Babarczy Eszter a Telexen megjelent véleménycikkében azt a kérdést feszegeti, vajon miért reagál a társadadalom empátiával és odafigyeléssel egy rákot feltáró diagnózisra, míg a depresszió esetében legfeljebb csak hallgat vagy a homokba dugja a fejét. 

Kérdése nem csak elméleti, írásából kiderül, hogy mindkét betegséggel kapcsolatban van tapasztalata. Míg korábban depresszióval kezelték, most ismét nehéz helyzetbe került: a tüdejént találtak rákos elváltozást.

Megdöbbentően őszinte cikkéből kiderül, hogy ez utóbbit szinte véletlenül fedezték fel, egy gerinc-CT elkészítésekor. Innentől viszonylag gyorsan zajlottak az esmények, az író egyik tüdőlebenyét már el is távolították. Legutóbbi betegsége kapcsán rengeteg segítséget kapott, az emberek megértéssel fordultak felé, mindenben támogatták. 

„Az volt a benyomásom, hogy ha a »rák« szó elhangzik, mindenki eldob mindent, és rohanna segít

 – írja. 

A lélek fájdalma és a test fájdalma

Ugyanakkor sok-sok évvel korábban, amikor szuiciditás miatt fektették be a pszichiátriára, a társadalom, a körülötte élők közel sem voltak ennyire megértőek, az akkori munkahelyéről például ki akarták rúgni emiatt. „El tudnák ezt képzelni a mostani rák esetében?”– teszi fel a költői kérdést. 

A kétféle halálfenyegetést nagyon eltérően fogadták a körülötte lévők, a depresszió zavarba hozta az embereket, így magára maradt,  hiszen ahogy írja,

„az emberek elfordulnak, mert nem tudnak a mentális fájdalommal mit kezdeni”.

Mi ennek az oka?

Személyes tapasztalataira is támaszkodó megfigyelésének okait kutatva Babarczy Eszter arra a következtetésre jut, hogy bár a társadalom napjainkra talán már tudomásul veszi, hogy vannak mentális betegségek, még mindig nem tud mit kezdeni velük, tehetetlennek érzi magát, nem tudja, pontosan hogyan segítsen annak, aki ilyen betegséggel küzd.

„A mentális betegségek és zavarok esetében nem működik a normális empátia. Nem tudom elképzelni, milyen neki most, mert teljesen idegen, furcsa, érthetetlen az állapota. Nem tudom a helyébe képzelni magam” – írja. 

A másik ok az író szerint az lehet, hogy az orvostudomány sokkal kevesebbet tud a mentális zavarokról, mint a rákról:

„Az agy nagyon bonyolult dolog. Egy indokolatlanul osztódó sejtkupacnál jóval bonyolultabb.”

A mentális betegséggel küzdő ember mindezek tetejébe gyakran ún. „problémás ember”, másként kommunikál, mint az, aki eltörte a bokáját. Sokszor nem érthető, nem kiszámítható, nehéz segíteni neki.

A megoldás lehetőségei

A cikk záró részében Babarczy Eszter arról ír, neki magának mi segített a mentális betegségekor (nem adta át magát neki, igyekezett helytállni és teljesíteni a valóságban), de arra is kitér, milyen lépések kellenének ahhoz, hogy „a mentális zavar iszonyatos magányát és elesettségét enyhítse a társadalom”.

Az oktatásban például sokkal többet kéne a mentális egészséggel foglalkozni, hogy a kamaszok ne csak TikTok videók segítségével dagnosztizálják önmagukat, másodszor nem ártana tudatosítani, hogy

ezek a betegségek nem kuriózumok, bárkit bármikor utolérhetnek. 

A mentális betegség titok

A cikk konklúziója szeint a „mentális betegség olyan hétköznapi titok, amitől végső soron mindenki szenved”. Maga a beteg, a családja, a tágabb környezete, a barátai, a munkáltatója is, elsősorban a tehetetlenség miatt. Babarczy Eszter szerint nem kell elfogadni, hogy egy mentális zavarral szenvedő egyedül maradjon, de ahhoz, hogy ez elérhetővé váljon, „kulturális és politikai lépések kellenek”.

(Telex)

Nyitókép: Valuska Gábor