„Két okból is kénytelen vagyok bemutatni Ken Greenhallt. Egyrészt, mert már nem él, úgyhogy saját maga nem tud bemutatkozni. Másrészt pedig azért, mert kevés szerző törlődött ki ilyen maradéktalanul a köztudatból” – írja Grady Hendrix a Pokolfajzat című horror előszavában. Az író első regénye, az Elizabeth 1976-ban jelent meg álnéven. Mindössze hat könyvet írt, azonban csak kettő, az 1977-es Pokolfajzat (itt beleolvashatsz) és az 1982-es Childgrave (Gyermeksír) vált ismertté, előbbiből 1989-ben Baxter címmel film is készült.
A horrorirodalom láthatatlan embere
Ahogy Grady Hendrix is rávilágít, Ken Greenhallról keveset tudunk. A 2014-ben elhunyt író angol bevándorlók gyermekeként született Detroitban. Harcolt a németek ellen a második világháborúban, a diploma megszerzése után pedig New Yorkba költözött, ahol szerkesztőként dolgozott. Régóta érdeklődött a természetfeletti iránt, ennek nyomán született első műve, a boszorkányság témájával foglalkozó Elizabeth.
De miért hanyagolták el a horrorirodalom egyik nagy alkotóját? Akik olvasták a műveit, csak dicsérni tudták, letisztult, egyszerű rémtörténetei borzongással töltik el az olvasót. Mitől merült feledésbe munkássága olyannyira, hogy csak negyvenöt évvel később fedezik fel újra?
A Bedlam Files annak tulajdonítja az író kezdeti visszautasítását, hogy könyvei nem a megfelelő csomagolásban jelentek meg.
A rikító színekben pompázó, rémes borítók sem a regények tartalmával, sem stílusával nem álltak összhangban.
Hasonló probléma volt a reklám-, illetve fülszövegekkel. A többnyire ponyvaregényekkel foglalkozó kiadók olyan összefoglalót adtak a történetről, aminek semmi köze nem volt a valósághoz. A Pokolfajzatot például azzal reklámozták, hogy „a bizarr és a természetfeletti thrillere”, függetlenül attól, hogy a könyv nem tartalmaz természetfeletti elemeket.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a nyilvánvaló indokot sem, hogy a '70-es években túlkínálat volt a legkülönbözőbb horrorregényekből. Olyan, ma is közismert könyvek jelentek meg, mint Stephen Kingtől a Carrie és a Ragyogás, Peter Straubtól a Ghost-story, illetve Anne Rivers Siddons The House Next Door (A szomszéd ház). Ken Greenhall pedig a felháborítóan rossz marketingnek köszönhetően lemaradt a többiek mögött.
1974-ben, 26 évesen jelent meg Stephen King első regénye, a Carrie, amelyben egy középiskolás lány első menstruációjának a következménye több száz halott és egy kisváros elpusztítása. Ez a hét könyve.
Miről szól a Pokolfajzat?
A könyv Baxtert, a fehér bullterriert követi nyomon, ami egy idős asszony ölebeként tengeti napjait, hamarosan azonban megunja ezt az életet. Saját erejének tudatában kieszel egy tervet, majd végre is hajtja: letaszítja a nőt a lépcsőn.
Ezután a szemközti házban lakó, már előre kiszemelt fiatal házaspárhoz kerül, és pár hónapig úgy tűnik, idilli élete lehet. Ám hamarosan megszületik Charles, a pár várva várt babája. Baxter nem értékeli, hogy a gyerek elveszi a szeretetet és figyelmet, amit eddig ő kapott, így tőle is megszabadul. Mire rájön, hogy ezzel nem nyeri vissza gazdáit, már késő.
Végül Karlhoz, a mentális problémákkal küzdő, magányos fiúhoz kerül, aki német vezényszavakkal utasítja és Hitler képére maszturbál. Kapcsolatuk egy ideig mindkettejük számára kellemes, hatalmi harcuk viszont a visszájára fordul. Baxter megváltozik, gyengédséget mutat az általa nemzett kölykök iránt, Karl sötét, erőszakos természete pedig felszínre bukkan.
Ember a kutya szemén keresztül
Baxter kívülről látja az embereket, így számunkra is betekintést enged a saját életünkbe: „Az emberek túlságosan is elszakadnak a valóságtól. Úgy bámulnak a televízióikra, mintha valami valóságosat látnának, és nem csak egy csomó zajongó árnyalakot...
Végtelen módját ismerik az önbecsapásnak.”
A kutya haszontalannak találja a tévét, a zenét és az olvasást, viszont értékeli, ha egy ember képes pihenni, és nem mindig valamivel foglalatoskodni. Szerinte a két lábon járás értelmetlen, hiszen így könnyebben elveszítjük az egyensúlyunkat, a testünk egyetlen figyelemre méltó része a hüvelykujjunk. Emellett meggyőződése, hogy valami baj van a gyerekkel, hiszen egy tél alatt nem vált önállóvá.
Szenvtelen megállapításai megértetik az olvasóval, Baxter mennyivel kevesebbnek tartja az embereket – saját magát pedig mennyire sokra. A lenézésen keresztül szinte személyteleníti a szereplőket, halálukat ezzel tárgyilagossá változtatja.
Az énközpontúság Baxter esetében olyan erőteljes, hogy a gazdái érzelmeit csak azzal kapcsolatban vizsgálja, hozzá hogyan viszonyulnak, egyébként figyelmen kívül hagyja. Greenhall ezt úgy hangsúlyozta ki, hogy míg Baxter fejezeteit E/1-ben írta, az emberek fejezeteit E/3-ban olvashatjuk.
A kutya azonban észrevesz olyan részleteket is, amelyeket mi, emberek figyelmen kívül hagyunk.
A Karl családjában uralkodó dinamikát hamar megérti, és sokkal könnyebben kiigazodik rajta, mint maguk a családtagok. Messziről kiszagolja a rosszindulatot, és pontosan tisztában van vele, hogy benne nem látnak fenyegetést. Greenhall a kutya karakterén keresztül világít rá arra is, mennyire hajlamosak vagyunk megbízni a környezetünkben.
Baxter vs. Cujo
Nem ritka az irodalomban állatok perspektíváját felhasználni a történetmeséléshez, hiszen olyan nézőpontot biztosítanak, ami engedi, hogy az olvasó kívülről szemlélhesse magát az embert.
Ebből a szempontból Stephen King 1981-es Cujója duplán érdekes. Egyfelől, mert mindkét szerző a '70-es években indult, másfelől, mert néhány év eltéréssel írtak kutyás horrort, amiben az állat átlagemberekre támad. A Cujóban a nagy bernáthegyit egy nap megmarja egy veszett denevér, emiatt ámokfutásba kezd Castle Rock lakói között.
A regényekben Cujo és Baxter gondolatait is ismerjük, viszont
míg előbbi csupán a körülmények áldozata, addig utóbbi szándékosan gyilkol.
Cujo a veszettség miatt bárkire rátámad, vérszomja csillapíthatatlan, előtte viszont odaadással, őszintén szerette gazdáit. Baxter ellenben semmilyen mélyebb érzelmet nem táplál egyik gazdája iránt sem, és soha nem öl indok nélkül, csak ha az érdekei úgy kívánják.
Míg Kingnél érthető húzás, hogy a családi kutyaként népszerű bernáthegyit válassza, a mai olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy miért tűnhetett jó ötletnek, hogy Baxter pont egy bullterrier legyen? Ha ugyanis valaki nincs tisztában a kutyafajtákkal, könnyen össze lehet keverni a gyakran agresszív pitbullal vagy az amerikai bullal.
A bullterriereket eredetileg rágcsálóirtásra tenyésztették, természetükben kifejezetten családiasak, sőt gyerekkedvelők. Szeretik viszont a függetlenséget és rendkívül makacsok tudnak lenni – emiatt nem ajánlák őket tapasztalatlan kutyatartóknak.
Végső soron tehát a Pokolfajzat hasonló hatást ér el, mint Stephen King: egy barátságos kutyából csinál ellenséget. Greenhall ugyanakkor egy réges régi félelmet ébreszt fel az olvasóban. Gyerekként csaknem mindenki tartott a kerítés túloldalán hangosan ugató kutyáktól, még akkor is, ha ez a félelem alaptalannak bizonyult.
Vértelen horror
Greenhall technikája a regényben, hogy nem megijeszt, hanem borzongást kelt az olvasóban. A Pokolfajzat egyik fő félelemforrása az, hogy az emberek nem látnak fenyegetést Baxterben. Világoskék szemei és izmos teste ugyan egy kis távolságtartásra készteti őket, de ezen felül nem félnek az állattól. Ahogy a kutya egyik mit sem sejtő gazdától a másikhoz kerül, a feszültség az egekbe szökik: legszívesebben üvöltve figyelmeztetnénk a szereplőket, hogy ne fogadják be az ártatlannak tűnő állatot.
A helyzetet tovább fokozza Baxter mindent felülmúló ravaszsága. A cselekmény kibontakozása során a kutya félelmetesen látja előre, mi hogyan fog alakulni – tulajdonképpen végig okosabb bármelyik embernél. Valódi szociopata módjára kidolgozza tervének minden részletét, majd a gyanútlan szereplők a számításainak megfelelően reagálnak. Néha ugyan megérzik Baxter rossz szándékát, viszont a racionális gondolkodás végül felülírja az ösztönöket, és elhessegetik ezeket a gondolatokat. A fiatal pár például azért hagyja magára csecsemőjét az udvaron, mert úgy hiszik, Baxter védelme alatt áll, aki viszont csak erre az alkalomra várt.
„Nem lehet szemtanúja, és úgy kell tűnnie, mintha a gyerek ostoba szokásai egyikének eredménye lenne.”
A Pokolfajzatban nincsenek vérben úszó testek vagy keserves kínhalálok. A történet, akárcsak Baxter terve, matematikai pontossággal van felépítve. A feszültséget a szerző azzal teremti meg, hogy a legkevésbé várt helyen bukkant fel a halál. Otthon, ahol az ember a leginkább elengedi magát, leselkedik rá a legnagyobb veszély – egy bullterrier képében.
Baxter szándékosan megjátssza magát: a gazdáiban tudatosan olyan képet alakít ki magáról, hogy még csak fel se merüljön bennük a fenyegetettség érzésének lehetősége. Baxter ugyan megveti az embereket, azonban tisztában van vele, hogy ha nem tesz rájuk jó benyomást, nem nyeri el a bizalmukat, akkor nem maradhat a házban.
Madarat tolláról, embert kutyájáról
Baxter mellett a történet fontos formálója Karl, akinek a mentális zavarairól a többi szereplőnek sejtelme sincs. A kutya és gyerek közti párhuzam az olvasónak persze hamar egyértelművé válik.
A tizenkét éves fiúhoz akkor kerül Baxter, amikor Karl a saját maga felfedezésének korszakát éli: legújabb szenvedélye a második világháború, azon belül is a nácizmus és Hitler. Apja ezt csak azzal intézi el, hogy majd kinő belőle, nem látja a mélyen megbúvó, aggodalomra okot adó, sötét gondolatokat. Greenhall viszont óvatosan jelzi, hogy
Karlt mindig is vonzotta a halál és a pusztulás.
A fiú szabadidejében egy szeméttelepen kószál, ahol a roncsokból bunkert épített – különcségét ebbe a zugba rejti el a kíváncsi szemek elől. Nehezen kommunikál a kortársaival, sőt, nem is nagyon érti őket, az érzés pedig kölcsönös: nincsenek barátai. Emellett szexuális érdeklődése torz – erőszakos fantáziákat dédelget egyik osztálytársnőjével kapcsolatban, és titokban megles egy fiatal nőt (Baxter előző gazdáját) a hálószobájában.
Az, hogy Karl a pszichopata popkulturális alaptípusa, szintén visszavezethető a regény születésének idejéhez. A '70-es évektől a kriminálpszichológia, illetve a sorozatgyilkosok egyre inkább bekerültek a köztudatba. Ebben az időszakban jön létre az FBI viselkedéselemző egysége, amiről a Mindhunter című sorozat is szól, de róluk írt Ann Wolbert Burgess is a Gyilkos mintázatok című könyvében.
Ann Wolbert Burgess évtizedekig dolgozott az FBI különleges ügynökeivel a sorozatgyilkosok elemzésén. A Gyilkos mintázatok az ő különleges memoárja, ami bepillantást nyújt a gyilkosok és az ügynökök gondolkodásába, és bemutatja, hogyan gátolták a társadalmi tévhitek az igazság felderítését.
Mindez azt jelentette, hogy egyre nagyobb figyelmet kapott a bűnözők mentális állapota, hogy hogyan és miért válik valaki gyilkossá, ami hozzásegítette a hatóságokat, hogy elfogjanak sorozatgyilkosokat.
A regényben Baxter megjelenésével Karl saját kezdődő pszichopata viselkedése úgymond támogatásra lel. Eleinte úgy tűnik, megértik egymást, ám a valóság persze itt is bonyolultabb a látszatnál.
Karl arénát épít kedvencének, ahol más kutyák elleni harcra buzdítja, nem sejtve, hogy Baxter nem vevő az ilyesmire. Az erőszak, az értelmetlen gyilkolás lehetősége viszont egyre jobban felizgatja a fiút, és amikor a vágya nem teljesül, harag ébred benne, kettejük kapcsolata pedig megállíthatatlanul halad a töréspont felé.
Addigra viszont Baxter segített Karlnak „megtalálni” önmagát, sőt, a kutya tanította meg arra is, hogyan rejtse el mások elől gyilkos hajlamait. Akárcsak egy kutya, jól kell viselkednie, odaadást kell mutatnia, azaz mindig pontosan úgy cselekedni, ahogy a környezete elvárja tőle:
a szörny szörnyet teremtett.
Túl emberi?
Baxter karakterének egyetlen hibája túl kidolgozott személyiségében rejlik – olvasóként nehéz elfogadni, hogy valóban egy kutya. Ha Greenhall nem emlékeztet minket rá, hogy háziállatról van szó, szó nélkül embernek hinnénk.
Mai szemmel a Pokolfajzat nem kifejezetten ijesztő, olvasás közben érezni lehet a regény korát: a történet lassan halad, a cselekmény egy szálon fut, bonyolultnak távolról sem mondható. Félelem helyett a kötet inkább feszültséget generál, ahogy bemutatja a biztonságos otthon illúziójának szétfoszlását. A szereplők halálánál sokkal nagyobb megrökönyödést okoz kiszolgáltatottságuk:
védtelenségük minket is meztelenre vetkőztet.
