Karácsony van, a gyerekek izgatottan bontogatják az ajándékokat. Vajon mi az, amire az elbeszélőnk a leginkább vágyik? Most beleolvashatsz az első irodalmi Nobel-díjas írónő, Nils Holgersson megteremtőjének Karácsonyi történetek című kötetébe, ami magyarul a Typotex Kiadónál, Kúnos László fordításában jelent meg.
Selma Lagerlöf: Karácsonyi történetek (részlet)
AZ AJÁNDÉKKÖNY
Karácsonyeste van Mårbackán, ülünk a kinyitható, nagy asztal körül. Apa az asztal egyik végén, anya a másikon.
Itt van Wachenfeldt bácsi, apai nagybátyám – a díszhelyen ül, apa jobbján –, itt van Lovisa néni is, valamint Daniel, Anna, Gerda és én. Gerda és én ülünk anya két oldalán, mert mi vagyunk a legfiatalabbak. Most is látok mindent.
Megettük a halat, a rizspudingot, a süteményeket. A tányérok, evőeszközök már lekerültek az asztalról, de a terítő a helyén maradt, akárcsak a két gyertyatartó az asztal közepén a házilag készített háromágú gyertyákkal, mellettük a sótartó, a cukortartó, a fűszertartó és a karácsonyi sörrel színültig töltött nagy ezüstserleg.
Mivel az étkezés véget ért, fel is állhatnánk, de nem állunk fel. Ülve maradunk, és várjuk a karácsonyi ajándékok kiosztását.
Nincs még egy ház a környéken, ahol a karácsonyi ajándékokat a puding után az asztalnál osztják szét.
Mårbackán azonban ez régi szokás, és szeretjük, hogy így van. Nincs annál jobb, mint várni egész este, órákon át, és tudni, hogy ami a legjobb, az még hátravan. Az idő lassan telik, nagyon lassan, de biztosak vagyunk benne, hogy más gyerekek számára, akik hétkor vagy nyolckor kapják meg az ajándékaikat, az esemény közel sem okoz annyi örömöt, mint nekünk, amikor a várva várt pillanat végre elérkezik.
Ragyogó szemek, lángoló orcák, remegő kezek várják, hogy az ajtó kitáruljon, és a karácsonyi kecskemaszkot viselő két szolgáló bevonszolja a szobába az ajándékokkal megrakott két hatalmas kosarat anya széke mellé.
Anya ezután lassan, kényelmesen, egyenként veszi kézbe a becsomagolt ajándékokat. Felolvassa a megajándékozott nevét, kibetűzi a nehezen olvasható karácsonyi versikét, majd a csomagot eljuttatja a címzetthez.
Az első pillanatokban, amíg feltépjük a ragasztószalagot és a csomagolópapírt, visszatartjuk a lélegzetünket, és némák vagyunk. Aztán szaporodni kezdenek az asztal körül az örömteli felkiáltások. A végén már mindannyian egyszerre beszélünk, nevetünk, próbáljuk azonosítani a kézírásokat, összehasonlítjuk az ajándékainkat, és hagyjuk, hogy hátukra vegyenek az öröm hullámai.
Azon a karácsonyestén, amire most gondolok, éppen tízéves vagyok, és feszült várakozással ülök az asztalnál. Tudom, egészen pontosan tudom, mit szeretnék a legjobban kapni. Nem valamilyen szép ruhát vagy csipkét vagy brosstűt vagy korcsolyát vagy bonbont, hanem valami egészen mást.
Milyen csodálatos volna, ha valaki kitalálná, mi a leghőbb vágyam, és megajándékozna vele!
Az első ajándék, amit kicsomagolok, egy varródoboz, rögtön rájövök, hogy anya ajándéka. Sok kis rekesz van benne, mindegyikben van valami: tűkészlet, stoppoló fonal, fekete selyemgombolyag, viaszkréta, cérna. Anya nyilván annak örülne, ha ügyesebben varrnék, nem csak mindig olvasni szeretnék.
Annától szépen hímzett tűpárnát kapok, ami éppen belefér a varródoboz egyik rekeszébe. Lovisa néni ajándéka egy ezüst gyűszű, Gerda pedig hímzésmintát varrt nekem, hogy ezentúl magam tudjak monogramot hímezni a harisnyáimba és a zsebkendőimbe.
Aline és Emma Laurell az ünnepre hazautazott Karlstadba, de mindannyian kapunk tőlük valamilyen ajándékot. Alinétól kis kézimunkaollót kapok, a tokját Aline maga ügyeskedte össze egy homár ollójából és egy darab selyemből. Emma piros gyapjúfonalból apró sündisznót csinált nekem, a tüskéi gombostűk.
Aranyos dolgok az ajándékaim, egytől egyig, de kezdek aggódni. Minden a varrásról szól. Mi lesz, ha senki nem ajándékoz meg azzal, amit a legjobban szeretnék?
Most akkor elmondom, hogy Mårbackán az a rend, hogy karácsonyeste, amikor az ember nyugovóra tér, kis asztalt állíthat az ágya mellé, rátehet egy gyertyát, és addig olvashat az ágyában, ameddig csak a kedve tartja. A karácsonyi jó dolgok közül ez a legjobb. Nincs annál nagyobb öröm, ha egy ajándékba kapott új könyvvel a kezemben fekhetek az ágyamban, olyan könyvvel, amit sem én, sem más nem olvasott még a házban, és amit ezen az estén addig olvashatok, ameddig csak ébren bírok maradni. Mi mással tölthetné el az ember karácsony éjszakáját, ha nem kap ajándékba egyetlen könyvet sem?
Ez jár a fejemben, amíg sorban bontogatom a varróholmikat rejtő dobozokat. Már ég a fülem, úgy érzem, családom összeesküdött ellenem. Az nem lehet, hogy ne kapjak egyetlen könyvet sem!
Daniel elegáns, csontnyelű horgolótűvel lep meg, Johantól csinos gombolyagtartót kapok a rövidebb fonalmaradékok számára, utoljára pedig apa veszi elő nagy ajándékát, egy hímzőrámát, amit külön nekem csináltatott Askerbyben a kitűnő asztalosmesterrel. Pont olyan, mondja apa, amilyet a lánytestvérei is használtak iskolás korukban.
– Akinek ennyi szép varróholmija van, mint neked, abból egyszer még híres varrónő lesz, meglátod – mondja anya.
A többiek felkacagnak. Nyilván látják rajtam, hogy nem vagyok elragadtatva az ajándékaimtól, és biztosan élvezik, hogy milyen jól megtréfáltak.
Lassan elfogynak az ajándékok, én is mindenkitől kaptam már valamit. Nincs mire várnom.
Lovisa néni kapott egy regényt és két kalendáriumot, a Svea és a Nornan kalendáriumát, azokat egyszer majd elkérhetem tőle, de előbb ő olvassa el őket. Mi tagadás, nem könnyű ilyenkor vidámnak látszani, és jó képet vágni mindenhez.
Anya kiemeli az utolsó ajándékot a kosárból, látszik a csomag alakján, hogy könyv. Nyilvánvaló, hogy nem az én ajándékom.
Biztosan megbeszélték, hogy könyvet nem kaphatok senkitől.
A csomag azonban nekem van címezve, és amikor kézbe veszem, rögtön érzem, hogy könyv van benne. Belepirulok az örömbe, izgalmamban szinte kiabálva kérem, hogy adjon valaki egy ollót, amivel elvághatom a csomag zsinórját. Villámgyorsan letépem a csomagolópapírt, megpillantom a képes borítót, és rögtön tudom, hogy a gyönyörű kis könyv mesekönyv.
Érzem, hogy mindenki engem néz. Természetesen tudják, hogy nekem a könyv a legkedvesebb karácsonyi ajándék, az egyetlen, aminek igazán örülni tudok.
– Milyen könyvet kaptál? – kérdezi Daniel, és fölém hajol.
A címoldalhoz lapozok, döbbenten bámulom. Nem értek egy szót sem abból, ami oda van írva.
– Mutasd csak! – mondja Daniel, és már olvassa is: – Nouveaux contes de fées pour les petits enfants par Mme la comtesse de Ségur.
Becsukja a könyvet, és visszaadja.
– Francia mesekönyv – mondja. – Lesz mivel szórakoznod.
Tanultam egy évig franciául Aline Laurellel, de most, ahogy belelapozok a könyvbe, nem értek belőle egy szót sem.
Francia könyvet kapni szinte rosszabb, mint egyáltalán nem kapni könyvet. Alig állom meg, hogy ne sírjam el magam. Szerencsére megpillantok a könyv egyik lapján egy illusztrációt.
Elbűvölő királykisasszony utazik egy hintón, amit két strucc húz. Az egyik strucc hátán tollas kalapot és címeres libériát viselő apród ül. A királykisasszony buggyos ujjú, fodros gallérú ruhát visel. A struccok fejét tollbokréta díszíti, gyeplőjük vastag aranylánc. Elragadó kép, nem győzök betelni vele.
Továbblapozok, újabb és újabb csodás illusztrációkra bukkanok. Büszke hercegnőket látok, méltóságteljes királyokat, nemes lovagokat, sugárszemű tündéreket, rút boszorkányokat, kacsalábon forgó mesepalotákat. Ilyen könyv miatt nincs okom sírni, még ha francia is.
Egész éjszaka a képeket nézegetem, főként az elsőt, a struccosat. Órákig gyönyörködöm bennük.
Másnap, karácsony napján, a reggeli istentisztelet után, előveszem a francia zsebszótárt, és olvasni kezdem a francia meséket.
Nehezen megy. Eddig minden francia tudásomat a Grönlund-nyelvkönyvből szereztem. Ha a mesék „a nagy ember kis kalapjáról” vagy „a derék asztalos zöld esernyőjéről” szólnának, érteném őket, de az összefüggő francia szöveg olvasásában az efféle tudás nincs segítségemre. A mesekönyv ezzel a mondattal kezdődik: Il y avait un roi. Mit jelent ez? Egy órába is beletelik, amíg rájövök, mit jelent: „Volt egyszer egy király.”
A képek azonban csábítanak. Tudnom kell, miről szólnak. Találgatok, keresgélek a szótárban, sorról sorra haladok.
Mire véget ér a karácsonyi szünet, a szép kis könyvből többet tanultam franciául, mint amennyit éveken át tanulhattam volna Aline Laurell és a Grönlund-módszer segítségével.
Nyitókép forrása: Wikipedia
