Mit jelent végignézni egy apa haldoklását? Hogyan lehet szembenézni azzal, hogy valaki egy életen át rossz apa volt? Babarczy Eszter, a Mérgezett nő és a Néhány szabály a boldogsághoz szerzője legújabb könyvében apja haldoklását dolgozza fel, miközben a családfő múltját, a kulturára és a körülötte élő emberekre gyakorolt hatását is megvizsgálja. Az Apám meghal naplóbejegyzésekben számol be arról a 6 hónapról, ami az apja szellemi és fizikai leépülését jelentette. Babarczy egyszerre néz szembe apja halálával és igyekszik mindent megtudni arról a múltról, ami miatt nem tudott szerető, törödő szülő lenni.
Babarczy Eszter: Apám meghal (részlet)
2021. augusztus 16.
Nem adok interjút ennek a nőnek, mondod a mi köreinkben népszerű újságíróval kapcsolatban. Nem adok interjút, túl agresszívek a kérdései. Megbeszéltük a többiekkel, hogy ebben nem veszünk részt.
Kicsit csalódott vagyok. Kedvelem az újságírót, akiről te egyébként korábban nem is hallottál, ez mutatja, mennyire leváltál a magyar kultúráról az utóbbi években.
És milyen szép lenne, egy életútinterjú, elmondani benne, miről szólt számodra a színház.
A kérdések, megmutatod, valóban élesek. Hatalmi ambíciókra kérdeznek rá, konfliktusokat feszegetnek. Megértem, hogy nem akarod magad megsebezni ezzel. Sok interjút adtál már, egy újabbnak nincs nagy vonzereje.
Mégis, visszahozná az életedbe a szakmát. Olyan szegényes ez az élet, és olyan igazságtalan a színház: minden eltűnik. Talán vannak tévéfelvételek valahol, de ki nézi már azokat. Eltűnt az életműved. Most visszahozhatnál belőle valamit a jelenbe.
Úgy voltunk vele, nem néztük egymás interjúit. Én is adtam, te is adtál. Mindenkinek a magánügye. De kíváncsi volnék egy történeti interjúra. Hogy is voltak a dolgok tényleg? Ki mit akart? És ki támaszkodhatott kire? Mik voltak a nagy döntések?
Abban reménykedem, hogy egyszer beszélsz erről, ha nem is nekem.[1]
[1] Halálod után kikértem az anyagodat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából. Sokat kellett rá várni. Így futott túl a Harmonia cælestis projektjén Esterházy is az apja kikért irataival. Néhány hónap. Már befejezte a könyvet, zümmögött a kiadói gépezet. Te nem akartad kikérni soha. Nem akarom tudni – mondtad. Vagy: Tudom úgyis, hogy kik voltak a spiclik! Számontartottuk őket. Nem azért nem kéred ki, mert közömbös vagy, nem tartod fontosnak a kérdést. Számtalanszor hallottam tőled, amikor Tar Sándort próbáltam védeni, hogy nem volt kötelező spiclinek lenni. Aki nem akart, az kibújhatott alóla. Valami más tart vissza, szeretném megérteni, hogy mi.
Én mindenesetre kikérem, mert azt remélem, többet megtudok rólad. Hát nem kényelmes? Egy állami intézmény, amely feljegyzi a baráti beszélgetéseket, a házasságok belső történetét, az ambíciókat és a félelmeket. Nekem csak ki kell kérnem, és ott lesz minden szépen megörökítve.
Csalódnom kellett. Az anyagod nagyon vékony, érdemi jelentés csak egy van benne, Molnár Gál Pétertől.
MGP jelentései már történeti forrásként szolgálnak a színháztörténészek számára, nagyon szórakoztató, ahogy lelkesen instruálja az államvédelmet azzal kapcsolatban, mely fiatal rendezőknek milyen új és progresszív céljai vannak, és hogyan kéne őket ebben segíteni. Gondosan, géppel megírt szövegek, részletes, policy-szintű javaslatokkal. A többi csak utalás: valaki besúgott Szolnokon, és te is arra jártál. Kaposvárról nincs semmi. Megkérdezem a Történeti Levéltárban dolgozó ismerősöm: mi lehet ennek az oka? Talán még nem került ki, mondja, talán még őrzik valahol az iratanyagot. Vagy nem is volt soha. Legutolsósorban az sem lehetetlen, hogy megsemmisítették. Csalódott vagyok. Úgy érzem, kijárt neked egy-két személyi besúgó. Akiktől most én mennyi mindent megtudhatnék! Akit nem figyeltek meg, az nem is komoly ember. Ha nem kattant a telefon, amikor felvettük a bakelitkagylót és tárcsáztunk, akkor elárvulva éreztük magunkat. Már a szolgálatok se kíváncsiak ránk!
MGP egyébként figyelt rád. Az emlékirataiban írja, gondolom, régi jegyzet alapján: „Babarczy Lászlóról is kértek információt. Nem voltam teljesen ártatlan: tudtam, miért. Babarczy a Főiskola elvégzése után az Egyetemi Színpadhoz került művészeti vezetőnek vagy főrendezőnek, isten tudja már, milyen rangjelzéssel. Tény, pályakezdő rendező kezébe adták az egyetemi színjátszókat. Pettyes életrajzú káder.
Apja B. Antal (1907–1975) vegyésztudós, a paksi konzervgyár főmérnöke, 1956-ban Dél-Afrikába ment. Ott megszervezi a műtrágyagyártást, de ezután aranyat akar kitermelni a tengervízből.
Pretoriában hal meg. Birtokosok, Érd környékén a 6-os út egy része is a földjeikhez tartozott. A család egyik őse Babarczy Imre István báró (1774–1810/15 k.), Csongrád megyei alispán, országgyűlési követ. Drámaíró, fordító, Die seltene Männerkur című magyarul is megírt drámáját németül játszották szegedi német színészek (1804). Pesten Férjek ritka orvoslása címmel a budai színtársulat (1807). Virginia című drámája Szegeden került színre. Babarczy anyja Pintér Mária, tiszanánai parasztcsaládból. Az Erzsébet Nőiskolában érettségizik. A népi tehetségek fölkarolásának idején a jól rajzoló lányt káderkiemelik. A Goldberger-gyár textiltervezője lesz. Több pap van a családban. Köztük Kozma György atya – a főcserkész gyermeke, a vatikáni rádiótól. Aki a pap-perben vádlott volt. A család vegyésznek kívánja. Nem veszik fel a Műszaki Egyetemre. Segédmunkásként elhelyezkedik a kőbányai gyógyszergyárban, meszet lapátol. Protekcióval bekerül Korach Mór mellé a műegyetemre segédlaboránsnak. KK-n (külső kísérleten) ő lesz a munkaszervező. Harmadjára is felvételizik a Műegyetemre. Túljut az írásbelin, a szóbeli vizsgán azonban bejelenti, a színművészetire megy, rendező szakra (1961–1966). Marton Endre osztályában végez. Megszervezik az Ódry Színpadon a rendszeres nyilvános vizsgaelőadásokat. Megrendezi az eredeti kínai Krétakört Török Iván díszleteivel, Kocsár Miklós zenéjével, a Leonce és Lénát Török díszletével, Eötvös Péter muzsikájával. Anyja Barta Éva keramikus műhelyében exportra termel kerámiabizsukat. Itt dolgozik Vajda Ágnes édesanyja; Babarczy feleségül veszi Ágnest (1963). Sógora, Vajda Mihály révén bekerül a Lukács-iskola peremvidékére. Tudni valók az előzmények ahhoz, hogy amikor a Népszabadság színházi kerekasztalt szervez, rovatvezetőm, Pándi Pál egyetemi tanár mellékesen odaszól: hívd meg a Babarczyt is az Egyetemi Színpadról. Kérdésemre, hogy mint kerülne egy jegyzetlen pályakezdő Gábor Miklós és neves színházvezetők mellé a kerekasztalhoz, Pándi közli, hogy a belügy érdeklődik a fiatal rendező iránt. Tartsam a szám, de jelezze a Népszabadság, hogy bizalommal van a fiatal rendező iránt. Babarczy részt vesz az általam moderált vitán. Fényképe is megjelenik az újságban, és megszerkesztett okos hozzászólása.”
Az egész családtörténetet kikérdezte – honnan máshonnan tudhatott ilyesmiket, mint tőled. Borzongató elképzelni, hogy ez mind bekerült valaki elé a belügyben, aki „érdeklődik” irántad.
2021. augusztus 18.
Nézd, ezt itt találta a Luki nekem – mondod. – És kitisztáztuk. Egy videó. Még fiatal vagyok rajta, fiatalabb, mint te most.
Nézem a videót, húsz perc. Fájdalmas látni az arcodat, amikor elindítom. Némán nézem. A színházról beszélsz. Nem reagálok. Nem tudok reagálni, lefagytam. Most kéne mondani valami nagyon kedveset. Á, hagyjuk – szólsz hirtelen zavartan, vagy talán kedvetlenül, hogy nem adok választ. Nem beszélgettünk soha a színházról, ahol harmincakárhány évig voltál igazgató. Magadtól nem is mesélsz róla. Talán anyámnak meséltél. Ha kérdezlek, szívesen sztorizol, de nem kérdezlek.
Nem akarok többet belőled. Nem akarom a haragodat.
A harag bizonytalan körvonalú, mindenkire ráterül, aki ellenség volt, és bárki lehetett ellenség egy adott pillanatban. Úgy érzem, hadvezér vagy, egy mozgékony kis csapat élén, mindig résen kell lenni, mindig fel kell készülni az átverésre, a támadásra. Nem irányítasz már senkit, de úgy élsz még mindig, mintha irányítanál. Úgy beszélsz a világról, megmondod, minek hogy kéne lennie. Szereted a világépítő stratégiai játékokat. Isten vagy. Már istennek neveltek vajon?
Majd ha meghalok – mondod –, összevissza fognak beszélni rólam. Akkor te fogod tudni, hogy tényleg mi volt. Mit akartam.
Honnan tudnám, gondolom, de nem mondok semmit.
Honnan tudnám, soha embertől ilyen távol nem voltam, mint tőled.
Ezt a feladatot adod nekem? Hogyan teljesítsem, ha soha nem osztottál meg semmit?
Egy évvel ezelőtt nem álltál ki az SZFE-őrségbe, pedig még tudtál járni. Letehetted volna a voksodat. Biztosan megvolt a véleményed. Volt benned biztosan bőséggel harag. Meg talán megértés is. Beszélhettél volna azokhoz a gyerekekhez. Az lehetett volna valami örökség, stafétaátadás. Most tehát rám marad ez is.[2]
[2] Hónapokig nem tudtam megnézni ezt a videót. Ha megláttam az arcod valahol az interneten, úgy éreztem, mintha gyomron rúgnának. Meghaltál, az enyém maradt a hatalom – mert az hatalom, hogy gondolkodhatunk valakiről, aki meghalt, nem tud már visszaszólni –, és mégis féltem tőled. De aztán, ahogy kutattam az életed után, kerestem a gyász lehetőségeit, rájöttem, micsoda fontos dokumentum ez a film.
Pozitív hős vagy benne, abban a történetben, amelyről szinte soha nem beszéltél.
A hetvenes évek közepén a Kulturális Minisztérium elégedetlen volt a budapesti Nemzeti Színház működésével és szakmai színvonalával, ezért arra az elhatározásra jutott – ezt már Pozsgay Imre hajtotta végre miniszterként 1978-ban –, hogy két fiatal vidéki rendezőt, Székely Gábort és Zsámbéki Gábort bízza meg a Nemzeti Színház művészi megújításával. Te Zsámbéki miatt szerződtél Kaposvárra, mellette voltál főrendező. Zsámbéki nemcsak hogy elfogadta a felkérést, de a vezető kaposvári színészeket is magával vitte a Nemzetibe. Ott maradtatok ti, a resztli. A Minisztérium persze gondolt erre is, úgy ítélték meg, hogy te jó igazgatója leszel a színháznak. Megoldod a feladatot. És megoldottad. 37 éves voltál. A főiskola évei óta szerettél volna egy műhelyt létrehozni, közösen dolgozni, csapatban, új művészi nyelvekkel kísérletezni. Nem folytatni akartál valamit, hanem újat teremteni, és ha ehhez Budapesttől kétszáz kilométerre kaptál lehetőséget, akkor oda mentél, odaszerződtél a Nemzetiből, ahol, egyszer említetted, a szorongástól majdnem kilukadt a gyomrod. Anyám tiltakozott vajon? Most is egyedül hagytad a gyerekekkel, ahogy a születésem idején, 1966-ban is, amikor Pécsre szerződtél, vagy a testvérem születésekor, 1968-ban, amikor ösztöndíjakkal Moszkvába és Párizsba utaztál. Mindig mentél a magad szakmai céljai után. Kíméletlen voltál vele, de kíméletlen voltál magaddal is, ami a munkafeltételeket illeti. Nem számított, hol laksz. Az számított, kikkel dolgozol és hogyan. Különös hely volt ez a pártállam, ahol őszinte aggodalommal követték nyomon az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztályán (Aczél területén) a színházi évadok alakulását. Kifogásolták, hogy középszerű művek kerülnek színre középszerű rendezésben.
Izgalmas színházat akartak, amely persze nem támadja a szocializmust, de a ma problémáiról szól. Te is olyan színházat akartál, mint a cenzoraid.
Csakhogy a cenzorok hazudtak maguknak is. Teljes volt az egyetértés köztetek, mindaddig, míg a ma problémái között nem szerepeltek a szovjet csapatok, vagy az 56-os forradalom, vagy a munkásosztály elidegenedettsége, amíg azt a látszatot lehetett kelteni, hogy belülről bírálsz. Sokkal később azzal vádoltak téged és a barátaidat, hogy Aczél talált ki titeket. A rendszer kedvenc ellenzéki színházát csinálhattátok. Igazságtalan vád volt, mert folyton nyomasztott benneteket a hatalom, de érthető. Csodálatos képességed lett arra, hogy a színházi közösséget megvédd a pártállam utasításaival, fenyegetéseivel és intelmeivel szemben. Egymagad álltál a kapuban kidobóemberként, hárítottál minden támadást. A színház csak a szakmai munka színvonalára figyelt. A művészetre. Olyan egy színházi közösség, mint egy szerzetesrend, mondod a videóban. Rettentően fókuszálnak valamire, ami nincs jelen, és megpróbálják megoldani, hogy jelen legyen. Minden művészet akkor hat, ha valami olyat fejez ki, ami kifejezetlen maradt abban a korban, ezt mondod. És az emberek azt ismerik föl benne, hogy ez igaz. Azt mutatjuk, hogy okosabbak vagyunk, mint ahogy élünk, és amit nem tudunk a mindennapokban megoldani, arra rá tudunk nézni, hol groteszken, hol tragikusan, hol komikusan, mondod. Az emberek önmagukra és az élethelyzetükre ismernek, és ezért szeretnek minket. Erről szól a kaposvári színház. Az a fontos számomra, mondod, ha hidakat tudunk teremteni a vakság és nyomorúság között, ahogyan élünk, és az öröm között, hogy meglátjuk és ki tudjuk fejezni, hogy hogyan élünk.
Élsz valahol, a homályban, és egyszer csak megkapod azt a képességet, hogy élesre állítsd a képet, és mindent világosan láss.
1981 nyarán készült ez a videó. Ezen a nyáron merült fel bennem először, hogy meg akarok halni. Elszöktem a családtól Görögországban, elindultam, hogy elveszejtsem magam a turisták tömegében. Rám találtál véletlenül. Nem tudtad, hogy mi történik. Nem tudtad, hogy én szándékosan léptem le. Ha tudtad volna, sem érdekel, elintézted volna hisztiként. Te egy színházi közösségért feleltél, amelyből fájdalmasan kiszakadt egy darab, nem volt több képességed a figyelemre. Világosan a színházat láttad, a családot nem. Jó vezető voltál, és rossz apa.
Fotó: Valuska Gábor
