Stephen King első regénye, a Carrie 50 éve jelent meg. Margaret Atwood ebből az alkalomból megírta a New York Times-ba, hogy mit jelent számára ez a könyv, és miért tudnak még ma is olvasók milliói kapcsolódni hozzá.
Stephen King kidobta az első oldalakat
A Carrie volt az a horror, amivel King berobbant a könyvpiacra, sok millió példányszámban kelt el, négy filmfeldolgozás készült belőle, és továbbra is fogalom, sőt jelenség Atwood szerint.
Stephen King egy férfimagazinba kezdett el írni egy elbeszélést, de nem tetszett neki, ezért összegyűrte és kidobta, amit legépelt. A felesége, Tabitha viszont kihalászta a szemétből, elolvasta, és rábeszélte az írót, hogy folytassa a történetet, mert érdekli, mi történik később. Az eredmény egy sok hangot és nézőpontot felvonultató, összetett regény lett, melynek főhőse egy magányos, társai által szekált, anyja által is bántalmazott lány, Carrie White, aki bosszút áll a kínzóin.
Hogy mi az, ami Atwoodot ennyire megfogta a Carrie-ben?
„Egyike azoknak a könyveknek, amelyek sikeresen alámerültek saját koruk és társadalmuk kollektív tudattalanjába”
– fogalmaz. A regény és telekinetikus erőkkel felruházott főhőse egy olyan időszakban íródott, a '70-es évek elején, amikor nagyban zajlott nőjogi mozgalmak második hulláma. King tett is néhány utalást a könyvben erre, és az antagonisták is olyan típusú figurák, amelyek ellen a feministák lázadtak.
Beszélő nevek
A szolgálólány meséjénekszerzője egyébként a szereplők neveinek szimbolizmusát is nagyon izgalmasnak találja. Chris, azaz Christina neve Krisztusra utal, miközben ő a történetben minden, csak nem megmentő. Carrie pedig a Caretta becézése, ami a jótékonyságot jelentő caritasból képzett név.
Szeretetteljes, megbocsátó kedvességre utal, ami mindenhonnan hiányzik a főszereplő környezetéből.
A város lakói sem ilyenek, anyja pedig végképp nem, annak ellenére, hogy buzgó keresztény. Carrie természetfölötti képességeit démoninak tartja, saját gyermeke megölését pedig isteni elhivatásnak. Carrie szeretet-megbocsátás és gyűlölet-bosszú közti vívódását végül a város gonoszsága taszítja az utóbbi irányba, és teszi őt a pusztítás angyalává – írja Margaret Atwood.
A főhős vezetékneve, a White utal persze az ártatlanság színére, de legalább ugyanennyire egy társadalmi rétegre is. A white trashnek nevezett alacsony jövedelmű, jobbára aluliskolázott, fizikai munkából tengődő fehér emberek a kezdetektől fogva jelen voltak az Egyesült Államokban, így a keleti parti Maine államban is, ahol a Chamberlain nevű kisvárosban játszódik a sztori. A javaktól és lehetőségektől való megfosztottság olyan részvétlen lelkiállapotot eredményez, amiben a szerencsétlen ember is lefelé rúg, a még szerencsétlenebbek felé.
Atwood éretlemzésében Stephen King horrorja kétrétegű. A természetfölötti, horrorisztikus elemek csak a felszín, ami alatt meghúzódik
a valódi szörnyűség: a szegénység, az elhanyagolás, az éhezés és az erőszak.
És ezek még ma is ugyanolyan problémát jelentenek az Egyesült Államokban, mint 50 évvel ezelőtt. „A borzalom tetőfoka King számára, akárcsak Dickens számára, az emberi kegyetlenség, és különösen a gyermekekkel szembeni kegyetlenség. Ez az, ami eltorzítja a »jótékonyságot«, természetünk jobbik oldalát, azt, amely arra késztet, hogy gondoskodjunk másokról” – állítja Margaret Atwood. Szerinte a furcsa dolgok mögött meghúzódó életszerűség az a tulajdonság, ami miatt King és a Carrie ma is töretlen népszerűségnek örvend.
Szeptember 21-én volt hetvenöt éves Stephen King, a horror műfajának koronázatlan királya, korunk egyik legolvasottabb szerzője, akinek számos művéből készült nagysikerű film.
Tovább olvasok(Forrás: New York Times)
