Gyerekként valószínűleg nincs nagyobb trauma annál, minthogy valaki nem kell – hogy nincs rá szükség. Pontosan ezzel szembesül Donatella Di Pietrantonio mindvégig névtelenségbe burkolózó narrátora. A lány mindössze 13 éves, amikor egy szép napon az állítólagos apja kézen fogja, elviszi egy idegen családhoz – azt mondja neki, hogy az igazihoz –, és közli vele, hogy mostantól ezzel az idegen családdal kell élnie. Az érzelmin kívül valóságos kultúrsokk éri a lányt: a tisztes középosztálybeli életből, ahol van balett, délutáni úszás, gondosan vágott frizura és délutáni zsúr a barátnőkkel, egy olyan közegbe kerül, amely alulról súrolja a munkásosztályt. Egy olyan családba, ahol a gyerekek a vacsoraasztalnál versenyeznek a falatokért, ahol minden ragad a kosztól, és ahol az sem tűnik fel, ha valamelyik nagyobb fiú kimarad éjszakára.
Az ágyát is a húgával kell megosztania („úgyis soványak vagytok”), aki éjszakánként rendszeresen bepisil, és csak fejtől és lábtól férnek el egymás mellett:
„Finoman arrébb toltam a lábát, és az olcsó szappantól frissen illatozó talpához simítottam az arcom. Csaknem egész éjjel hozzásimultam az érdes bőrhöz, követtem a lába minden mozdulatát. Az ujjaimmal kitapogattam töredezett körmei szabálytalan szélét. Van kisolló a bőröndömben, gondoltam, reggel majd odaadom neki.”
A lány egy érzelmi senki földjére kerül: a nő, akit anyámnak hív („városi anyám”, tengeri anyám”), eltaszította magától, és a másikhoz, aki életet adott neki („a nő, aki megszült”, „az első anyám”, „a falusi anyám”), semmi sem köti.
A lányt egy kommunikációs vákuum veszi körül:
senki nem ad neki magyarázatot, és később is töredékekből rakja ki az igazságot. Mint ahogy fragmentumokból áll össze az is, hogy a két nő, a két anya, akikben az égvilágon semmi közös sincs és különösebben nem is szívelik egymást, nagyon is tartják egymással a kapcsolatot: a két különálló halmaz közös metszetében álló lány a szükségesnél is jobban összeköti őket. Donatella Di Pietrantonio narrátora ugyanakkor minden támaszát elveszíti egyetlen nap alatt. Bekerül egy durva közegbe, ahol a húga, Adriana lesz a legfőbb támasza és bizalmasa, aki még a veréseket is szívesen veszi, ha azzal megkímélheti az égből pottyant – és egy távoli, idealizált világot megtestesítő – nővérét.
Donatella Di Pietrantonio (kép forrása)
A titok mindenesetre befészkeli magát a lány mindennapi életébe. Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy egy szép napon majd minden visszatérhet a régi kerékvágásba, és csak lassan döbben rá a folyamat visszafordíthatatlanságára. Igazán egyik világhoz sem tartozik: ami az egyik családban természetes, az a másikban ismeretlen. A lány szinte sokkot kap a mindennapi erőszaktól, és néha még azt sem érti, hogy mit mondanak neki. A tájnyelv sokszor elválasztja őt rokonaitól, és szégyelli új családját, holott ők – mint idővel kiderül – nagyon is büszkék rá, csak éppen ezt nem tudják artikulálni. Mint ahogy az édesanyja is sokszor képtelen kifejezni magát:
nincsenek szavai arra, hogy elmondja a lányának azt a fájdalmat, amit az elveszítése okozott.
A lány pedig nem tud kötődni hozzá, megszólítani sem tudja igazán: „Amióta visszaadtak neki, az ’anya’ szó úgy beragadt a torkomba, mint egy béka, amelyik nem akar többé kiugrani”.
A családban Adriana mellett fiatalabbik bátyja, Vincenzo válik szövetségesévé. A két kamasz között izzik a levegő, egy nagyon vékony mezsgyén egyensúlyoznak: „Nem fogtuk fel, hogy testvérek vagyunk, és nem is nagyon hittük el”. Vincenzo maga a nagybetűs titok, akiről sejteni lehet, hogy örökké tilosban jár, aki kimarad éjszakára, és aki – megkérdőjelezve az apa családfői szerepét – valamiféle támasz akar lenni a családja számára. Vincenzo kivételével a család férfitagjai ugyanakkor végig a partvonalon mozognak, érzelmileg nem igazán tudnak közel kerülni a lányhoz, talán a kisöccse, Giuseppe kivételével, akinek fogyatékosságában az orvosok szerint környezeti tényezők is szerepet játszottak: „Kicsi korában minden bizonnyal hiányt szenvedett valamiben”.
A hiány fontos motívuma A visszaadott lánynak, legyen szó akár emberekről, érzelmekről vagy szavakról.
Donatella Di Pietrantonio narrátora erős érzelmekkel reagál minden hiányhelyzetre, de ez nem jelenti azt, hogy ez egy dühös regény lenne. A csalódáson, az elhagyatottságon túl ugyanis egy nagyon erős női kötelék bomlik ki, amely a felszínen tartja a lányt (és leginkább ezeken a pontokon kúszik be Elena Ferrante nápolyi története). Ennek a hálónak a szövésében a két anya ugyanúgy részes, mint a tragédia sújtotta családot megsegítő özvegy szomszédasszonyok, a lány továbbtanulását lényegében kikövetelő tanárnő vagy a nővérét makacs szeretettel vissza-visszaváró Adriana. A visszaadott lány gyönyörű történet a női erőről és az anyaságról, ami sokszor tökéletlen,
mégis olyan kötelék, amely minden harag és bántás ellenére eltéphetetlen, megbonthatatlan.
