Azt lehet tudni önről, hogy fogorvosként dolgozik, de hogyan jött az írás az életébe? Emlékszik esetleg arra a pillanatra, amikor az írás utáni vágy feltámadt önben?
Sokkal hamarabb megvolt bennem az írás utáni vágy, mint az, hogy fogorvos legyek. Már kislánykoromban. Emlékszem is a konkrét pillanatra: az iskolában a tanítónő adott egy házi feladatot, a fákról kellett írni. Ezért aztán kerestem egy tölgyfát. Nagyon magas fa volt, a törzsén felfelé kúszott a borostyán. Én pedig sok-sok oldalon keresztül írtam erről a szoros kapcsolatról a tölgyfa és a borostyán között.
Mi volt az oka mégis annak, hogy nem az írás volt az első választása?
Nem tekintettem rá lehetséges munkaként. A szüleim nagyon sok áldozatot hoztak azért, hogy kitaníttassanak, ezért egy közvetlenül hasznosítható munkát választottam annak érdekében, hogy rögtön a diploma megszerzése után anyagilag függetlenné válhassak. Hogy önálló lehessek.
A visszaadott lány című regény (kritikánk ITT olvasható, ITT pedig beleolvashatsz) egy traumára épül, amikor a 13 éves főszereplő azzal szembesül, hogy nem az igazi családja neveli. Mindig arról beszélünk, hogy a család mennyire meghatároz minket, ez viszont feltételezi, hogy van egy tudásunk a saját családunkról, közös történetünkről, apánkról, anyánkról. De mi van akkor, ha ez hiányzik? A hiány ebből a szempontból mennyire határozhatja meg egy ember sorsát?
Biztosan meghatározó, azt viszont nehéz megítélni, hogy mennyire. Néha a családon belül megélt trauma egyenesen pusztító erejű, néha viszont egészen erőssé tesz minket. Mármint,
ha pszichológiai értelemben túléli az ember.
A visszaadott lányban feltűnő, hogy a szereplők sokszor elhallgatnak, vagy éppen nem mondanak ki dolgokat. Ezzel szemben a második kötetből az is egyértelmű, hogy a kimondott dolgoknak súlyuk van – gondolok itt az átokra, amelyet az anya mond ki az egyik lányára. Az átok az ön szemében mágikus erővel bír, vagy a tehetetlenségről és a kontroll teljes hiányáról szól inkább?
Mindkettő igaz. Valójában szándékosan jelenítettem itt meg a hagyománynak, ez esetben a fekete mágiának ezt az elemét. Ez ugyanis egy olyan elem, amely szorosan kapcsolódik a szülőföldem hagyományvilágához. Az igazi jelentése viszont inkább a második felé húz. Tehát, hogy az anya tehetetlenségében nem talál más módot arra, hogy közel férkőzzön a lányához. Amikor az anya és a lányok közötti aszimmetrikus kapcsolat teljesen felborul, akkor jön el az a pillanat, amikor nemcsak az anya veri a lányát, hanem a lánya is ütlegelni kezdi az anyját. Itt megszűnik a hierarchia, az alá- és a fölérendeltség, az anya tekintélye a lányával szemben. És akkor az anya a testi erőszakon túl ehhez az ősrégi formulához nyúl, ez pedig a legmarkánsabb jele az anya és a lánya közötti szétválásnak. Mintha az anya azt mondaná, hogy már nem ismeri el többé a lányának, hanem inkább az ellenségének tekinti, emiatt pedig átkot szór rá, és rosszat kíván neki. Mindezt ráadásul úgy teszi, hogy közben a keblével fordul felé – azzal, amivel kiskorában táplálta, etette őt.
A könyvekben a két nővér kapcsolata mellett az anya-lánya kapcsolat a legemlékezetesebb, de érdekelne, hogy a kettő közül önnek személy szerint melyik a fontosabb?
Biztos, hogy fontosabb az anya és a lánya közötti kapcsolat, viszont a második kötetben már nagyon fontossá válik a két testvér közötti szimmetrikus, azonos szintű kapcsolat is, pontosan azért, mert az anya már nincs jelen, hiányzik az életükből. Tehát, amikor a szülőktől már nem érkezik az a megtartó erő, az a szeretet, akkor a testvérek igyekeznek ellentételezni ezt a hiányt,
betölteni ezt az űrt.
De persze egy testvér soha nem lesz képes helyettesíteni az édesanyát.
A visszaadott lányban megjelenő anyaképek távol állnak a tökéletestől, de a könyve arról is szól, milyen sokféle anyaképünk lehet. De mit gondol, anyaként mi a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk?
Hogy melyik a legnagyobb, azt nem tudnám megmondani, mert sok lehetőség van ezek elkövetésére. Az biztos, hogy a gyerekek nevelésében az anyának óriási a felelőssége, és ez a túlzott teher szociálisan és kulturálisan is determinált. Az anyák sokszor túlságosan is magukra vannak hagyva abban, hogy cipeljék ezt a terhet, ez pedig megnöveli a hibázás lehetőségét. Ami engem illet, a magam részéről szükségét éreztem annak, hogy beszéljek erről a kapcsolatról, ez pedig nyilván a személyes tapasztalatomból is fakad, hiszen az édesanyám is sok ilyen terhet cipelt. Ott volt a munka, aztán a patriarchális férfiaknak való alávetettség, ennek következtében pedig kimaradt az én, azaz a lánya életéből. Kiskoromban ezt úgy éltem meg, hogy az anyám az a személy, aki távol van tőlem. Nyilván akkor még nem láthattam át, hogy erre valójában rákényszerült.
Ezt a távoli jelenlétét pedig úgy éltem meg, mintha magamra hagyott volna.
Azt hiszem, ebből is fakadt aztán az a szükséglet, hogy ezt az élményt kiírjam magamból.
A nők közötti szolidaritás óriási téma az irodalomban, de ha például az abortuszszigorítások miatti tiltakozásokra gondolunk, abból is látszik, hogy a mindennapokban is fel-felmerülő téma. De mit gondol, a női szolidaritás létező jelenség, vagy inkább egy vágy, egy illúzió a nők részéről?
Szerintem mindkettő, hiszen látható ez a szolidaritás, olykor meg a hiánya is. Például Olaszországban nagy vita folyik az Iránban zajló tüntetésekkel kapcsolatban, ugyanakkor valaki feltette a kérdést, hogy ilyenkor hol vannak az olasz feministák; mindez pedig felszínre hozta az egész kérdéskört – főleg azért, mert a szóban forgó kérdést maguk a nők tették fel. A feministák – mint csoport – támogatják az iráni nőket, viszont több női író és politikus is azt kérdezte, miért nem hallhattuk külön-külön is az egyes szereplők hangját, olyanokét, akik máskor fel szoktak szólalni ezekben a kérdésekben. Ebből is látszik, hogy mennyire érzékeny téma a szolidaritás kérdésköre.
A visszaadott lányt olvasva feltűnő volt, mennyire illúziók nélkül ábrázolja a gyerekkort. Egy olyan közegnek, ami mentes minden puhaságtól, amivel általában jellemezni szoktuk ezt az időszakot. Ilyen keménynek, erőszakosnak látja? Egy olyan közegnek, amelyet túl kell élni?
Nem, egyáltalán nem. Viszont lehet, hogy a boldog gyerekkornak meg nincs szüksége arra, hogy meséljenek róla. Ám ott, ahol traumák vannak, ahol rosszul működő családok vannak, ahol a szülők kudarcot vallanak a szerepük ellátásában – mégpedig úgy, hogy sokszor nem is hibásak ebben –, ott talán szükség van arra, hogy ezt elmeséljük és szépirodalommá tegyük. Hogy teret engedjünk és próbáljuk megérteni ezeket a szerencsétlen helyzeteket. Én arra törekedtem a Halásznegyed című könyvben, hogy
megértsem, mik a következményei a szeretet effajta hiányának.
A Halásznegyed című könyvnél éreztem azt, hogy bizonyos részei úgy működnek, mint egy krimi. Kis jelekből, nyomokból, félinformációkból kell összerakni, hogy mi történt a főszereplő húgával. Mennyire volt eleve eldöntött, hogy A visszaadott lánynak lesz egy folytatása? És mennyire volt könnyű visszazökkenni ebbe a világba?
Nem volt előre eldöntve. Nem is azért döntöttem a folytatás mellett, mert viszonylag sikeres lett az első könyv. Inkább az a problémakör foglalkoztatott, amiről az imént is beszéltünk. A visszaadott lányban a két lánytestvér fejlődésének és a trauma elszenvedésének az éveiről számolok be. Viszont függőben maradt bennem a kérdés, hogy mivé válunk, miután felnőttünk, ha a családunkban megértük ezt a magunkra hagyást, ezt az űrt – mégpedig azokban az években, amelyek a legfontosabbak az önazonosságunk kialakításában.
Mindkét könyvben nagyon fontos a titok, ami, azt gondolom, kétféle lehet. Hiszen ott az édes titok, és az a titok, ami rengeteg kárt tud okozni. Íróként melyik az izgalmasabb?
Először is azt mondanám, hogy íróként nagyon vonz ez a kérdés, ugyanúgy negatív, mint pozitív jelentésében. Kétségtelen, hogy a sötét titkok károsabbak. Romboló erejű, hogy a regényem hőse úgy él le tizenhárom évet, hogy nem mondják meg neki, honnan származik. Tizenhárom évig senki nem mondja el neki az igazságot, hogy hol és kitől született. Utána pedig minden olyan hirtelen, egy csapásra derül ki. És utána jön a másik titok. Miért dönt egyszer csak úgy ez az anya, aki tizenhárom évig szeretettel nevelte és gondozta a lányt, hogy visszaadja őt a vér szerinti szüleinek? A lány számára nagyon káros ez a titok, hiszen
szavak híján a képzeletével kénytelen kitölteni ezt az űrt.
És minden felállított hipotézis szorongással tölti el. Például arról, hogy az anyja beteg és vajon meggyógyul-e, és ha meggyógyul, akkor visszaveszi-e majd magához. Vagy hogy esetleg az ő hibája-e ez az egész? És mit követhetett el? Hol hibázhatott?
Az első könyvben van egy jelenet, amikor a lányok bátyja balesetet szenved, és utána elered az eső. A folytatásban az anya temetését követően jégeső zúdul a gyászolókra. És természetesen mindkét kötetben megjelenik a tenger. Jól érzem, hogy a víz mint motívum nagyon fontos az ön fikciós univerzumában?
Így van, már ami az esőt, a vihart, a szelet illeti. Benne van persze az is, hogy kislánykoromban mindig is féltem a szélsőséges időjárási jelenségektől. Úgyhogy mindig szükségét érzem annak, hogy ezt kiírjam magamból, hogy megszabaduljak ettől a félelemtől. Néha pedig úgy élem meg őket, mint az emberek számára különösen erőteljes pillanatokat. Mintha a körülöttünk lévő környezet is valamilyen mágikus értelemben ráhangolódna egy bizonyos pillanatra. Mintha aláhúzná, vagy akár kommentálná egy viharral, vagy egy jégesővel azt, ami éppen zajlik. Nyilván csak mi vagyunk azok, akik odaképzeljük ezt a kapcsolatot, hiszen amikor a vihar egy semleges pillanatunkban érkezik, akkor talán észre sem vesszük. Ha viszont valamilyen különleges pillanatban csap le ránk, akkor rögtön felkiáltunk, hogy lám, lám, már az ég is…
Említette, hogy amikor a 13 éves főszereplője nem kap válaszokat bizonyos kérdésekre, akkor ezt az űrt, ezt a hiányt a képzelete tölti ki. Az ön írói képzeletét mi indítja be, egy hang, egy kép, esetleg egy újságcikk?
Ez kiszámíthatatlan. Például abban, amit most írok, volt egy tetten érhető pillanat. Egyszer autóval utaztam, éppen nagyon szép nap volt, a hegytetőt hó borította. Akkor megszólalt az utastársam és azt mondta, nézd csak, azt a hegyet úgy hívják, hogy... És kimondta a hegy nevét. Mire eszembe jutott valami, ami azon a hegyen sok-sok évvel azelőtt történt. És akkor ott tényleg beindult valami. Elkezdtem visszaemlékezni arra az epizódra, ami egyébként egy bűncselekmény volt. A véletlen akkor és ott összehozta azt a fatális találkozást olyan emberek között, akiknek igen csekély esélyük lett volna egyébként arra, hogy azon a napon és azon a helyen összefussanak.
Érdekelne, hogy íróként milyen közegből érkezett. Tehát, hogy volt-e olyan személy a családjában, aki korábban már írással foglalkozott, illetve akinek az életében a könyvek nagy szerepet töltöttek be?
Semmi ilyesmi. Szinte írástudatlanok családjából származom, a nagyszüleim még a nevüket sem tudták leírni. Apám csak az első négy-öt elemit járta ki. Paraszti családból származom, nem voltak könyveink. Viszont anyukám, amikor olykor elment a közeli városba, hozott nekem könyveket, ő ugyanis jól tudott olvasni. Téli estéken, amikor több idő volt rá, felolvasott, de nemcsak a saját családjának, hanem még a szomszédok is odagyűltek. Egy kis lámpa fényénél olvasott. Ez minden bizonnyal
meghatározó mozzanat lehetett számomra.
Nem volt tévénk, még áramunk sem. Nagyon megérintettek, meg is hatottak azok a pillanatok, amikor esténként ezeket a történeteket olvasta. Egyrészt a történetek tartalma miatt, másrészt a gesztus miatt is, ahogyan ő azokat a könyveket fölolvasta.
Hogyan élte meg a családja ezek után, amikor sikereket ért el a könyveivel?
Az sokkal később történt már. Már majdnem ötvenéves voltam, amikor először publikáltam. Anyukám akkor már Alzheimer-kórban szenvedett. Valójában ez hihetetlenül paradox dolog, hiszen végül soha nem szerzett tudomást róla. Soha nem tudta meg, hogy könyveim jelentek meg.
Azt vettem észre, hogy az íróknak nagyon ambivalens a viszonyuk a műveik adaptációival szemben. Érdekelne, hogy hogyan látja A visszaadott lány filmfeldolgozását. Mennyire érzi a magáénak?
Nagyon örülök a filmnek, és nem tekintem úgy, hogy a könyv egyfajta elárulása lenne. Részt vettem a forgatókönyv írásában, így nagyjából tudtam, hogy milyen film készül A visszaadott lányból. De nyilván az is helyes, hogy a rendező éljen a maga alkotói szabadságával – a filmben például az anyák jobbak, mint a könyvben. De ez nyilván belefér a rendezői szabadságba.
A tolmácsolásért nagy köszönet Frivaldszky Márknak!
