíródnak, igaz, itt nem madarakkal, hanem rovarokkal. Azonban a félelmetesebb epizódok egyike sem kifejezetten ijesztő, bár van a történetben elhagyatott telefonfülke, sötét erdő és összekaristolt falú pokoli szoba is. Mégis, talán a szereplők életkora miatt, olyan benyomást kelt a regény,
mintha a horror egy young adult verzióját olvasnánk.
A második részben, a viszonylag kis terjedelmű könyv nagyjából kétharmadánál aztán váratlan kanyart vesz a cselekmény, és egy hirtelen ugrással tizenöt év távlatából tekintünk vissza az első részre. Egy osztálytalálkozón járunk, ahol furcsa, az első résznek ellentmondó és azt érvénytelenítő dolgok derülnek ki. Talán Richard nem is volt annyira rossz gyerek, mint hitte magáról? Talán nem is utálták a többiek? És lehet, hogy a dadogós Tom és Dagi mégsem tűntek el? Másfél évtizeddel később, az emlékezet szűrőjén át egészen más megvilágításba kerülnek az események és az emberi kapcsolatok is, az első fejezet eseményei pedig nemcsak átszíneződnek, hanem mintha meg is kérdőjeleződne a hitelességük. Persze egy idő után itt is elhagyjuk a hétköznapok és a normalitás talaját, és váratlanul, szinte a semmiből (és talán ez a leginkább megkérdőjelezhető, indokolatlan része a regénynek) ismét megjelenik a megfoghatatlan gonosz, hogy a második rész utolsó oldalain is hallasson magáról és segítségével az író felhasználhasson néhányat a horror hátborzongató elemei közül.
A harmadik, egyben utolsó rész újra kihúzza a szőnyeget az olvasó alól, hiszen a korábbi két részben történt irracionális jelenségeket igyekszik olyan kontextusba helyezni, hogy azok elfogadhatók legyenek a valóság részeiként. Egy pszichiátriai intézetbe kalauzol, ahol
egy súlyosan traumatizált férfi bemutatásával igyekszik racionalizálni a korábbi eseményeket,
és a horror műfaját maga mögött hagyva mintha az utolsó oldalakon már egy lélektani regény közepén bukkana fel az író és vele együtt az olvasó. Kiderül, hogy a főhős-elbeszélő valószínűleg korántsem megbízható narrátor, így minden, amit korábban olvastunk, ismét új fénytörésbe kerül. Többrétegű, és okosan megtervezett könyv az Éjszakai ház, mely alaposan, és lehet, talán túlságosan is megzavarja olvasóját, és mindig, mindent visszavon, átértelmez, így szinte a bolondját járatja azzal a befogadóval, aki fix pontok után kutat.
Végiggondoltuk, mi lehet a skandináv krimik népszerűségének titka. 
Aki klasszikus horrorra számít, az valószínűleg csalódik majd, aki Nesbø nevét látva krimit vár, úgyszintén. Az jár jól ezzel a könyvvel, aki előfeltevések nélkül veszi kézbe, és elvárások nélkül halad, követi a gyakori csavarokat és nézőpontváltásokat, a műfajok közötti váltásokat, és bírja a folyamatos elbizonytalanítást. A norvég szerző krimijeinek végén mindig összeáll a rend, minden mozaikdarabka a helyére kerül, érthetővé, kerekké válik a korábban hiányos, töredezett struktúra. Itt azonban ez csak részben történik meg. Ezért, amikor becsukjuk a könyvet, több kérdőjel marad, azzal kapcsolatban is, hogy mi történt pontosan, és arra vonatkozóan is, hogy az olvasói elvárásokat kiforgató játékkal vagy egyszerűen, a szokásos zsenialitáshoz képest egy gyengébb Nesbø-regénnyel van-e dolgunk.
