„A temetésen elárulta az apját” – írja Grecsó a regény felütésében. Az elsőszülött fiú ugyanis nem tolmácsolja senkinek az alkoholizmusba belehalt Ignác végakaratát, ily módon a férfi éppen úgy távozik a túlvilágra, mint mindenki más az őt körülvevő paraszti világból, ahonnan egész életében ki szeretett volna tűnni. Két évtizeddel később az ötvenhez közel járó főhős, Erik – túl egy gyötrelmes betegségen és immár maga is apaként – még mindig nem tud szabadulni a benne szüntelen dolgozó harag és önvád mérgező elegyétől.
Ekkor érzi először, hogy Ignác üzen neki.
Az apa újra és újra előtűnő kísértete vezeti Eriket a családi múlt aprólékos felgöngyölítéséhez, mely során fokozatosan értelmet nyernek a sűrű csöndek, és felszínre kerülnek a hosszú éveken át hordozott sebek és elfojtások. Túl lehet-e élni, ha az ember sorsa szöges ellentétben áll az álmaival? Mi munkál bennünk, amikor magunk számára is megmagyarázhatatlan döntéseket hozunk? Többek között ezeket a kérdéseket teszi fel a közel 600 oldalas könyv.
Az Apám üzent tagadhatatlanul az eddigi életmű egyik legkiemelkedőbb vállalkozása, amely egy hosszú lelki és írói utazás végpontjaként is értékelhető.
A szerző ugyanis tíz-tizenöt éve folyamatosan foglalkozik az itt megjelenő témákkal:
a paraszti világ kilátástalansága már a szülőfalujában, Szegváron nagy port kavaró Pletykaanyuban kulcsfontosságú volt, ahogy a népes család tagjai is több kötetben szerepet kaptak. A Lányos apa című novellagyűjtemény tavalyi bemutatóján azonban elmondta, csak saját szülővé válásakor jutott el odáig, hogy igazán késznek érezze magát a múlttal való indulatok nélküli szembenézésre. Ennek eredményét vehetjük most kézbe – a korábbiaknál jóval kerekebb, komplexebb formában.
Valóság vagy fikció?
Grecsó egy 2011-es interjúnkban a Mellettem elférsz című regényével kapcsolatban fejtette ki, hogy „a kortárs szerző mondhat bármit, az olvasó tulajdonképpen mindig a referenciális olvasat lehetőségét fogja keresni”. Ezúttal azonban minden kétséget kizáróan a saját életanyagával dolgozik, és nemcsak az apja tetteit és motivációit elemzi akkurátusan, hanem
önmagát is kíméletlen őszinteséggel szemléli.
„Kénytelenségből továbbra is a táblán maradok, de minden elfogultság nélkül Eriknek nevezem el magamat” – teszi meg az első fejezet vallomásos nyitányában az átnevezés eltávolító gesztusát, és innentől már harmadik személyben láttatja a konfliktuskerülő, szorongó és frusztrációkkal teli karaktert.
Bár az Apám üzent a transzgenerációs hatásokra helyezett hangsúly miatt talán valóban nem feltétlenül illeszkedik a napjainkban nagy népszerűségnek örvendő autofikciós alkotások sorába (erről itt beszélgettünk a szerzővel), mégis
izgalmas játékot folytat az életrajzi tények, a családi legendák és a kitalált történetek vegyítésével.
Számos szereplő – nemritkán ismert ember, például Sándor Pál filmrendező vagy Bródy János zeneszerző – a saját nevén tűnik fel, megrázó jeleneteknek lehetünk tanúi (a) Grecsó (nevű főhős) rákkal folytatott küzdelméről, a valóságban is lezajlott pódiumbeszélgetések kulisszáiba nyerhetünk bepillantást.
Az egyik legerősebb rész a kötetben, amikor Erik visszatekint egy néhány éve forgatott tévéműsorra, amelyben egy neves pszichiáter azt mondta neki, mindenki maga tehet a betegségéről. A megtört férfinek akkor nem volt elég lelkiereje, utólag azonban törleszti az adósságát, és szót emel az áldozathibáztatás felháborító gesztusa ellen. Ugyan a „túl sok élvezetben, fájdalomban, gyönyörben megcsömörlött, zsenitudatú, léha ember” kilétét homályban tartja a szöveg, nem nehéz rájönni, ki lehet a „doktor úr”, sőt
a szóban forgó adást még a YouTube-on is megtalálhatja a kíváncsi befogadó.
Irodalom és realitás hasonló összjátéka elevenedett meg a regény novemberi bemutatóján is, amikor a szavalóversenyektől hírnevet remélő apa egykori ellenfele, a később filmszerepet kapó Holman Endre színpadra lépett, és felolvasott egy részletet, amelyben saját hetedikes énje verset mond a ballagáson.
Regényes életek, mítoszi karakterek
„Az Apám üzent Grecsó Krisztián eddigi legszemélyesebb könyve, miközben valódi fikció” – állítja a fülszöveg. A beazonosítható figurák és helyszínek ellenére ugyanis mégiscsak vérbeli regénnyel van dolgunk: a múlt útvesztőiben egy mindentudó narrátor kalauzol minket, aki belelát a karakterek legmélyebb érzéseibe, cselekedeteik mozgatórugói után kutat, miközben
mesébe illő véletlenek és felemelő pillanatok tárházát kínálja.
A Parkinsonnal küzdő Juszti mama a fia halotti torán csodával határos módon erőre kap, és belekezd egy történetbe a gyerek Ignácról, amivel feloldja a kínos csendet, és még egyszer tanúbizonyságot tesz kiapadhatatlan szeretetéről. Férje, Márton sok évvel korábban az orosz hadifogságban egy barát segítségével megtanul írni, hogy hazaüzenhessen az őt váró fiatalasszonynak, míg egy generációval előtte az 1875-ben született (második) Ignác a katonaságnál tanulja meg, hogy a bajtársiasság parancsa képes felülkerekedni a gyűlöleten.
A családtörténet néhol szakadatlanul hömpölyög, máskor csak vázlatosan kapunk betekintést az ük-, illetve szépszülők nemzedékének küzdelmeibe, időnként pedig visszatérünk Erikhez. Ahogy a férfi egyre jobban belemerül a nyomozásba, hamar nyilvánvalóvá válik számára, hogy
a Grecsó-legendáriumban tárolt anekdoták egy része csupán mítosz.
Ezzel együtt azonban arra is ráébred, hogy tulajdonképpen nem az a lényeg, hogy a valóságban miként zajlottak le az elbeszélt események. A dolgokat néha igenis át kell emlékezni, egyes alakokat a mennybe kell emelni: szükség van a fikcióra. „Máskülönben minden kíméletlen.”
Dicsőségtől a leépülésig
„Arra gondolt, milyen jó, hogy nem az apja portréját akarja megrajzolni. Szerencsés lendület, tűrhető vállalás: csak meg akarja érteni, mit üzent neki Ignác” – olvassuk egy ponton a kezünkben tartott regény alapját képező írói szándékról. Ahhoz ugyanakkor, hogy a rengeteg megaláztatást, félelmet és bűntudatot magában hordozó Erik rá tudjon hallgatni az apja feltételezett szavaira, újra össze kell gyúrnia őt. Emlékekből, mesékből – és persze a képzeletét segítségül hívva. Egy alkoholista szülővel történő szembenézés és a gyerekkori traumák szépirodalmi feldolgozása nem kockázatmentes kihívás, Grecsó Krisztián azonban jó arányérzékkel vázolja fel Ignác jellemét.
A sokáig leküzdhetetlen indulat és düh helyett ezúttal valóban a kíváncsiság, a megértés vágya vezérli.
Mit akart Ignác a szenvedélybetegség által törölni a tudatából? És vajon miért sajnálta a fiától a parasztsorból való kitörés lehetőségét?
Az élők közül mindössze negyvenkilenc éves korában távozó férfi a regény végén csont és bőr öregember, mielőtt viszont a szégyen mélypontjára zuhanna, látjuk őt nagyot álmodó kisgyerekként, ellenállhatatlan szívtipróként vagy éppen lila hajú különcként. A csillapíthatatlan szeretetéhségét és állandó bizonytalanságát már egész korán feltűnősködéssel, tettetett magabiztossággal palástolni próbáló Ignác kétségbeesetten ki akar törni a falusi környezet béklyóiból:
szavalóversenyekre jár, mert meggyőződése, hogy onnan egyenes út visz a színészi pályához.
Kizárólag pózokban tud létezni, folyton szerepel, és szentül hiszi, arra hivatott, hogy hangjával hidat képezzen az átlagembereknek az isteni erők felé. Bár a szegvári versmondón „a kendergyári csóró gyereknek, akinek az ég alatt semmije sincsen, fütyölve, harsogva, éljenezve” tapsol a publikum, a további siker nem érkezik meg, hiába üvölti a férfi még felnőttként is, hogy „nagyon fáj”.
A rapszodikus természetű karakter nemritkán a komikum határán billeg, ám Grecsó biztos kézzel tartja: nem teszi nevetségessé, de nem is mentegeti. Az olvasó szeme előtt építi fel Ignác kudarcaiból, sérelmeiből, lelki alkatából a visszafordíthatatlan leépüléshez vezető utat.
A zárófejezetekben összesűrűsödik a keserűség, az otthon illata hajléktalanszaggá lesz.
Mit üzent Ignác?
A múlt bonyolult szálait lassan bogozgató Erik idővel azon kapja magát, hogy bár Ignáctól sosem kapott ehhez támogatást, mintha mégis az ő álmait teljesítené be. Amikor már országszerte ismert emberként a színpadon állva felemeli a kezét, mozdulatában egy kisfiú nyúl az ég felé. Verset szaval az iskolai ballagáson.
Az üzenet megértéséhez viszont tágabb perspektívára van szükség.
A belső borítóra felskiccelt – egyébként nagyon jól használható – családfa tagjainak életét sorra véve Erik apján kívül is találkozunk még szép számmal végletes jellemekkel és félresiklott kitörési esélyekkel, arról nem is beszélve, hogy mindeközben zajlik a történelem.
Háborúk dúlnak, a férfiak harcolnak, a nők várják őket.
A felszínen zajló konfliktusok hátterében azonban elfojtott – vagy éppen ellenkezőleg: hirtelen kirobbanó és elsöprő – vágyak munkálkodnak, amelyek beláthatatlan időre megpecsételhetik a szegvári Grecsók sorsát. Erik hosszú évek távlatából látja dédanyját, a „romlatlanul, ősien szép” Kozma Annát, ahogy áldozatul esik a vad és erőszakos Ignácnak, lát egy homoszexuális párt, akik bár bújkálnak, meg merik élni az érzéseiket, és ami a leglényegesebb: látja az apját, aki erre nem volt képes. A katonaságból alkoholistaként hazaérkező Ignácot nemcsak gyötrő kiválasztottságtudata, örökölt mintái, hanem saját, soha igazán fel nem ismert vágyai is megtörték. Erik végül „úgy sejti, azt akarta mondani, hogy félt, menekült egész életében”.
„Mikor mozdulok, ők ölelik egymást”
„Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell” – írja az egész köteteben fontos szerepet betöltő József Attila a mottóul is választott A Dunánál című híres versében. Arra azonban már mindenkinek saját választ kell találnia, hogy mi következik a szembenézés után. Erik talán közelebb kerülhetett a megbocsátáshoz és az elengedéshez.
És hogy miért érdemes végigkísérnünk őt ezen az úton?
Legfőképpen azért, mert mindannyiunk családjában vannak feldolgozatlan érzések, súlyos tragédiák, rejtett mintázatok és beteljesületlen álmok. Az Apám üzent ugyanakkor nemcsak arra ösztönöz minket, hogy elkezdjük ezeket felkutatni, hanem egyúttal megmutatja azt is, hogy bármilyen nehézséggel is álljunk szemben, „mindig, mindenütt, minden helyzetben van szépség”.
