78 éves Patti Smith, és 50 a Horses, minden idők egyik legfontosabb beatlemeze, aminek olyan dalokat köszönhetünk, mint a Gloria vagy a Kimberly. Smith a rá jellemző, androgün megjelenéssel feszít a borítón – a képet még egykori szerelme, Robert Mapplethorpe készítette –, a nyitósorban pedig kapásból leszögezi: Jézus nem az ő bűnei miatt halt meg.
Annyi sztori van a lemez mögött, hogy az már önmagában megérne egy kötetet, pedig ez csak töredéke annak, amiről a punk keresztanyja mesélhet. Így is, részben ezt ünnepli a polihisztor művész tavaly ősszel megjelent kötete, a Magvető által gondozott Angyalok kenyere, ami személyesebb minden eddigi írásánál.
A kedvenc könyveimben mindig aláhúzok néhány idézetet, hogy ha később újra fellapozom őket, segítsenek felidézni a szöveg esszenciáját. Az Angyalok kenyere tele van a ceruzám nyomával: gondolatok az írásról, a művészetről, a szerelemről, a kalandról mind-mind velem maradtak ebből a 292 oldalból.
Nem ez az első könyv, amit olvashatunk Patti Smith-től – ott volt a Kölykök is, amit az évtized egyik legjobb világirodalmi kötetének választottunk –, ám ez az első alkalom, hogy ilyen átfogóan mesél az életéről. És bár nehéz érzés fog el a memoár szótól, a kötet végére kiderül: Smith nem búcsúzik, csak megérkezik, mégpedig egy olyan univerzumba, aminek a közel 8 évtized során folyamatosan kereste a határait.
Nehéz pontosan behatárolni, miféle könyv ez, amit idén, 10 évnyi munka után kiadott.
Biográfiának túl költői, irodalmi regénynek meg túl biografikus – izgalmas egyensúlyozás műfajok, valós életesemények, filozófiai gondolatok és látomásszerű képek között. De ha jobban belegondolunk, ez a fajta eklektika a szerzőjéről is elmondható: Smith-t, noha zenészként ismerte meg a világ, legalább ilyen fontos az, amit íróként, költőként, képzőművészként és politikai aktivistaként letett az asztalra. Ez a multidiszciplináris szemlélet látszólag korlátot és szabadságot is adott számára egész életében: noha a könyvben többször visszaköszön, hogy keresi valódi önmagát és a hozzá leginkább passzoló címkét, legtöbbször arra jut: a lényeg, hogy „valahogy hozzájáruljon a végtelen egészhez”, hogy „falakat törjön szét, szalagokat szakítson át”.
Én azt gondolom, ezekben sikerrel járt, de kezdjük az elején.
Megszületik a lázadó púp
Noha a könyvben (itt mutattunk belőle részletet) sok a műfajbeli ugrás, a történet linearitása adott: megismerhetjük a munkásosztályba született, saját álmait kergető Patricia gyerekkorát (az énekesnő eredeti neve: Patricia Lee Smith), annak minden viszontagságával együtt. Az, hogy ez mennyire fontos időszak volt számára, magáért beszél. Már a könyv negyedénél járunk, de még a 10 éves kort sem éri el, részletesen kitér a háborús veterán, gyári munkás apa képére, a tizenkét költözésre, a furcsa szomszédokra, és a soha nem apadó gyermeki kíváncsiságra is.
Patti Smith gyerekkora cseppet sem volt egyszerű – tuberkulózistól kezdve mumpszon át a világ összes betegségét elkapta, és kisebb testvéreinek és beteges anyjának is sokszor ő viselte gondját –, ám négyévesen már olyan kérdéseket tett fel az anyjának, mint hogy: mi a lélek, és milyen színe van.
Noha olvasóként a gyerekkor egyes részleteit nézve görcsbe szorul a gyomrunk, Patti Smith ingerküszöbét láthatólag nem ütötték meg a nehézségek.
Számára a világ egy felfedezésekre váró hely volt, amiben nem léteztek szabályok: a szépségre és az ijesztőre egyaránt kíváncsisággal tekintett, valamiféle olyan sztoikus, érdeklődő nyugalommal, amit a spirituálisabb beállítottságú emberek az öreg lelkekhez szoktak társítani.
Gyerek volt – a szó minden velejárójával együtt –, de a világot már 10 éves kora alatt is egy esztéta és egy filozófus szemüvegén át, egy művész fantáziájával vizsgálta. Ha kellett, azért, hogy különös utazásra vigye két kistestvéreit, Lindát és Toddot az elképzelt hajójukon, a régi juharfakomód gombjaiba kapaszkodva, máskor meg azért, hogy megvédje magát a magas lázzal járó fájdalmaktól. A legfontosabb fordulópontot pedig az hozta el számára, amikor megtanult írni és olvasni. Onnantól, hogy papírra tudta vetni a gondolatait, az is egyértelművé vált számára, hogy a világon „minden egy potenciális vers. Az ájtatos manó sztoikus imái, a kutyám mindentudó szeme, a sercegő toll.”
Valószínűleg akkor vált igazán felnőtté, amikor 19 évesen teherbe esett, majd miután örökbe adta a csecsemőt, New Yorkba költözött.
Itt kezdődött meg az a bizonyos élet, amiről már viszonylag sokat lehetett hallani: megismerte Robert Mapplethorpe-ot, aki először a szerelme, majd legmélyebb lelki társa lett, összebarátkozott olyan arcokkal, mint Allen Ginsberg, William Burroughs vagy Bruce Springsteen, bulizni járt a punk fészkébe, a CBGB-be, és a legendás Chelsea Hotelben tengette mindennapjait.
A „lázadó púp” szimbóluma, ami az egész könyvet végigkíséri a művész születésétől a jelenéig, ekkortájt tombolt talán a leghangosabban: „művészpatkány” társaival új időszámítást nyitottak zenében, kultúrában egyaránt, és noha egyre jobban befutott, megalkudni sosem volt hajlandó. Valószínűleg sokkal nagyobbra törhetett volna, ha fejet hajt a marketingszagú üzleti tanácsoknak, de nem tette – se akkor, amikor playbackelnie kellett volna az American Bandstand-ben, se akkor, amikor meg kellett volna változtatnia a Pissing in a River szövegét a rádió kedvéért. Cserébe féktelen tempót diktált – egészen addig, amíg be nem toppant az életébe az MC5 gitárosa, a „kapitány”, akivel új időszámítás indult.
A szerelem is a művészet egy formája
Patti Smith ismerte már a szerelmet korábban, az azonban, amit Fred Smith mellett megélt, új világot nyitott meg előtte. A fókusz a zenéről a társas kapcsolatokra került, és bár a művészet továbbra is központi tevékenység maradt, innentől egyes szám első személy helyett kizárólag többes számban gondolkodott.
Együtt folyamatosan alkottak: dalokat, amiket egymásnak adtak elő a nappaliban, álmokat a világ körbeutazásáról, és családot két kisgyerekkel – és bár Smith-t sosem foglalkoztatta a nőiesség vagy az anyaság kérdése, a férfi mellett ezekbe a szerepeibe is megérkezett. A korabeli fotóikon továbbra is kérlelhetetlen androgün bájjal mosolyog a kamerába, de a maga módján feleséggé érett. Nem azzá a fajtává, aki gőzölgő almáspitével az ablakban várja haza a férjét, hanem azzá, aki az autópálya közepén, a sávok között táncol a szerelmével, mert életében először elhiszi: biztonságban van.
Ám ez az időszak átmenetinek bizonyult. A férfi 1994-ben meghalt, és ha ez önmagában nem törte volna teljesen össze a művészt, a rá következő két évben elvesztette az öccsét, az apját, és több barátját is.
A könyv talán legmegrázóbb fejezeteinél tartunk, és ha nem tudnám, hogy a nő életében a poszttraumás növekedés legfőbb állomásaként jön újra képbe a színpad, attól félnék: nem éli túl.
De túléli, és nem is akárhogy. Turnéra indul, új albumokat ad ki, díjakat nyer és aktivistaként is újra színre lép, majd 70 éves korában végre a családi gyökereket is felfejti. Bár sok platform megírta már a könyv nagy csattanóját, én nem lövöm le, és ha teheted, te se olvass utána, hiszen kifejezetten izgalmas idáig elérni ebben a történetben.
Útravalók Patti Smith-től
Bár a könyv látszólag egy nagy művész élettörténetét dolgozza fel, sokkal több útravalót ad izgalmas sztoriknál. Olyannyira, hogy ha soha életedben nem hallgattál meg egy Patti Smith-dalt sem, akkor is kapsz tőle muníciót: kortörténeti betekintést a formálódó beat- és punkéra egyik legizgalmasabb szegletébe, filozófiai és spirituális síkon történő kalandozást, irodalmi és művészeti inspirációt (apropó: Smith szívesen olvas Krasznahorkait, és közeli barátságot is ápol a Nobel-díjas magyar íróval), de akár túlélési tippeket is a legnagyobb krízisek esetére.
Az alkotó nagyon különös szemüveglencsén át tekint a világra, ez nem vitás – egy olyanon át, amit a rossznyelvűek naivnak neveznének –, de közben nem veszti el a kapcsolatát a valósággal, és egy olyan időszakban is talpon marad, amiben a hozzá hasonló elmék sorra hullanak el. Sokszor aggódunk érte a könyv folyamán, de újra és újra kiderül: autentikusan, ösztönösen cselekszik, és jól csinálja – nem csak túlél, de jól is él, akkor is, amikor a legnehezebb. És bár bántja, hogy lineáris időben kell léteznie, és olyan földi satnyaságokkal kell foglalkoznia, mint a pénz vagy az egészségügy, beleáll a harcba, és fontos gondolatokat fogalmaz meg a jövőbeni énje számára:
„Ide állítottak minket a sakktáblára, a Földre, mi pedig megpróbálunk lépni, de néha úgy tűnik, mintha egy közönyös órás hatalmas keze találomra tévútra vezetne minket, ahol rendre megbotlunk. Mit teszünk ilyenkor? Hátrébb lépünk, és magunkban keressük a megoldást, mit kell tennünk, és szolgálunk, ahogy tőlünk telik.”
Nem vitás, erős túlélési ösztön dolgozik benne, amit rengeteg különböző, apró rugó hajt.
Hajtja az a bizonyos kisgyerek, aki a 70. oldalon felnő, de valójában most, a 78. születésnapján is mélyen meghatározza őt, hajtja a jóság, a szépség iránti vágy – hisz a „nagy művész egyben alkimista is, aki arra törekszik, hogy átszellemítse a szépséget és a létezés kíméletlen durvaságát” –, de hajtja a megalkuvásmentes értékteremtés és az igazság felkutatásának vágya is.
Hogy mi kell mindehhez? Ő azt állítja, csak hit – hit a teremtőben, a természet nyelvében, a mesék erkölcsi tanításában, a föld sarában, a szerzetesekben –, de szerintem meg inkább tehetség, reziliencia, dac, szociális érzékenység és soha el nem múló tudásszomj. Reméljük, hogy ezek még legalább 20 évig elrepítik őt a világ különböző pontjaira, és indokolt lesz még egy memoárt írnia.
Nyitókép forrása: Wikipedia
