A gótikus varázslóiskolában játszódó Solomancia-trilógia (olvass bele!) nagy sikerű szerzője ezúttal novelláskötettel jelentkezett, amely a korábbi könyveinek világába is visszarepíti az olvasót. A BookTok-rajongók örülhetnek, hiszen van itt minden, amit csak el lehet képzelni: tündérmese és fantasy keveredik egymással, miközben a történelem munkálkodik a háttérben, és egy-egy sci-fi-elem is feltűnik. Hogyan alakul ki az első sárkányhadtest az ókori Rómában? Lehet-e kártyapartit nyerni a Halál ellen, és mi köze a Büszkeség és balítélet hősnőjének a természetfeletti lényekhez? Olvass, és derítsd ki!
Naomi Novik: Mélyre temetve (részlet)
ARAMINTA, AVAGY A SÁRKÁNYTEKNŐS VESZTE
Az otthonunk tele volt szövegekkel, mert anyám sokat olvasott. Sajátos ízlése volt a szerelmes regények terén: a vékony és lágy köteteket szerette, amelyeket egy pohár borhoz hasonlóan lehajthatott esténként, és ha kiürültek, zsákszámra vihette őket vissza az antikváriumba, hogy új doboznyi könyvet kapjon értük – vagy épp régieket, amelyekről kicsit már el is feledkezett, ezért újszerű élményként hatnak.
Nagy kedvenceim voltak a régenskorszak regényei.
Mindenekelőtt természetesen Heyer, de szinte bármelyik, leszámítva azokat a hamis történeteket, amelyeknek szereplői igazából modern kori emberek, csak áttetsző muszlinban pöffeszkednek a hintóikon. Engem ugyanis a szabályok érdekeltek, a hajlíthatatlan törvények, amelyeket az emberek kötelező érvényűnek tartottak magukra nézve, főleg a szoros skatulyában élők, elsősorban a nők. Az említett regények rövid terjedelmük miatt nem mutathatták be igazán hűen a szereplők valóságos és bonyolult életét, ezért a lelkivilágukon és szokásaikon keresztül kellett bemutatni a berögzült szabályokat, különben kilógott volna a lóláb. Azt sem bántam, ha csaltak, csak tegyék ügyesen.
Szóval ez egy régenskori történet: egy teljesen más törvények szerint működő világról szól, meg egy elsőrangú csalóról.
Ha nem is odaadóan, de felemelő ünnepélyességgel kísérte ki családja Lady Aramintát a Chens-towe-on-Sea dokkjához. Egy helyett mindjárt két szobalány, egy jól megfizetett kardforgató eunuch és egy tapasztalt hivatásos gardedám társaságában indult útnak, az utóbbi homlokára Hórusz szemét sütötték, hogy éjjel is őrködjön, amikor a másik kettő csukva van.
Sajnos nem voltak teljesen fölöslegesek az ilyen óvintézkedések.
Lady Aramintát – akire számos más nevet is aggattak, ám ezeket most a diszkréció kedvéért mellőzzük – kétszer is rajtakapták, amint megpróbált kimászni szobája ablakán, és egyszer az apja könyvtárában bukkantak rá, ahol épp varázskönyvet olvasott. Utóbbi alkalommal szerencsére a komornyik, egy tizenöt éve megbízhatóan szolgáló férfi fedezte fel, így el lehetett tussolni az ügyet, az eset viszont megpecsételte a leány sorsát.
Apja éltes felesége közölte a férjével, hogy nem hajlandó fizetni Araminta bemutatását a királyi udvarnak, a ceremóniát, amely a társadalomba való belépését segítené.
– Rajta kívül öt lány sorsát kell egyengetnem – közölte Lady D. – Nem hagyhatom, hogy a türelmetlenül várakozó rossznyelvek nekik is ártsanak.
(Mielőtt azt hinnék, hogy valamiféle igazságtalan részrehajlás mondatta ezt Őnagyságával, érdemes megjegyezni, hogy Araminta volt a vér szerinti lánya, és a szóban forgó többi öt gyermeket fogadta be házassága útján, nem fordítva.)
– Túl régóta folyik ez így – fűzte hozzá Lady D. zordan –, menthetetlenül el lett kényeztetve.
Lord D. lehorgasztotta a fejét: a helyzetből fakadó összes bűntudat az Ő lelkét nyomta, méghozzá okkal. Fiatalon megfogadta, hogy soha nem fohászkodik majd idegen istenségek, például Iuno felé, és konoksága miatt nem is volt hajlandó ezt visszavonni, ezért három feleség és tizennégy év kellett ahhoz, hogy végre megszülessen az áhított fiúgyermek. Kezdettől csalódást okozott: beteges és véznácska volt, és ahogy nőtt, az irodalom iránt lelkesedett a vívás vagy a lövészet férfias művészete helyett, vagy akár a varázslás helyett, amellyel legalább kivívhatott volna némi tiszteletet.
– Zűrzavaros az egész! – zárta rövidre az ifjú Avery már hétévesen, szabadkozva, de eltökélten.
Minden ízében hordozta a családra jellemző makacsságot.
Sosem bölcs dolog idegen istenségeket sértegetni, akárhány vén és tekintélyes brit tündért is hív meg az ember az esküvőre.
Ellenben a legidősebb testvér, Araminta, kezdettől hevesebb érdeklődést mutatott a lovaglás és lövészet iránt, mint az andalító művészetek tekintetében, sőt aggasztó módon a szerencsejátékot sem vetette meg. Míg az anyja szerette volna csírájában elfojtani ezeket a helytelen hajlamokat, Lord D., aki maga is kiváló sportember volt, önző módon teret engedett a lánynak: örült, hogy elkíséri a vadászataira, mert így kihúzhatta magát férfiúi kötelességei alól otthon – és mivel három felesége volt, ez gyakrabban megesett a kelleténél.
– Akkora kérés lenne, hogy legalább az egyik utódom dicső trófeákat lőjön?
Ezt hangoztatta előszeretettel a korholás hallatán. Így míg a legidősebb lánygyermek kortársai előkelő fiatal hölgyekként csatlakoztak a társasághoz, azaz bankár- vagy orvostudományi pályára léptek, Lady Araminta kizárólag feltűnően ügyes sportladyként tűnt ki, a korábban ecsetelt sajnálatos következményekkel.
Persze ezt nem hagyhatták annyiban, sietve összeboronálták egy hasonlóan előkelő család gyarmati ágának sarjával. A közszájon forgó pletykák miatt hazájában nem köthetett rangjához illő házasságot, de azok az előkelő származású fiatalemberek, akik a tengerentúlon voltak kénytelenek szerencsét próbálni, mert nem érték be a második fiú kétes részesedésével, jellemzően csak nagy nehézség árán találtak megfelelő házastársat.
Akkoriban az út közel hat hónapig tartott, és jelentős veszélyeket hordozott: viharok és kalózok egyaránt leselkedtek a tengeri útvonalak mentén, a leviatánok rendszeresen lehúzták a szemükben bálnának tetsző hajókat, emellett különös lázak és tébolyok szivárogtak elő a Sekély-tenger alatti erdőkből, ahol az Elsüllyedt Földek benőtt romjai fölött hónapokig vesztegeltek a hajók.
Lady Aramintát úgy bocsátották útjára, hogy természetesen igyekeztek szavatolni épségét és tisztaságát.
A Kékkopoltyú elegáns, korszerű hajó volt, nevét a hosszú, fényesre festett vastüskékről kapta, amelyek a gerincén végigfutó bordából meredtek kifelé, a leviatánok elrettentésére, fedélzetén pedig nem kevesebb, mint tíz ágyú várta a bevetést. A kabin ajtaját három lakat biztosította, az eunuch kint aludt a küszöbön, a cselédek Araminta jobb és bal oldalán a nagy ágyban, a gardedám pedig az ágy lábához tolt priccsen, és a lány, erényének utolsó csőszeként, egy irtózatos költségek árán beszerzett Teiresziasz-amulettet hordozott.
Utóbbi tekintetében nem kapott semmiféle utasítást, sem a használatára, sem arra vonatkozóan, hogy mily módon képes oltalmazni szóban forgó erényét, csak azt sulykolták a fejébe bőszen, hogy mindig tartsa a dobozában, és csak akkor vegye fel, ha a legrosszabb eshetőség fenyeget – amelyet Lady D. csak homályosan vázolt előtte, jóllehet, gyanította, hogy Araminta már így is túl sokat tud a szóban forgó témáról.
Nem sok könnycsepp csordult a búcsúzáskor, csak Lady Ginevra pityergett, a második legidősebb testvér, aki kötelességének érezte a sírást, bár titokban örült annak, hogy egy évvel előrébb tolódik a saját bemutatkozása. Araminta sem könnyezett; csak annyit mondott:
– Hát akkor, viszlát!
Rendíthetetlenül sétált fel a fedélzetre, mivel a nagy felbolydulással járó pakolás közepette mindenki tudta nélkül elrejtett a hozományládájában egy kardot, egy míves párbajpisztolyt és elítélendő módon egy grimoárt is. Nem igazán bánta, hogy el kell hagynia az otthonát. Elege volt a szüntelen kioktatásból, és kecsegtető úti célnak látta a gyarmatokat: az új világban szerencsét próbáló fiatalemberek biztos kevésbé gőgösek.
A temérdek előkészület és intelem után annyira eseménytelennek tűnt számára az út, hogy egészen belefáradt: csak a szélerősség különböztette meg egyik napot a másiktól, amíg meg nem érkeztek az Elsüllyedt Földekhez, és el nem halt a légmozgás. Az első napokban élvezettel nézegette a korlát fölött a víz mélyéből felderengő sápadtfehér márvány- és kőfelületeket, főleg mivel kapott a hajóslegényektől egy mélybe vethető varázslángot.
– Nem túl sok látnivaló van alant, kisasszony – mondta a fedélzetmester atyáskodva a lánynak, aki nem győzte a nyakát nyújtogatni. Néha felbukkant egy-egy cápa, vagy egy hatalmas tengeri pók, amely hosszú, szálkás, vörös lábával a romos tornyokon kaparászott, de semmi több, sem elveszett kincs, sem ősi mágia nem villant. – Az elmerült tájon nincsenek már kincsek, hacsak egy kiváló varázsló nem idéz fel onnan valamit magácskának.
A lány erre nagyot sóhajtott, és elkezdte nyaggatni a mestert, hogy tanítsák meg kötélzetet mászni, amit a matrózok igen nagy hüledezéssel fogadtak.
– Na, tessék, a tisztességes hölgy! – hallatszott halk morgásuk.
Araminta nem zavartatta magát, legfeljebb az bőszítette fel, hogy egyre kevesebb érdekes leckével szolgálhattak. Egy idő után inkább visszahúzódott kabinja magányába, ahol egy-egy lopott pillanatban összekutatott magának annyi mágikus trükköt, hogy képes volt a nemzetek vagyona kötet illúziójával elrejteni a grimoárt, így bármikor, bárki előtt olvashatta. A Teiresziasz-féle amulettet a végére tartogatta, és lopva, éjnek évadján az ágytakaró rejtekében próbálta ki, miközben Penulki asszony, a gardedámja bőszen horkolt. Meglepte az azonnal jelentkező eredmény, és rögtön le is szedte a nyakából, ám miután kiderült, hogy a hatás ugyanilyen gyorsan elmúlik, kalandvágyó szelleme ismét felülkerekedett tétovaságán, és eldöntötte, hogy alaposabban próbára teszi. Némi nehézség árán rávette a két oldalán fekvő, eleinte megilletődött szobalányait is, hogy segítsenek a kísérletben.
(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy fiatal és hóbortos teremtések voltak, akik már a legelején elájultak nemes védencüktől.)
Két vontatott hónapig sodródtak a holt, sekély vízen, bizakodva az összes vitorlájukat kitárták, és időnként embereket is leengedtek a hajó oldalára evezős csónakokban, hogy keressenek gyenge áramlatokat. Az egész legénység ujjongott, amikor egyik éjjel végre lecsapott az első nagy, üvöltő vihar. Szinte tajtékozva mosta Araminta kabinjának ablakait a tat magasságában, a szobalányok pedig nyöszörögve reszkettek az illemhelyen. Penulki asszony határozottan megtiltotta Aramintának, hogy kimenjen friss levegőt szívni, még a vihar elülte után is, így hát a fülledt kis helyiségben kellett töltenie a nyugtalan éjszakát, és csak az Őrségváltás ébresztette fel. Hanyatt fekve hallgatta a fafelületen döngő lépéseket, a kötelek és vitorlák nyikorgását. Aztán már csak az ismeretlen csendet figyelte, amely komorságban felvette a versenyt az átható mennydörgéssel – sehol egy vidám káromkodás, buzdító énekfoszlány vagy reggelizés zaja.
Addig bökdöste a cselédeket, amíg fel nem ébredtek, hogy kiengedjék az ágyból öltözködni.
Odakint a tengerészek némán és mozdulatlanul sorakoztak a kötelek és a felszerelések mellett, mintha viaszban tartósították volna őket, és mindannyian Rellowe kapitányt lesték. Ő az orrban állt, és mereven a szeme előtt tartotta bal keze elé irányított távcsövét. A viharfelhők sötét, kusza tömege épp csak odébbállt, és a láthatár félszínpadára vékony, szürke függöny ereszkedett. Az óceán mindkét oldalon háborítatlan simasággal ívelt.
A kapitány letette a távcsövet.
– Mr. Willis, minden matróz bontsa a vitorlákat, észak-északnyugat felé! Aztán menjenek a szállásukra! – tette hozzá, bár közben a mester már kapta a szájához a kezét, hogy szétkürtölje a parancsokat.
Lázas ténykedésbe fogtak, nyüzsgött a tömeg Araminta körül, a hajó gyomrából átkozódás hallatszott, és a kerekek nyikorogva siránkoztak a helyükre kerülő hajóágyúk súlya alatt.
– Milady, menjen be! – mondta Rellowe kapitány, és a tatfedélzetre sietett. Nyoma sem volt rajta a szokásos feszengő mosolynak és vakaródzásnak, még a kalapját sem emelte meg.
– Jaj, mi történik? – zihálta Liesl, az egyik szobalány, amikor Araminta betoppant.
– Kalózok, gondolom – vágta rá a nemes hölgy, és kirángatta az ágy alól irtózatos súlyú hozományládáját. – Ugyan, mi értelme itt sápítozni? Inkább segíts!
Rövidesen egy másik hajó vált láthatóvá az esőfüggönyön át, így Araminta is jobban meg tudta szemlélni tatkabinja ablakaiból.
Sokkal nehezebb hajó volt a Kékkopoltyúnál, éles, agresszív orrával takaros barázdákat szántott a hullámokba, és tüskék alkalmazása helyett sárzöld festékkel kenték be oldalait, körbe-körbe fogazathoz hasonló fehér jelekkel.
Liesl és Helia felnyögött és egymásba kapaszkodott.
– Az életem árán is megvédem a hölgyeket az elrablástól – jelentette be Molloy, az eunuch.
– Mi hasznom van belőle, ha utána úgyis elhurcolnak? – vágta rá Araminta gyakorlatiasan, és nem nézett fel a turkálásból. – Menjen, beszéljen valamelyik matrózzal odakint! Nekünk is adjanak nadrágot és inget!
A gardedámból fojtott tiltakozás szakadt ki, de Araminta elengedte a füle mellett, és a következő pillanatban amúgy is elnyomta a pisztolyok és kardok csinnadrattája.
Az ékszereket és egyéb csecsebecséket eldugták a vászon- és selyemruhák közé, szinte észrevehetetlenül bebugyolálták, ha netalán kóbor tekintetek fürkésznének arrafelé. Az amulettet, amely valójában vékony láncon függő, jellegtelen kis ezüstdrachma volt, még Araminta is nehezen találta volna meg, ha nem jegyzi meg a leghátsó zugot, ahol már egy ideje gondos odafigyeléssel elrejtette. Így utólag, a közelebb araszoló kalózhajó láttán, akaratlanul is hálás volt az unalomért, hiszen rákényszerítette a kísérletezésre.
Fotó: Agave Könyvek
