Richard, akinek egyetlen szövetségese az elbűvölő Karen, nyomozásba kezd, mert nem bízik benne, hogy a rendőrség bármit is kiderít az iszonyatos esetről. Ám az események egyre rémisztőbb fordulatot vesznek, és amint a nyomok az Éjszakai Házként ismert romos kúriához vezetnek, a történet mozaikdarabkái önmagukba és egymásba csavarodnak, és kezd világossá válni, hogy Richard talán nem a legmegbízhatóbb narrátora saját történetének.
Jo Nesbø: Éjszakai ház (részlet)
Fordította: Sulyok Viktória
Első fejezet
– Te-te-te-teljesen meg vagy húzatva! – nyögte Tom, és rájöttem, hogy fél, mert pont eggyel többször dadogott a szokásosnál.
Nem engedtem le Luke Skywalkert. Továbbra is a fejem felett tartottam, készen arra, hogy a folyóba dobjam. A víz két oldalán burjánzó erdőből rikoltás hallatszott, mintha valaki figyelmeztetni akarna minket. Varjúnak tűnt. De nem hagytam magam leállítani, sem Tom, sem holmi varjú által. Látni akartam, hogy Luke Skywalker tud-e úszni. Elhajítottam. A tavaszi nap kezdett eltűnni a fák koronája mögött, amik már bőven hoztak leveleket. A fény meg-megcsillant a levegőben pörgő-forgó műanyag figurán.
Luke halk csobbanással pottyant a vízbe, szóval a repülés tudományát nem sajátította el. Azonnal eltűnt az elolvadt hó által felduzzasztott, vadul zubogó folyóban, ami vaskos óriáskígyóra, kanyarogva közeledő anakondára emlékeztetett.
Az előző évben költöztem ide a rokonaimhoz ebbe a koszfészekbe, közvetlenül a tizennegyedik születésnapom után, és fingom sem volt, mit lehet csinálni egy ilyen zugban, mint Ballantyne, ha az ember nem akarja halálra unni magát. De amikor Tom eldadogta, hogy ta-ta-tavasszal a folyó ijesztő és veszélyes, és otthon szigorúan megtiltották neki, hogy a közelébe merészkedjen, azonnal tudtam, hol a helyünk. Nem volt túl nehéz rábeszélni, mert hozzám hasonlóan neki sem voltak barátai, és az osztály páriái közé tartozott. Aznap korábban az egyik szünetben Dagi elmagyarázta, mi az a kasztrendszer, és azt mondta, hogy én a pirájakasztba tartozom, mire a lelki szemeim előtt megjelentek azok a halak, amiknek a szájában fűrészfogak meredeznek, és pár perc alatt lerágják az összes húst egy ökörről, és hát ez igazából tetszett. Akkor azért bevertem neki egyet, amikor hozzátette, hogy én és a kasztom őalatta vagyunk, a dagadék alatt. Sajnos befújt a tanárunknak, Csivit kisasszonynak, akit én neveztem el így, és aki ezután hosszú előadást tartott az osztályunknak arról, hogy rendesnek kell lenni, és mi lesz azokkal, akik nem rendesek.
Kifejtette, hogy vesztesként fogják végezni, és ez aztán minden kétséget eloszlatott azzal kapcsolatban, hogy az új, városi gyökér tényleg a pirájakasztba tartozik-e.
Suli után Tommal a folyó felé vettük az irányt, és a rajta átívelő kis fahídon álltunk meg. Tom nagy szemeket meresztett, amikor elővettem Luke Skywalkert a hátizsákomból.
– Ezt meg ho-ho-honnan szerezted?
– Na vajon honnan, te húgyagyú?
– Tu-tu-tuti nem az Oscar’sban vetted. Elfogyott.
– Az Oscar’sban? Abban a patkánylyukban? – röhögtem. – Az nem lehet, hogy a városban vettem, mielőtt ide költöztem volna? Egy normális játékboltban?
– Nem, mert ez a modell idén jött ki.
Jobban szemügyre vettem Luke-ot. Tényleg az van, hogy ugyanaz az alak megjelenhet más kiadásban? Nem úgy van, hogy Luke Skywalker állandóan ugyanaz a menő hős, és kész? Erre korábban még sohasem gondoltam. Hogy a dolgok megváltozhatnak. Hogy például Darth Vader és Luke helyet cserélhetnek.
– Lehet, hogy szereztem egy pro-pro-prototípust – válaszoltam.
Tom olyan arcot vágott, mint akit pofon ütöttek. Nyilván nem tetszett neki, hogy utánoztam a dadogását. Nekem sem tetszett, de nem bírtam megállni. Mindig ez volt. Ha valaki nem rühellt már alapból, gondoskodtam róla, hogy megutáljon. Asszem, bennem is megvolt az, ami miatt az olyanok, mint Karen és az ifjabb Oscar, mindig mosolyognak, és kedvesen viselkednek, és ezért mindenki bírja őket – csak épp ellenkező előjellel. Nem arról volt szó, hogy nem akartam, hogy kedveljenek, csak simán tudtam, hogy semmiképp sem csípnének, így tulajdonképpen megelőztem őket, és
a magam módján utáltattam meg velük magamat.
Elértem, hogy ki nem állhattak, de ezzel egy időben kicsit tartottak is tőlem, és nem mertek kötekedni velem. Most is láttam Tomon, hogy tudja, hogy Luke-ot úgy csórtam, de nem meri hangosan kimondani. Abban a buliban nyúltam le, amit az ifjabb Oscar tartott otthon, és ahová mindenkit meghívtak az osztályból – még minket, a pirájakaszt tagjait is. A házuk teljesen rendben volt, sem túl nagy, sem túl hivalkodó. Igazából főleg Oscar szüleinek a túlzásba vitt jófejkedése bökte a csőrömet, meg az, hogy mindenhol menő játékok voltak, mintha Oscar hazacipelte volna a legjobb cuccokat az apja játékboltjából. Láttam egy csomó Transformerst, Atari játékot, egy Magic 8 golyót és egy Game Boyt is, amit akkor még nem is lehetett kapni. A nagy bőség
miatt arra gondoltam, hogy Oscart nem is zavarná, ha az egyik játékának lába kélne. Talán észre sem venné. Mondjuk annak tuti nem örülne, ha nem találná azt a Luke Skywalker figurát, ami az ágyában feküdt, mint valami alvós mackó. Hát el lehet képzelni ennél gyerekesebbet?
– O-o-ott van! – Tom lefelé mutatott.
Luke kidugta a fejét a vízből, és gyorsan közeledett felénk. Most úgy tűnt, mintha a hátán úszna.
– Jó neki – feleltem.
Luke eltűnt a híd alatt. Átfordultunk a másik oldalra, és megint felbukkant. Idióta félmosollyal bámult fel ránk. Azért volt idióta, mert a hősök ne mosolyogjanak, a hősök küzdjenek, és vágjanak kemény, harcias arcot. Meg kell mutatniuk, hogy úgy gyűlölik az ellenfeleiket, mint… Mindegy. Néztük, ahogy Luke távolodik. Úszik a világ felé, az ismeretlen felé. A sötétség felé, gondoltam.
– Most mit csináljunk? – kérdeztem. Úgy éreztem, mintha hangyák nyüzsögnének a ruhám alatt. Muszáj volt megszabadulnom tőlük, és ez csak úgy volt lehetséges, ha történik valami, bármi, ami másra tereli a gondolataimat.
– Ha-ha-haza kell mennem – válaszolta Tom.
– Még nem – feleltem. – Gyere!
Nem tudom, miért jutott eszembe a telefonfülke, ami az erdő szélén állt egy dombon az országút mellett. Nem értettem, miért pont oda tették, és soha nem láttam, hogy bárki is használta volna. Igazából alig jártak arra emberek, legfeljebb autók húztak el mellette.
Mire odaértünk a piros fülkéhez, a nap még lejjebb ereszkedett. Nem sokkal korábban köszöntött be a tavasz, így még korán sötétedett.
Tom vonakodva követett, de nem mert ellenkezni. És mint már mondtam, egyikünk sem dúskált a barátokban.
Benyomakodtunk a telefonfülkébe, és becsuktuk magunk mögött az ajtót. Akinti hangok eltompultak. Elhaladt mellettünk egy sáros kerekű, nagy farönköket szállító kamion. A megyehatár felé tartott az országúton, ami egyenesen vezetett át a lapos, egyhangú mezőn.
A pénzbedobós telefon alatti polcon egy sárga telefonkönyv feküdt. Nem volt túl vastag, mégis belefért nemcsak Ballantyne, hanem az egész megye összes telefonszáma. Belelapoztam. Tom célzatosan az órájára nézett.
– Me-me-megígértem, hogy hazaérek…
Rápisszegtem.
Az ujjam egy bizonyos Jonasson, Imu nevénél állt meg. Furcsa név, tuti valami ütődötté. Felemeltem a szürke telefonkagylót, amit fémhuzallal rögzítettek a dobozhoz, ahová az aprót kellett dobni. Nyilván aggódtak, hogy valaki elnyeszeteli a vezetéket, és lelép a kagylóval. Afényes gombok segítségével beütöttem Jonasson, Imu számát. Csak hat számjegyből állt. A városban kilenc számjegyünk volt, de itt, ahol négyezer fa jutott egy lakosra, nyilván nem kellett több. Átnyújtottam a kagylót Tomnak.
– M-m-mi? – nyögte rémülten pislogva.
– Mondd azt, hogy: „Helló, Imu, az ördög vagyok, és meghívlak a pokolba, mert oda tartozol!”
Tom megrázta a fejét, és vissza próbálta adni a kagylót.
– Mondjad, te húgyagyú, különben beledoblak a folyóba! – fenyegetőztem.
Tom, aki amúgy is a legalacsonyabb volt az osztályban, egész kicsire húzta össze magát.
– Csak vicceltem – nyugtatgattam, és felröhögtem. A szűk, vákuumkamraszerű fülkében még nekem magamnak is idegennek tűnt a nevetésem. – Gyerünk már, Tom, gondolj arra, milyen lesz, ha holnap elmeséljük a többieknek a suliban!
Ezzel megfogtam. Hogy imponálni tud majd. Mivel még soha senkinek nem imponált semmivel, ezt nem bírta csak úgy félresöpörni. Az is sokat számított, hogy azt mondtam, hogy „elmeséljük”. Ő és én. Két barát, akik együtt rosszalkodtak. Telefonbetyárkodtak, és kétrét görnyedtek a nevetéstől, és csak egymásba
kapaszkodva tudtak talpon maradni, amikor
a vonal másik végén lévő nyomorult azon agonizált, hogy tényleg az ördög hívta-e fel.
– Halló?
Akagylóból jövő hangról nem lehetett megállapítani, nő-e, vagy férfi, felnőtt-e, vagy gyerek.
Tom rám pillantott. Lelkesen bólintottam, mire elmosolyodott.
Szinte győzedelmesen mosolyogva emelte a füléhez a kagylót. Némán formáltam a szavakat az ajkammal, Tom pedig százszázalékosan dadogásmentesen ismételte őket utánam.
– Helló, Imu, az ördög vagyok, és meghívlak a pokolba, mert oda tartozol!
Az egyik kezemet a szám elé tartva mutattam, hogy alig bírom visszafojtani a röhögést, a másik kezemmel pedig intettem Tomnak, hogy tegye le.
De nem engedelmeskedett.
Továbbra is a fülére szorította a kagylót, és hallottam, hogy a korábbi hang halkan mond valamit a vonal másik végén.
– D-d-de… – dadogta Tom holtsápadtra válva. Elhallgatott, és hófehér arcán megdöbbent kifejezés jelent meg. – Nem – suttogta, és megemelte a könyökét. Úgy tűnt, mintha el akarta volna húzni a kagylót a fülétől. Egyre hangosabban ismételgette: – Nem. Nem.Nem!
A másik kezét nekitámasztotta a fülke üvegének, mint aki el akarja lökni magát. Akagyló ekkor nedves, ropogásra emlékeztető sóhajtást hallatva elszakadt a halántékától, de valami mintha rátapadt volna. Tom arcán vércsík futott végig, és eltűnt az inge alatt. Apillantásom a kagylóra szegeződött. Nem hittem a szememnek. Tom fülének a fele ott fityegett véresen a kagyló lyukacsos végén. És akkor valami felfoghatatlan történt. Az apró, fekete lyukak beszívták a vért, és aztán szépen lassan eltűnt a fül is, mint amikor az ember ételmaradékot enged le a mosogatóban.
– Richard! – nyögte Tom reszkető hangon. Patakzott a könnye, de úgy tűnt, nem vette észre, hogy elveszítette a fél fülét. – A-a-aazt mo-mo-mo-mondta, hogy te-te-te-te és én… – Befogta a kagylót, hogy a vonal túlsó végén ne lehessen hallani, mit mond. –Hogy me-me-me-meg…
– Tom! – kiáltottam rá. – A kezed! Engedd el a telefont!
Tom lenézett. Csak most vette észre, hogy az ujjai félig eltűntek a kagylói lyukaiban. Erősen megszorította a telefon végét, és megpróbálta kirángatni belőle a csapdába esett kezét, de nem járt sikerrel. A telefonból szürcsölés hallatszott, olyan, mint amikor a nevelőapám levest eszik, és Tom keze egyre jobban eltűnt. Én is megragadtam a kagylót, és megpróbáltam elrántani Tomtól, de hiába.
A kagyló most már szinte az egész alkarját megette, kis híján elért a könyökéig.
Úgy tűnt, mintha Tom és a telefon eggyé váltak volna. Én ordítottam, Tommal pedig valami különös történt. Felnézett rám, és röhögött, mintha nem érzett volna fájdalmat, és mintha nem bírta volna nevetés nélkül megállni ezt az őrült helyzetet. A keze nem vérzett, mintha a kagyló azt tette volna vele, amit olvastam, hogy bizonyos rovarok is csinálnak az áldozataikkal. Beléjük fecskendeznek valamit, hogy sűrű zselévé változtassák a húsukat, amit aztán lenyelnek. Ekkor a kagyló elérte Tom könyökét, és olyan hang hallatszott, mint amikor az ember olyasmit tesz egy turmixgépbe, ami nagyon nem oda való. Gyomorforgató reccsenéssel összezúzódott a csont. Most már Tom is ordított. A könyökén hullámok futottak végig, mintha valami ki akart volna nyomakodni a bőre alól. Belerúgtam a fülke ajtajába, hogy kinyíljon, Tom mögé ügyeskedtem magam, mindkét karommal átfogtam a mellkasát, és hátrálni kezdtem, de csak félig tudtam kirángatni a szabadba. A fémhuzal megfeszült, a kagyló tovább zabálta a karját. Bevágtam az ajtót, hátha össze tudom törni vele a telefont, de a vezeték túl rövid volt, ezért csak Tom vállát találtam el. Vonyított, miközben megvetettem a lábam a nedves földön, és teljes erőmből húztam hátrafelé, de a cipőm egyre közelebb csúszott a fülkéhez és a förtelmes ropogáshoz, amit Tom sikolyai sem tudtak elnyomni. Lassan visszahúzták a fülkébe olyan erők, amikről fogalmam sem volt, honnan jöttek, és micsodák. Nem tudtam megtartani, el kellett engednem a mellkasát, és végül csak azt a karját rángattam, amelyik kinyúlt az ajtó nyílásából. A kagyló már a vállát falta, amikor meghallottam, hogy jön egy autó. Elengedtem Tomot, és ordítozva, hadonászva az út felé rohantam. Biztosan egy rönkszállító kamion jön. De elkéstem, és már csak a félhomályba belevesző hátsó lámpákat kaptam el.
Visszarohantam. Csend volt. Tom időközben elhallgatott. Az ajtó teljesen visszacsukódott. Nekinyomtam az arcom a kis négyzetekre osztott üvegnek, aminek a belső oldalán lecsapódott a pára. De jól láttam Tomot. És ő is engem.
Némán nézett, azzal a beletörődéssel, amit egy zsákmányállat is érezhet, amikor feladja a harcot, és elfogadja a sorsát.
A kagyló már a fejénél járt, az egyik arcát teljesen felfalta, és most nagy reccsenéssel vetette magát a lecsupaszított fogsorára. Megfordultam, a fülkének vetettem a hátamat, és addig csúsztam lefelé, amíg meg nem éreztem magam alatt a földet és a nadrágomat átáztató hideg nedvességet.
