A hazánkban kevésbé ismert Ken Greenhallt (1928-2014) sokan a bizarr történetek mellőzött mesterének tartják, Pokolfajzat című idegborzoló regénye a horrorirodalom egyik elveszett és újra feelfedezett klasszikusa. Az írót mindig is érdekelte a természetfeletti világ, így nem meglepő, hogy a történet főszereplője és elbeszélője egy kutya. A könyvből 1989-ben Baxter címmel nagy sikerű filmadaptáció készült.
„Milyen lehetőségek rejlenek a testi erőmben? Mi lenne, ha az öregasszony egyik reggel, ahogy ott áll a lépcső tetején, hirtelen azt érezné, hogy valami meglöki a lábát hátulról? Mi lenne, ha a levegőbe markolva előreesne, és az egyik lépcsőfok peremébe verné vékony falú koponyáját? Hogyan alakulna a sorsom, miután rátalálnak mozdulatlan testére a lépcső aljában?” Ilyen gondolatok járnak a tökéletes gazdira vadászó Baxter, a szociopata bullterrier fejében, miközben első áldozata végzetét tervezgeti.
Ken Greenhall: Pokolfajzat (részlet)
Fordította Uram Tamás
Délutánonként, miközben a szárazság és az öregség szagaitól körülvéve fekszem, egyre gyakrabban gondolok a fiatal párra, és egyre fokozódik az izgatottságom. Érzem, ahogy a napfény meleg foltja végigaraszol a testemen. A lábaim rángatóznak, a fülem belsejében felmerednek az apró szőrszálak. Nemsokára meghallom majd az autójuk közeledését a késő nyári nap zsongásában.
A forgalom távoli duruzsolására összpontosítok. Aztán egy semmi mással össze nem téveszthető hang hirtelen kiválik a többi közül. Ebben a pillanatban teljesen felébredek. Az ablakhoz szaladok, félretolom az ernyedten lógó, poros függönyt, és várom, hogy a pár megjelenjen.
Eddig csak egyszer sikerült a közelükbe kerülnöm. A nő mezítláb volt, és megérintette a fejemet.
Pompás szaga volt, a finom elegyet uraló fanyar aroma párzási hajlandóságot jelzett.
Nagyon ritkán jutok ilyen gyönyörűséghez.
Az autójuk hangja most már minden más zajt háttérbe szorít, és rögtön meglátom őket. A férfi tévedhetetlenül beparkol a kocsival a behajtóra, és a szomszédság egy pillanatra megelevenedik. Más ablakokban is elhúzódnak a függönyök, öreg, bosszús arcok tűnnek elő.
A környék hamar elcsendesedik újra, én mégis az ablaknál maradok, és a pár magas, elhanyagolt házát nézem. Mit csinálhatnak éppen? Hogyan élnek? Ha mozdulatlanul állok, és teljes figyelmemet a házukra irányítom, időnként hallom a nő hangját. De nem érem be ennyivel. A házukban akarok lenni. Olyan közel akarok lenni, hogy halljam a bőrükhöz érő szövet surrogását, amikor levetkőznek. A levetett ruhadarabokhoz akarom nyomni az orrom, hogy különválaszthassam egymástól a testük által hagyott szagnyomokat, a félelem és a gyönyör alig kivehető lenyomatait.
Ehelyett az öregasszonyra várok. Nemsokára hazaér, kimerülten és unalmasan. Egy kis csomag ehetetlen, áporodott szagú húst hoz majd magával, amit még kevésbé étvágygerjesztővé tesz azzal, hogy íztelen zsírban megsüti. Később tárcsáz valakit a telefonon, és véget nem érőn motyog a kagylóba és csak nagy ritkán tart szünetet, amikor egy távoli, ugyanolyan fáradt hang visszamotyog neki valamit. Ez az egyik leginkább zavarba ejtő tevékenysége. Ezután valami még furcsábbat művel: bekapcsolja a televíziót, és csak ül, és meredten bámulja a lármát és a villódzást.
Oda szokott hívni magához, és a testemet simogatja.
A keze száraz és önmagában gyakorlatilag szagtalan, csak azokat a dolgokat érezni rajta, amiket megérintett. Néhány perc után elviselhetetlennek találom a közelségét, és odamegyek az ablakhoz. A sötét utca túloldalán árnyakat látok elsuhanni a fiatal pár házának ablakaiban. Hallom a nevetésüket.
A mi házunkban sosem hallani nevetést. Csak az öregség és a gyengeség tompa hangjait. De én nem vagyok gyenge. Olyan erős és találékony vagyok, amilyen az öregasszony valószínűleg sosem volt.
Milyen lehetőségek rejlenek a testi erőmben? Ez a kérdés eddig soha nem merült fel bennem. Mi volna, ha egyik reggel, ahogy ott áll a lépcső tetején, az öregasszony hirtelen azt érezné, hogy egy súlyos test megtaszítja a lábát hátulról? Mi volna, ha a levegőbe markolva előrelódulna, és az egyik lépcsőfok peremébe verné vékony falú koponyáját? Mi történne velem, miután rátalálnak mozdulatlan testére a lépcső aljában?
Csak szeretne valaki akkor is, ahogy ő is szeretett. Ebben biztos vagyok.
Az emberek odáig vannak a szeretetért. Mindenhol képesek felfedezni, talán még bennem is.
Éjszakánként sokat nyugtalankodom. Néha irigylem az öregasszonyt, amiért olyan gondtalanul alszik. Észre se veszi az engem zavaró sietős lépteket, a kiáltásokat és a több tucat megmagyarázhatatlan eredetű zajt.
Először nehezemre esett elhinni, hogyan lehet egy élőlény olyan közönyös, mint ő. Csakis a legnyilvánvalóbb hangokat és szagokat érzékeli. De rengeteg időt tölt azzal, hogy mindent megbámul, és teljesen értelmetlenül és szinte folyamatosan motyog hozzám és azokhoz az emberekhez, akikkel találkozunk.
Az éjszakával viszont nem foglalkozik. Nem zavarja a sötétségben olyan magabiztosan és nesztelenül surranó, portyázó macskák gondolata. Láthatóan fogalma sincs róla, mennyire megbízhatatlanok az éjszaka teremtményei, és időnként muszáj csaholással figyelmeztetnem a körülöttünk ólálkodó idegenek veszélyes közelségére.
Lehet, hogy nyugtalanabbul aludna, ha ez a zegzugos ház nem védelmezné. Lenyűgözőnek és kényelmesnek tartom a házat, de nem tölt el biztonságérzettel. Rengeteg nyomot őriz a korábbi lakók után – olyan emberek után, akik már soha nem térnek vissza ide.
Nyilvánvaló, hogy a biztonság és az állandóság a házra vonatkozik, nem a lakóira.
Esténként, mielőtt lefeküdne aludni, az öregasszony kinyitja a hátsó ajtót, és kienged az éjszakába. Feszülő húgyhólyaggal, kitágult orrlyukakkal rohangászom a szagokkal teli, gyomos udvaron. A sötétségben nem vonják el vizuális ingerek a figyelmemet. Az orromat a földhöz nyomva teljesen az illatokra összpontosítok, a gazdag sokféleségre a ház levegőjének áporodottsága után.
Először azt a helyet keresem fel, ahol gyakran találok patkányürüléket. A lábamat éppen csak megemelve otthagyom a saját illatomat. Hatalmas területet kell átvizsgálnom, és az öregasszony nagyon kevés időt hagy nekem. Bizonyos estéken, különösen, amikor valami azonosíthatatlan élőlény nyomaira bukkanok, úgy kell erőszakkal visszavinnie a házba, a nyakörvemet rángatja, és türelmetlenül sipítozik rám.
Odabent felmegyünk az emeletre. Ő bezárkózik a fürdőszobába, és elvégzi azokat a teendőit, melyeknek nem lehetek tanúja.
Én közben fekszem az ágyon, és felidézem magamban a friss élményeket.
Volt idő, amikor egész éjjel ezeken az emlékeken gondolkodtam. Mostanában viszont, miután az öregasszony ágyba bújik, és horkolni kezd, távozom a hálószobából. Lemegyek a földszintre, a karmom hangosan kopog a lépcső csillogó, csupasz fafelületén. Lent odamegyek az ablakhoz, és az utca túloldalán álló házat figyelem, amíg el nem sötétedik.
Utána fekszem a szófán, és a fiatal párra gondolok. Várom, hogy meghalljam a halk, fura hangokat, amiket a sötétben adnak ki magukból. Ha velük élnék, azt hiszem, nem volna olyan része a napjaiknak, amit nem láthatnék.
Visszamegyek a lépcsőn az emeletre, és leülök az öregasszony ágya mellé. Homályos alakját figyelem. Hallgatom hangos lélegzését. És várom a reggelt.
