Cserháti Éva regényében három nő, három sors, három generáció bontakozik ki. Emese, a húszas évei végén járó tanárnő élete mélypontjára kerül. Egy testi és lelki összeomlás után úgy dönt, Angliába utazik, hogy eleget tegyen nagyanyja, Olga utolsó kívánságának. Egy távoli kisvárosban, egy ismeretlen nő vendégszobájában próbálja meg újrarendezni az életét, vagy legalább lezárni mindazt, amit már nem bír tovább cipelni. Olvass bele A múlt lankái című regénybe!
Cserháti Éva: A múlt lankái (részlet)
A szemem közben hozzászokott a sötétséghez, és az ablak körvonala kivehetővé vált a függöny mögött. Nem derengett még mögötte a hajnal, de néha elhaladt egy-egy autó, melynek reflektorfénye egy pillanatra megvilágította a szobát.
Képét felvettem a gyűjteményembe. Mindent tudtam az éjjeli szobákról. Az ablakokról, a rolók mögött uralkodó sötétségről, a város zajáról, a hajnal csendjéről. Az öreg vízvezetékek és a csatornák kuruttyolásáról. Mindent tudtam a virrasztás magányáról. Arról, ahogy a függöny az ablak elé hullik, és a csipke előbukkan a sötétítő mögül. Ahogy a roló utolsó lapjai között marad annyi rés, hogy bevilágítson rajta az utcalámpa narancssárga fénye.
És ismertem az osztályon a rácsok rendjét, ahogy fehérségük feketére vált az éjszakában.
Újabb kocsi hajtott el, és lámpája megvillant a tükrös szekrény ajtaján. Egy pillanatra megláttam az arcom. A paplan az államig húzva, sötét hajam szétterül a párna vadvirágai között. Megint elszégyelltem magam, hogy végül nem mertem levágatni.
A szomszéd szobából mocorgást, aztán lépteket hallottam. Egy zár kattant, aztán egy másik. Rövid csend, vízzubogás. Kattanás, léptek, az ágy nyikorgása. A ciszterna sziszegve telt újra, hangját követve könnyen megtaláltam a fürdőt, csak a kapcsolót nem. Néma csendben ürítettem, vissza-visszafogva a csorgást. A kar üresen kattant, ezért újra meg újra lenyomtam. Előrehajolva megszédültem, de addigra bugyogni kezdett a víz. Fülsüketítőnek érzékeltem a zaját. Az egyik új bugyi volt rajtam, a pszichológus javaslatára. Mint éjjeli ablak előtt a függöny, takarásában vörösen húzódott a heg. De virágai mögött nem volt se hajnal, se ébredés.
Az utazás időzítése anyám szerint rettenetes volt, szerintem pedig tökéletes: február első hete.
A félévi jegyeket a többiek segítségével lezártam, és az igazgató betegszabira küldött, melegen biztosítva róla, hogy nem kell sietni, szeptemberig megoldja a távollétemet helyettesítéssel és kistanárokkal. Rosszulesett, hogy annyi év bizonyítás után sem találja úgy, hogy a nyelvtanításhoz legalább annyira kell a képzettség, mint a fizikaoktatáshoz.
Az is sértett, hogy a hangjában jól felismerhető volt a megkönnyebbülés, hogy a következő tanévig látnia sem kell. De megbántottságomnál is erősebb volt a szégyen, hogy kudarcot vallottam, kétszeresen is. Nem sikerült hermetikusan elszigetelnem a fájdalmamat a külvilág elől, és végül egyetlen eszközöm a gyógyszer maradt, hogy működésben tartsam ezt a célját és értelmét vesztett életet.
Azt hittem, a munka fog megmenteni, körbeállványozza az omladozó mindennapokat, kapaszkodót nyújt majd reggeltől estig. De nem így történt. A hajnali rémálmok az altató megemeléséhez vezettek, és késni kezdtem az iskolából, én, aki gyűlöltem a pontatlanságot. A késéstől való félelmemet hamarosan felülírta a felriadástól való rettegés és a szürkületi órák végtelen kilátástalansága.
Egy idő után attól tartottam, hogy belső vázam is töredezni kezd, és egyre görcsösebben kapaszkodtam abba, ami még megmaradt. Ha nem készültem órára, szódolgozatot írattam, amit aztán nem javítottam ki. Elvesztettem az egész paksamétát, állítottam. Valójában a szelektív hulladékban várta, hogy az önáltatásnál nemesebb célokra legyen újrahasznosítva.
Novemberben már többen odajöttek a tanári karból, hogy beteg vagyok-e.
Aztán az angolos csoportvezető is megkérdezte, nem akarom-e kiíratni magam, megoldják. A közelgő téli szünetre való hivatkozással ütöttem el a kérdést. A következő négy hét felőrölte minden maradék tartásomat.
A tanári karácsonyra már nem mentem el, és a szüleimhez költöztem „csak az ünnepekre”. Decemberben amúgy is feladtam volna az albérletemet, hogy Olga kis rózsadombi garzonjába költözzek. A dobozok és néhány bútor szüleim garázsába került, én pedig két bőrönddel gyerekkori szobámban húzódtam meg – átmenetileg.
Apám németországi rokonai jöttek látogatóba abban az évben. Hiába találtam kimondhatatlanul megterhelőnek a jelenlétüket, nem volt visszaút. Már nem volt erőm főzni, és bevásárolni sem. Kétségbeesetten reménykedtem benne, hogy kipihenem majd magam a szüleimnél, akiknél leereszteni sem voltam képes kamaszkorom óta.
A szilvesztert begyógyszerezve aludtam át, holott vacsoravendégek jöttek. Utána már csak egy cél maradt: kitartani január végéig és lezárni a félévet. Szüleim járókeretként tolták elém a mindennapok vázát: reggeli, ebéd, vacsora, fogmosás, zuhany, tiszta ruha. Apám megértő hallgatással figyelte, hogyan csúszik ki a kezemből a legalapvetőbb tennivaló is.
Anyám azonban érvelni próbált. Hosszan beszélt róla, hogy az élet veszteségek sora, és már majdnem harminc vagyok, ideje megedződnöm. Higgyem el, neki is fájnak a történtek.
Én pedig tudtam, hogy nem hazudik, és csak még jobban nyomasztott, hogy ő együtt tud élni velük, amíg én szemmel láthatóan nem.
Aztán különböző megoldásokkal állt elő, melyeket már én is számtalanszor végigvettem, és hallani sem akartam róluk. Nem egy beszélgetés fulladt zokogásba. Én kimerültségemben sírtam, ő pedig sértetten hallgatott, mert megalázónak érezte, hogy nem fogadom el a segítségét. Pedig én elfogadtam mindent. Ő vetette meg az ágyam, mosta a szennyesem, kávéval ébresztett és tízórait csinált. Tanítás után ebéd várt otthon, este habfürdő, ha képes voltam erre a kimerítő feladatra.
Aztán elengedtem mindent. Nem harc nélkül adtam fel. Úgy éreztem, hogy keményebben küzdök, mint valaha. Már ősszel éreztem, hogy nehezemre esik összpontosítani, lelassult a gondolkodásom. Először az olvasás maradt el, aztán a filmek, januárban már a zenehallgatás is fárasztott. Anyám kétségbeesésében a szembesítéshez folyamodott. Ne áltassam magam tovább, egy roncs vagyok, megbízhatatlan munkaerő. Elhagytam magam minden komolyabb ok nélkül. Olyan erővel uralkodott kirobbanni készülő feszültségén, hogy a hangja sziszegéssé halkult.
Gondoljak csak arra, másoknak micsoda borzalmakon kellett keresztülmenniük. Ott van apám családja, akiket kitelepítettek, vagy Olga, hogy messzebb ne menjen.
Igaza volt, és én szégyenemben sírtam. Az ő szemét is elfutotta a könny, talán a megkönnyebbüléstől, hogy nem haragszom rá. Láttam, reménykedik, hogy végre komolyan elgondolkodom a változáson.
Január utolsó hetében a félévi jegyeket már a többi angolos kolléga zárta le helyettem. Az igazgató kényszerszabadságra küldött, és hirtelen üres tér nyílt a mindent betöltő szorongásban. Akkor határoztam el, hogy teljesítem az utolsó teendőt, mielőtt végső döntést hozok arról, hogy érdemes-e folytatni. Dél körül lehetett vagy már kora délután volt, amikor Sarah rövid kopogás után benyitott.
Nem mozdultam, de hevesen dobogó szívvel igyekeztem, hogy a légzésem egyenletes maradjon. Sarah megállt a küszöbön, és hosszú ideig semmi zajt nem hallottam. Azt figyelhette, lélegzem-e még, és közben körülnézett a szobában. A bőrönd érintetlenül állt ott, ahova előző este letette. Nem emlékeztem, hogy a fotelbe dobtam-e az átizzadt pizsamafelsőt, vagy a padlón hever. Vártam, hogy az ablakhoz lép, és kinyitja. Anyám így ébresztett, ha már se a kávé, se a diszkréten bekapcsolt rádió nem segített.
Hirtelen a felkelésnél is jobban kezdett nyomasztani, hogy Sarah áporodottnak tartja a szoba levegőjét, megérzi az idegen test savanyú kigőzölgését.
Gyógyszerszagom volt mindig, a túlpörgetett izzadságmirigyek nem tudtak lépést tartani a hangulatjavító kemikáliákkal. Elhatároztam, hogy megfordulok, és úgy teszek, mint aki ébredezik. De mire megmozdítottam volna a hosszú fekvésbe merevedett tagjaim, és a szándék lassú csöppekben eljutott volna az izmaimba, Sarah kilépett a szobából.
A zár óvatosan kattant, mint egy véleménynyilvánítás: maradhatok. Megkönnyebbülés helyett csak bűntudatot éreztem. Ezt mással nem csinálhatod meg, figyelmeztetett otthon anyám, a vendéglátásnak is van határa. Én fogadkoztam, hogy minden rendben lesz. Megemberelem magam.
Valami hamis bizakodás töltött el, amikor kitaláltam az angol utat. Úgy éreztem, van egy kis esélye, hogy ha otthagyom Pestet, egyszerre minden másképp lesz. Más nyelv, más én, más Emese – Emíz. Lázas reménykedés töltött el, hogy a nyelvváltás puszta ténye gyökeres változást hoz majd.
Csak levegőváltozásra vágyom, érveltem erőtlenül anyámnak, aki erre újra meg újra elővette, hogy menjek le inkább Szárszóra, azért téliesítették a nyaralót. Nem mondta ki, de tudtam, hogy oda sem engedne el egyedül. Megértettem. Öncsalásom a jelenre már nem vonatkozott. Karácsony óta egy teát sem készítettem.
Majd tizenöt év távlatából már tudom, hogy a szüleim megállíthattak volna.
De talán ők is reménykedtek, vagy érezték, hogy még mélyebbre fog taszítani, ha feladom az egyetlen tervet, ami az elmúlt fél évben felvillanyozott. Látták, hogy a hosszú nappalok után a kora esti órák értelmet nyertek. Csak azt nem tudták, hogy a látogatás az utolsó kapocs Olgával, és én attól félek, ha egyszer az ígéret beteljesül, nagyobb űrt hagy maga után, mint amiben eddig éltem.
Mire felkeltem, és elhúztam a függönyt, már délutáni köd lepte a dombokat. Nem álltam meg kinézni az ablakon, csak a felkelés lépéseire összpontosítottam, hogy egyiket se hagyjam ki. A fotel karfájára terítve két bézsszínű törülközőt találtam, az egyik hatalmas volt, akár egy strandlepedő. A zuhannyal nem boldogultam. Már maguk a gombok is elbizonytalanítottak, és nem tudtam értelmezni a föléjük rajzolt jeleket. Végül csak egy kis hideg vizet paskoltam magamra itt-ott, és utána bőven kentem a golyós dezodorból.
A bőrönd nagy csattanással borult az oldalára, amikor megpróbáltam finoman a padlóra fektetni, és kihullottak belőle az utolsónak betuszkolt regények. Néhány percig föléje görnyedve matattam, elbizonytalanodva, hogy mit is keresek. Végül sikerült felöltözni, és a hajkefém is meglett. A vastag, sötét copfot gépies mozdulattal kontyba tekertem, aztán az ágy szélére rogytam pihenni.
A nap első komoly szorongásának tárgya Sarah lett: mi lesz, ha nem fogom érteni, ahogy beszél? Sosem éltem huzamosabb ideig Angliában, és az amerikai filmeket jobban tudtam követni, mint a briteket. Az egyetem alatt adódott volna lehetőség Londonba menni ösztöndíjjal néhány hónapra, de engem ez nem vonzott. Anyám ugratott is vele, hogy nincs bennem kalandvágy, kire üthettem. Biztosan nem Olgára vagy rá, hiszen ő a nyolcvanas években kistoppolt az NDK-ba meglátogatni apámat. Több kalandozást ő sem tudott felmutatni, mert korán összeházasodtak és letelepedtek Pesten.
Bármennyire is élveztem Olga történeteit, és csodáltam őt mindazért, amin keresztülment, viszolygással töltött el a sok nélkülözés és megpróbáltatás. Anyám egyenesen ostobaságnak tartotta Olga elhivatottságát, de én titkon szerettem volna legalább egyszer megtapasztalni, milyen az a szenvedélyes hit, ami mintha állandó fénybe vont volna mindent, amit Olga tett. Én nem vágytam egy szervezőerőre, ami irányítja az életemet.
Anyámnak épp az ellen volt kifogása, hogy az ügy uralkodott a gyerekkorán.
Hiába erősködött Olga, hogy az már az átmeneti kiábrándulás időszaka volt. Olyan hévvel állította ezt, hogy néha felmerült bennem, anyám csak a sztálini koncepciós pereknek köszönheti az életét. Akkor Olga egy időre képes volt mással foglalkozni, mint a párt jövőjével – kényszerből vagy dacból, sosem derült ki. És hozzáment egy régi udvarlójához.
Én mindenesetre se kalandra nem vágytam, se nagy fordulatokra. A konyhát könnyen megtaláltam. Annyira csendes volt a ház, hogy reméltem, Sarah nem lesz otthon, és szabadon nézhetek körül. Délután három óra volt. Már egykor felkeltem, de újra és újra visszafeküdtem, legutoljára teljesen felöltözve. Végül az éhségem győzött. Meglepően új érzés volt a hónapok óta tartó szédülés és émelygés után. A műtét óta nem korgott a gyomrom, nem vágytam a természetgyógyász által tiltott ételekre, amelyekből most már annyit ehettem volna, amennyi jólesik. Nem kellett anyám főztje – „pedig ezt mindig szeretted” –, se a különleges csokoládék, melyeket apám hagyott az éjjeliszekrényemen.
Azon az első napon Church Strettonban éhes voltam újra, amit a hosszú útnak tudtam be, és annak, hogy eljött a megváltó délután, amikor a testemből kiürülnek a nyugtatók. Pirítósra vágytam, sok vajjal és friss baracklekvárral, amit Olga receptje alapján anyám is jól készített.
Fotó forrása: Cserháti Éva Facebook-oldala
