„Hazudnék, ha azt állítanám, hogy anyám nyomorúságos állapotában soha nem leltem örömet” – ezzel a mondattal indul a regény, és már itt nyilvánvaló, hogy az elbeszélő anyához való viszonya meglehetősen ellentmondásos. Az egyes szám első személyű narrátor ezt az ambivalenciát azzal is erősíti, hogy az anyját hol távolítólag anyámként, hol az intimitás érzését keltve anyuként emlegeti a szövegben. Ragaszkodik hozzá, ugyanakkor folyamatosan eltaszítja magától, imádja és gyűlöli egyszerre, de az, hogy ez miért alakult így, csak lassan rajzolódik ki a kötetből, melynek alapvetően jelen idejű elbeszélésébe egy-egy fejezet erejéig belép a múlt, hogy a lány gyermekkorát is megismerhessük.
Az emlékezésnek kitüntetett szerep jut a regényben, a fiatal nő ugyanis a múlt felidézésével próbálja megérteni saját érzelmeit, bár tisztában van azzal, hogy az emlékezés színtiszta konstrukció, a múlt emlékeit valójában mindig a jelen felől alkotjuk meg, így soha nem lehetünk kellően tárgyilagosak. Az én-elbeszélő művészeti munkájában is központi szerepet kap ennek a torzulásnak az ábrázolása: legfontosabb projektjében egy fénykép alapján megrajzolt arcot rajzol újra és újra, minden áldott nap. Mindig az előző napit másolja le, és arra kíváncsi, hogy a lehető legnagyobb pontosságra törekvés mellett mennyit módosul napok, hetek, hónapok vagy akár évek alatt az eredeti portré. Mintha az emlékezés metaforája lenne ez az eljárás, hiszen az emlékeit is időről időre újrarajzolja mindenki, és
nem egyértelmű, mennyi marad meg az eredeti történésből, egyáltalán hasonlít-e rá az a valami, amit emléknek nevezünk.
Az emlékezés ellenpólusaként a felejtés is kiemelt jelentőségű, és elsősorban az anya egyre súlyosbodó és gyors lefolyásúnak tűnő demenciájában ölt testet. A napjaink népbetegségeként emlegetett kognitív leépülés egyik része az emlékek elvesztése. A betegség nemcsak az anya kiszolgáltatottságát eredményezi, hanem az emlékezés ellen dolgozó felejtést is beemeli a történetbe. A demens anya „gyermekké válik”, akit kísérni kell a postára, a boltba, majd miután a legalapvetőbb hétköznapi funkcióit sem képes ellátni, ápolni kell. Felcserélődnek a szülő-gyermek viszony szerepei, az elbeszélő pedig elgondolkodik azon, hogy eljött az idő a bosszúra a hányatott gyermekkorért, a szeretethiányért, az elhanyagolásért. Az emlékező betétekből ugyanis kiderül, hogy a narrátor édesanyja még fiatalon egy szekta hatása alá került, és az ottani vallási vezetővel folytatott viszonya miatt elhanyagolta a lányát, aki éjszakákon át hiába hívta őt, nem kapott választ. Az ásramban töltött évek alatt egy anyapótlék, egy gyermekét elveszített özvegy nő karolta fel, kizárólag neki köszönhető, hogy az egészen kicsi, óvodáskorú gyermek úgy-ahogy eltengődött ebben az időszakban. Később aztán elhagyták a szektát, de ezután sem következtek könnyebb évek, koldulás, válás, elhanyagolás, az elbeszélő gyerekkora nagyon messze volt az idillitől, de még az átlagostól is.
Mindezt persze újra és újra elővenné, és számonkérné az anyján, de még felhánytorgatni sem tudja, mert amíg ő emlékszik, addig az anyja felejt: „Egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy ez a felejtés kényelmes dolog, hogy Anyu nem akar emlékezni rá, miket mondott és tett. Igazságtalannak érzem, hogy ő egyszerűen félresöpri a múltat, nekem viszont a múlttal telnek a napjaim. Papírokat, fiókokat, egész szobákat töltök meg feljegyzésekkel, jegyzetekkel, gondolatokkal, ő meg napról napra egyre nagyobb homályban él.” Az anya felejtése azt is jelenti, hogy a közös múlt eltűnőben, hiába emlékszik rá az egyik, ha a másik emlékei egyre homályosabbak. Ez az egyik oka annak, hogy az elbeszélő mindent elkövet, hogy a folyamatot megakadályozza, de legalábbis lelassítsa. Diétára fogja az anyját, melynek egyik eleme, hogy a cukrok minden formájáról le kell mondania.
Az egyre tisztább állapotba kerülő anya aztán teljesen váratlanul olyan emléket kotor elő a múltból, melyet jobb lenne elrejteni, elfelejteni.
A lelepleződés fájdalma miatt a lány feladja a terápiát, süteményt vásárol az édesanyjának, teájába nagy kanál cukrot kever, és engedi visszasüppedni az idősödő nőt a demencia semmibe tartó sötétségébe, a folyamatos „elszivárgásba”.
A férfiaknak kevés szerep jut a regényben, nem igazán alakítói az eseményeknek, még a leghangsúlyosabb férfiszereplő, Dilíp, az elbeszélő férje is csak árnyalak, aki kétségbeesve és tanácstalanul nézi a felesége és az anyósa közötti gyűlöletet. A két főszereplő mellett azonban több hangsúlyos nőalak is szerepel, például Dilíp anyja, a gondoskodó és egyben autoriter anya (egyébként cseppet sem szerethető) archetípusa, de ott van a főhős-elbeszélő nagymamája Náni, illetve a regény utolsó harmadában megszületik a narrátor saját kislánya is, így immár nemcsak a lánya lesz valakinek, hanem maga is anyává válik. Az újszülött gondozása pedig iszonyatos terhet ró a labilis nőre, aki épp szembenéz a múltjával, miközben demens édesanyját ápolja, és igyekszik helyére tenni a benne növekvő gyűlöletet. A zárójelenet idegösszeroppanáshoz hasonló állapotáig vezet ez a mentális lejtmenet, mely akkor éri el a legalját, amikor a nő realitásoktól immár teljesen elszakadt édesanyja demenciája következtében egy abszurd szerepcserét hajt végre: lánya férjéről azt hiszi, az ő férje, kisunokáját pedig saját lányának gondolja. Ehhez – hogy meg ne bántsák – a népes család asszisztál is, ami a teljes kétségbeesésbe kergeti az elbeszélőt, aki úgy érzi,
megfosztották saját életétől, az anyja voltaképpen a saját identitásából szorította ki.
A két főszereplő neve csak a regény legvégén derül ki: az anya Tárá, a lánya Antárá, így ilyen módon is megképződik kettejük kapcsolatának lényege, hogy bár alapvetően ellentétei egymásnak, mégis van bennük egy nagyon is közös rész, egy alapvető hasonlóság, ahogy ezt a szöveg egyik pontján a lány meg is fogalmazza: „Az ellentétek gyakran hasonlítanak egymásra”. A narrátor nem akar olyan lenni, mint az anyja, de amikor maga is anyává válik, a korábbinál is jobban elkezd hasonlítani rá. Felismeri önmagában a gyűlölt anyát, hiszen ő sem tud mit kezdeni saját gyermekével, a fáradtsággal, a hirtelen rázuhant felelősséggel. Azt, hogy elérkezik ehhez a letaglózó felismeréshez, a könyv utolsó bekezdéseiben meg is fogalmazza:
Sosem szabadulok meg az anyámtól. Ott van a csontjaimban, sose leszek immunis rá. (…) Az arcomban ott van Anyu.
Bár a regény befejezése nyitva marad, nem láthatjuk, hogyan alakul tovább ez a kapcsolat, de a kérdést már visszük magunkkal: hogyan érezheti az ember távol magát valakitől, akihez minden sejtjében ennyire közel van? Ismerheti-e az ember minden ízében azt, aki a világra hozta? Az Égett cukor az anya-lánya kapcsolatok alapvető nehézségeit helyezi a szokásosnál radikálisabb keretek közé, és robbanásveszélyes elegyet alkot egy olyan emberi kapcsolatból, mely a legfontosabbak egyike, sokszor viszont ennek ellenére (vagy épp ezért) nem tud megfelelően működni.
