Bárkit érinthet, mégis minden történet másmilyen: ez a könyv a demenciáról és az otthonápolás mindennapjairól, a felejtésről és az emlékezésről szól. Szűcs Teri akkor kezdte írni feljegyzéseit, amikor az édesanyjánál demenciát diagnosztizáltak. A naplójegyzetek és esszék azonban soha nem csak magántermészetű vallomások, hanem egy közös emlékezet megteremtésére tett kísérletek is. Ez a könyv újraírja a demenciával élő ember emlékeit: a leningrádi fiatalkor, a zsidó, szovjet és magyar identitások határain kibomló élettörténet megejtő szépséggel rajzolódik ki, miközben a könyv érzékeny látlelet az otthonápolás jelenlegi nehézségeiről és lehetőségeiről, embert próbáló és felemelő napjairól, törékeny egyensúlyáról is.f
Szűcs Teri: Visszatért hozzám az emlékezet
Demencia és Óperencia
Ötven új Ulickaja-regény
Mesélj el nekem egy regényt, rásszkázsi mnyé rámán, mondja anyám elalvás előtt. Megmostam a fogát, bevette az éjjeli gyógyszert, betakartam. Lekapcsolom a villanyt, lefekszem én is a szemben lévő ágyba, és belekezdek. Élt egyszer egy kislány.
Úgy volt, hogy az emlékezet visszatérésének éjszakáin anyámnak eszébe jutott, hogy ő nagyon szeretett Ulickaját olvasni. Utolsó könyvei a betegségei előtt valóban Ulickaja-regények voltak: a Daniel Stein, tolmács és a Kukockij esetei magyarul, a Szonyecska oroszul. A Daniel Steint megrendült lelkesedéssel olvasta, a Kukockijban a fiatalon demenssé váló feleség alakjától halálra rémült, a Szonyecskát pedig annyira élvezte, hogy el is mesélte akkoriban nekem. Ezek a szovjet-orosz zsidó történetek szerelemről és halálról őhozzá szóltak. Az emlékezet visszatérésének éjszakája után azt akarta, hogy olvassak neki új Ulickajaregényt, így mondta, prácsitáj mnyé nóvij rámán Ulickáj.
Úgy volt, hogy el is kezdtem felolvasni neki, oroszul, de még csak az első fejezet elején, az első leírásnál tartottam, amikor megismételte: prácsitáj mnyé rámán! Nagyon vágyott rá. Kérlelt. Dehát ezt csinálom, felolvasok. Folytattam, ő pedig megint ugyanazt kérte, prácsitáj mnyé rámán. Másnap újra, és harmadnap is. Nem értettem, nem hallja, hogy felolvasok? Aztán megértettem – a szöveg követhetetlen volt. A tempó. Túl lassú, túl gyors. Túl távoli. Túl kuszák a leírások, a dialógusok, a hosszú mondatok. Nem ezekre van szükség, hanem valami közvetlenebbre. Az irodalomra van szükség, közvetlenül. Ekkor meséltem el neki az első regényt. Először új Ulickaja-történeteket mondtam el, amik a Daniel Stein, tolmács után jelentek meg. Aztán elfogyott Ulickaja, de anyám továbbra is kérte: prácsitáj mnyé nóvij rámán Ulickáj! Úgyhogy elkezdtem Ulickaja-regényeket kitalálni. A barátaim életéből szőttem őket. Regényeket nőkről. Például a lányról, akinek az apja azt akarja, hogy sportoló legyen – de ő író lesz, és kihúzza az apját az alkoholizmusból. Bábuskától és anyámtól is vettem át, szabadon, motívumokat. A háborúban megözvegyült asszony, aki a két gyereke mellé befogad egy árva kislányt. A fiatal színésznő, aki az idős rendező szeretője lesz; a rendező azt hazudja, hogy elválik érte a feleségétől. Végül a színésznő otthagyja, és új életet kezd.
Elmeséltem neki azokat a regényeket is, amiket akkoriban olvastam. Amikor még olvastam. Három éve például a Kavalier és Clay bámulatos kalandjait. Anyám változata jobban tetszett, mint az eredeti, úgyhogy le is jegyeztem. Most látom, hogy akkoriban éppen gyógyszerbeállítással is küszködtünk. Így volt:
Megígérted, hogy elmondod a regényt a zsidó fiúról, aki Amerikába ment.
Volt egy zsidó család Prágában. Az apa orvos volt, az anya is, és volt két fiuk, egy huszonéves nagyobb meg egy kicsi. Mikor kitört a második világháború, rájöttek, hogy nagy veszélyben vannak, ezért a szülők mindenüket eladták, hamis iratokat vettek a nagyobbik fiúnak, és elküldték Amerikába. Ott éltek rokonaik. Amikor a fiú megérkezett, találkozott az unokatestvérével. Az is fiatal fiú volt, nagyon tehetséges, író. Ez meg nagyon jól rajzolt. Úgyhogy elkezdtek együtt dolgozni, az egyik írt egy regényt, a másik rajzolt hozzá (nem tudom, hogy mondják oroszul, hogy képregény), és eladták – nagy sikerük volt, sok pénzt kerestek. De ez a fiú, aki kimenekült Amerikába, minden pénzét félretette, hogy a kisöccsét is kimentse Prágából. Találkozott egy szép zsidó lánnyal, és egymásba szerettek. A lány olyan irodában dolgozott, ahol azzal foglalkoztak, hogy Európából kicsi zsidó gyerekeket hozzanak át hajóval. És akkor a fiú azt mondta, hogy ő nemcsak az öccse útját, hanem két másik gyerekét is ki fogja fizetni.
Már sírok. Já uzsé plácsú. De mi lesz a szülőkkel? Ők is megmenekülnek majd?
Nem tudom, még nem tartok ott a regényben. Akkor nagyon veszélyes volt a zsidóknak. A gyerekeket könnyebben meg tudták menteni diplomáciai úton, mint a felnőtteket.
Szegény szülők. És a fiú feleségül veszi a lányt?
Nem tudom, még nem tartok ott. Majd tovább olvasom, és elmesélem neked.
Gyorsan olvasd végig. Mindennap olvasd, és mondd el. Hogy hívják az írót?
Egy amerikai zsidó író.
De hogy hívják?
Májkel Sébon.
Miháil. Szerintem orosz zsidó lehet.
A gyógyszerezés hirtelen megfoghatóvá vált, lefoszlott anyámról. Először túlnyugtatóztuk, aztán túlságosan visszavettük, feszültebb lett, de sokkal mozgékonyabb. Végre rájöttünk, ezt kell finomhangolni. Fokozatok a nyugtatókkal: túl sok, nem tud rendesen mozogni, lelassul, a feneke nem találja meg a vécé ülőkéjét. Túl kevés: akkor meg túlmozgásos, ideges és feszült, nehéz kommunikálni vele, de tud menni, siet a botjával. A kettő közt egy pontot kell eltalálni, amikor jól mozog, de kooperál is, tud figyelni, nem tompul el.
Ma megint kivilágosodott. Játszottunk, mindenféle arcokat kellett vágnia – haragosat, kedveset, csinosat, elgondolkodó-okosat. Értette a hangulatokat, tudta szabályozni az arckifejezését. Le is fényképeztem, aminek külön örült. Apunak meg kell mutatni, mondta. Elalvás előtti utolsó mondata: holnap ne a Karneváli éjt (’56-ban készült szovjet film) nézzük meg együtt, mert az apunak nem fog tetszeni, hanem valamit Nyikita Mihalkovtól.
Anyámat nagyon megviseli a Kavalier és Clay folytatása: a kisebbik fiú Portugáliában reked, a szülők Prágában maradnak, egyedül. Mikor megtudja, hogy mindez még csak ’41-ben történik, fájdalmasan felkiált. Nagyon sokat gondolok ezekre a gyerekekre, mondja.
Egy ideje nem olvasok, csak regényeket mesélek. Tudod, mondom, ez már nem Ulickaja, hanem egy olasz regény, egy régi szovjet, egy lengyel, egy francia, egy kínai… És már ő is így kéri: rásszkázsi mnyé rámán. Amikor én alszom vele, minden este, elalvás előtt. Néha csak az első rész végéig jutunk. A legcsodálatosabb az, amikor megjegyzi, amit este hall, és másnap elmondja – várja a folytatást.
Nem olvasok – mintha az irodalom eszképizmus lenne, én pedig lehorgonyoztam a realitásban. Mintha nem engedhetném meg magamnak az eloldozódást a realitástól. Mintha nemcsak alvászavarom lenne, hanem éjjeli őrségben lennék. Mintha most nem tudnám megkötni a befogadás szerződését, a közvetítettségét. Beszéljenek hozzám! Mintha nem lenne lehetőségem, türelmem, erőm, időm a belefeledkezésre, csak töredékekre.
Anyám szerint az irodalomra szükség van. Megjegyzi az árvákat és a magukra maradókat. Ezekben a történetekben a nőket nem ejtik túszul, ezeknek a regényeknek többnyire jó végük van.
