Az anya és lánya különös kapcsolatát feldolgozó könyv szerzője, Donatella Di Pietrantonio nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, hiszen A visszaadott lány (melyből filmes adaptáció is készült, és itt bele is olvashatsz) és a Halásznegyed című kötete is megjelent már itthon. A Park Kiadó most a szerző első regényét hozta el az olvasóknak, ezúttal is Todero Anna fordításában.
Demencia és anyák az irodalomban
Ahogy a demencia egyre többeket érint és egyre nagyobb visszhangot kelt, úgy az irodalom témái között is mind gyakrabban bukkan fel, érdekes módon elsősorban anyák és lányaik kapcsolatán keresztül. Tavaly írtunk az indiai Avni Doshi Égett cukor című regényéről, melyben egy fiatal művész igyekszik idősödő anyját visszahúzni a demencia semmibe tartó sötétségéből, megmenteni a folyamatos „elszivárgástól”. De épp most jelent meg Szűcs Teri kötete, a Visszatért hozzám az emlékezet is, melyet a szerző akkor kezdett írni, amikor édesanyjánál diagnosztizálták ezt a betegséget.
Az indiai származású amerikai író, Avni Doshi első kötete egy nagyon összetett és ellentmondásos anya-lánya kapcsolatot állít a középpontba, melyben egy harmincas éveiben járó nő és demenciával diagnosztizált édesanyja próbálnak meg valamit kezdeni közös múltjukkal, elszivárgó emlékeikkel és a szeretet és gyűlölet között mozgó érzelmeikkel. Az Égett cukor a hét könyve. 
Pietrantonio 2011-es regényének elbeszélője úgy próbál megbirkózni ezzel a különösen nehéz élethelyzettel, hogy újra és újra elmeséli anyjának a nagyszülők, dédszülők, testvérek históriáját és saját, közös történeteiket is. Az anyja elveszített memóriájává váló nő úgy igyekszik szembeszállni a mindent maga alá gyűrő felejtéssel, hogy rendületlenül meséli az anyja számára egyre távolodó történeteket. A felejtéssel együtt egyre halványabbá váló anyát, Esperinát próbálja megtartani történeteivel, melyek közül a legrégebbiek a délolasz Abruzzo hegyvidéki tájaira, az Appenninek lábának kis falvaiba kalauzolják az olvasót:
„Ott laktál, ahol a szél születik, vakító, rideg helyen, a hegyek lábánál. Az emberek is ridegek voltak.”
A hat lánygyermeket nevelő família történeteiben a hegyi kaszálók illata keveredik a nélkülözés ízeivel, az apai szexuális abúzus traumája az idilli történetekkel. Elsősorban az anya élete (születése, gyerek- és iskoláskora, első szerelme, családalapítása stb.) kel életre a kis elbeszélésekben, de a szélesebb család legendáriumából is feltárulnak olykor egészen tragikus (Esperina egyik húga kamaszkorában szappanfőzés közben összeégeti az arcát) vagy groteszk jelenetek (az elbeszélőnek feltálalnak egy macskát, amit, mivel nem tud róla, részben el is fogyaszt).
A távoli anya
Az anyját türelmesen ápoló építésznő egyes szám első személyű elbeszéléséből a meséléssel párhuzamosan az is egyre világosabbá válik, hogy anyjához fűződő viszonya rendkívül ellentmondásos, méghozzá azért, mert úgy érzi, egész életében nélkülöznie kellett a nő szeretetét: „De nekem csak a hiánya jutott. Megközelíthetetlen, távoli anyám volt, nem szeretetlenségből, hanem sietségből, ami a szeretetlenség másik formája. Mindig a nyomában jártam, olykor a kétségbeesett képű, bolhás kutya alázatos lépteivel.”
A göröngyös utakon haladó kapcsolatot a demencia pusztítása teszi még problematikusabbá, hiszen a lány úgy érzi, anyja személyiségének és emlékeinek eltűnésével ő maga is képtelenné válik arra, hogy elpanaszolja valakinek a bánatát, hogy megossza anyjával saját, egész életét meghatározó haragját:
„Nem léptem túl rajta. Nem bocsátottam meg. Vártam, hogy rendezzük a számlát, de ő a betegségébe menekült”. Ambivalens viszonyukat jól példázza az a jelenet, melyben az elbeszélő megfürdeti élettársa anyját, naturalista mondatokban részletezi az idős nő mosdatását, majd megjegyzi, a saját anyjával képtelen lenne megcsinálni ugyanezt. Nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert közel áll hozzá.
A regénybeli anya egyszerre tolakodó és távoli, iszonyatosan közel van, de elérhetetlensége miatt megközelíthetetlen is.
Az ellentmondásokon alapuló, egyidőben szeretetteli és elutasító viszonyt és annak gyökereit persze csak a lány szemszögéből ismerhetjük meg, az anya nem kap hangot a regényben, nem derül ki, ő hogyan reflektálna a lánya által feltárt dolgokra, kettejük kapcsolatára, annak előzményeire.
Lírai hangvétel
A téma mélysége és brutalitása ellenére szép és lírai regény az Anyám, a folyó, még akkor is, ha Pietrantonio első kötetében még érezhető a hangkeresés. A szerkezet kissé széteső, de az a megszólalásmód, ahogyan az író apróságnak tűnő, hétköznapi részleteket is súlyossá tud tenni akár egy-két mondatban is, már készen áll. Az olasz szerző viszonylag karcsú köteteiben épp azért képes nagy történeteket (legyen szó akár egy félresikerült és évtized múltán visszacsinált örökbefogadásról vagy a szeretethiány következményeiről) elmesélni, mert ezekhez egy olyan nyelvet választ, melynek óriási a teherbírása. A lírai sűrítettség felé közelítő prózanyelv sokszor nem is a történetet narrálja, hanem a történésekhez fűződő érzelmeket, benyomásokat rögzíti képek, metaforák formájában. És ebben a történetben éppen az egymásnak ellentmondó érzelmek a fontosak, a düh, a harag, a megbocsátásra való képtelenség és a végtelen szeretet furcsa kombinációja.
Halásznegyed című regényében folytatja Az elveszett lány testvérpárjának történetét Donatella Di Pietrantonio. Az olasz íróval a kimondott szó súlyáról, az illúziómentes gyerekkorról és édesanyja lámpafényes felolvasásairól is beszélgettünk.
Szívszorító regény az Anyám, a folyó, és nemcsak azért, mert egy rettegett betegséget állít középpontba, melytől mindannyian félünk, és mely az emlékezet és ennek következtében az identitás felszámolódásával, darabokra hullásával jár, hanem azért is, mert egy bonyolult kapcsolatot látunk, mely éppen a betegség miatt nem fog nyugvópontra jutni soha. Az anya egyre fakóbb, egyre inkább elvész, így
remény sem marad arra, hogy ez az anya-lánya viszony valaha is rendeződjön.
Persze nemcsak a szülő-gyerek kapcsolatot boncolgatja a könyv, hanem a betegségre vonatkozóan is vannak erős bekezdései. Ilyen például az, amikor az apa egy hétköznapinak tűnő jelenetben rámutat, mivé vált az egykor erős, házias, a családot összetartó nő: „Azt mondja, tegnap azon kapta, hogy a kutyáknak félretett maradékot kanalazza a lábosból: hideg tésztát, száraz kenyérdarabokat, lerágott csontokat. Hosszan hallgatunk, nem nézünk egymásra, hogy ne tükröződjön a fájdalmunk a másik tekintetében.”
Az író, ahogy korábbi regényeiben is, előszeretettel használja a természet metaforáit, de míg A visszaadott lány és a Halásznegyed leghatásosabb képei a tengerhez kötődtek, addig itt a hegyek dominálnak, és természetesen a címben is megjelenő folyó, mely az anya hosszú hajának képéből bomlik ki: „Anyám, a folyó. Folyó volt sötét, vékony szálú haja, melyet az áramlat kettéválasztott arca két oldalán (…) Régi, megmentett és mindenkinek ismételgetett emlékek folyója. (…) Anyám a szavak folyója volt, most a sablonos mondatoké”. A szinte már allegóriává növesztett kép (melyben végül az idősödő, beteg nő kiapadt, halálszagú folyóvá válik) nem az egyetlen, mely az anya lényegét kívánja megragadni, az anya fa is, méghozzá olyan fa, melyből az elbeszélőnek, a lánynak csak az árnyék jutott.
Donatella di Pietrantonio első regénye egy ellentmondásos, a szeretet és az elutasítás egymás ellen dolgozó erőin alapuló, mégis megbonthatatlan köteléket ábrázol, melyet egy mentális betegség tesz még bonyolultabbá. Az olasz hegyvidék élete, a (nagy)családok működése és az embert meghatározó múlt kérdése is megjelenik a témák között, melyeket egy olyan nő szemszögéből látunk, akiben még ott lakozik a sértett, anyja által elhanyagolt kisgyerek, és aki úgy próbálja késleltetni anyja elvesztését, hogy mesél.
Újra és újra nekikezd, még akkor is, ha tudja, nincs remény.
