Két minden lében kanál majmocska bajba kerül: kénytelenek három nap alatt nevet lopni, vagy – hohó! – örökbe búcsút inthetnek a farkincájuknak! Emeli és Mancsi, a két kerge, talpraesett és öntörvényű makákó egy nap véletlenül épp egy varázslót próbál meglopni. Kaliptusz, a vajákos koala ezért elveszi a nevüket, és megátkozza őket: ha nem lopnak maguknak három napon belül újat, oda a nevük, de még a farkuk is! A névlopás amolyan varázsos dolog ám! Ha pedig hőseinknek nem jó bármilyen név, kimondottan kalandos is! Az első kötetben a kalandok még csak épp elkezdődnek, de már észvesztő a kavalkád! A trilógia második részében mindenki sorsa még bizonytalanabbá válik, ha ez egyáltalán lehetséges. A Makákók! harmadik kötetében hihetetlen, de minden megoldódik – bár nem mindenki számára megnyugtatóan.Emeli és Mancsi, a két vásott majmóca nagy bajba kerülnek: egy varázsló elveszi a nevüket, ezért kénytelenek maguknak újat lopni, különben elveszítik a farkincájukat. Vakulya Norbert háromkötetes kalandregénye a két makákó fergeteges kalandjaival letehetetlen olvasmány. 8 éves kortól ajánljuk.
Vakulya Norbert: Makákók 1-3. (részlet)
Első fejezet
Ezt a napos délelőttöt egyetlen dolog különböztette meg a többitől: az erdőlakók vásárt tartottak a völgyben. A rendezvényre rengeteg állatot vártak, a kézművesek és a kereskedők messze földről érkeztek.
Emeli és Mancsi, a két makákócsemete vidáman szökdécselt a forgatag felé. A makákók falujának öreg vezére ugyanis azzal bízta meg őket, hogy vigyenek neki valami vásárfiát, valami szép portékát, ezzel bizonyítva rátermettségüket.
Pénz persze nem lapult a két kópé zsebében. Náluk, majomnépeknél nem volt ugyanis szokásban, hogy fizessenek. Az ő fajtájuk úgy vélte, az az igazán szórakoztató, ha elcsenik azt, amire szükségük van. Sőt, ha mód nyílt rá, még azt is, amire nincs.
A makákók ugyanis kényszeres vágyat éreztek, hogy megszerezzenek dolgokat. Nem gazdagodni vagy birtokolni akartak, hanem megszerezni. Ügyesnek, gyorsnak és szemfülesnek lenni, kijátszani mások eszét és éberségét – ez volt a fő kedvtelésük.
Feneketlen tarisznyájuk varázslatos módon nyelt el bármit, akármekkora volt is. Néhanapján mégis megtelt, ilyenkor a majmok szívfájdalom nélkül hajították el azokat a holmikat, amelyekért korábban annyi kockázatot vállaltak. Hiszen helyet kellett teremteni az új tárgyaknak… és lehetőséget az új kalandoknak, amelyek során megszerzik őket!
Unalmas is lenne az élet az ilyesfajta móka nélkül!
Emeli és Mancsi, a vékony majomlány és a duci majomfiú izgatott vidámsággal szökdécselt hát le az erdőből a völgybe, hogy megnézzék, mivel tölthetik meg a tarisznyájukat. Egyikük sem öltözte túl az eseményt. Emeli sálat és durva vászonból szőtt rövid szoknyát viselt, Mancsi pedig nadrágot és mellényt. Ezeken és a vállukon átvetett tarisznyájukon kívül nem is díszelgett rajtuk más – hacsak Emeli copfjait nem számítjuk, amelyekkel kettéválasztotta a feje búbján díszelgő szőrpamacsot.
Szerencsére az állatok birodalmában nem volt szükség sok ruhára, és ha valaki mégis kitűnt a tömegből az öltözetével, a többiek zokszó nélkül elfogadták olyannak, amilyen.
Emeli és Mancsi nem is annyira a ruházatukkal, hanem a szőrük színével tűntek ki az állatok közül, bundájukat ugyanis az aktuális makákódivat szerint élénk színekre festették. A tény, hogy ettől csak könnyebben észrevették és lefülelték őket tolvajlás közben, része volt a mókának.
Az alkudozások moraját, az árusok kiáltásait már messziről hallották, így amikor odaértek a vásárba, nem is csodálkoztak a zsúfoltság láttán. Ez persze cseppet sem zavarta őket. Könnyedén surrantak a lábak sűrűjében, ami egyúttal remek búvóhelyet is nyújtott nekik arra az esetre, ha észrevették őket tolvajlás közben. A makákók kicsik voltak, az asztal lapjáig sem értek fel, de az orrukat követve így is megtalálták a gyümölcsöket és az édességeket, és könnyedén csentek maguknak belőlük. Amikor elteltek a finomságokkal, felmásztak a bódék merevítőcölöpjeire, és onnan lestek körül.
A zsibongó, színes tömeg számtalan pult körül kavargott. Az asztaloknál mindenféle méretű és formájú állat alkudozott szőttesekre, ruhákra, kovácsoltvas és fatárgyakra, valamint kézműves termékekre. A majmócák kíváncsian figyelték a forgatagot. A kavalkád kincseket rejt!
– Hohó! – mutatott rá Emeli az egyik árus pultjára. – Ott!
– Mit látol?
– Egy rakás haszontalanságot!
– No de mire lenne jó nekünk egy rakás haszontalanság? – értetlenkedett a makákófiú bamba ábrázattal.
Emeli finoman megkocogtatta Mancsi szőrös kobakját, hátha ezzel értelmet tud előcsalogatni belőle.
– Ha valami haszontalanságnak látszik, és mégis árulják, akkor biztos nagyon haszonos! Sokkal haszonosabb, mint ami haszonosnak is látszik! Sipirceljünk oda!
Meg se várva a fiúmajom válaszát, már lendült is a pult felé. Mancsit ugyan nem győzte meg a lány gondolatmenete, de követte.
Ahogy a pulthoz, pontosabban alá értek, rögtön megállapították az egyik legfontosabbat: nem lebzsel ott az árus. Az asztal belső oldalán ugyanis nem láttak lábakat.
– Vegyél a nyakadba! – rendelkezett Emeli. – Hadd kukucsoljam meg!
– Már megint én tartsalak! Csak mert én vagyok az erősebb! – dohogott a másik.
– És nehezebb! – tette hozzá a copfos majmóca, és már mászott is fel a társa nyakába.
– Na, mit látol? – kérdezte Mancsi.
Emeli végignézett a sorba rendezett tárgyakon. Akadtak ott nyakba való színes csecsebecsék, amulettek, faragott csontok, de még hosszú csőrű madárkoponyák is.
– Hát, olyan… bigyókat – felelte bizonytalanul.
– Miféle bigyókat?
– Izéféle bigyókat. Ilyeneket és olyanokat. Mütyürök és más vackok.
– Mire jók? – faggatózott tovább Mancsi.
Emeli vállat vont, noha Mancsi ezt nem láthatta.
– Fogalmam sincs. De közelről is haszontalannak látszanak, úgyhogy biztos nagyon haszonosak!
– Hozz néhányat! – javasolta a nadrágos makákó. – Én is látni akarom!
– Naná! – vágta rá Emeli. Villámgyorsan ellenőrizte, nem látja-e valaki, majd a tarisznyájába süllyesztette a hozzá legközelebbi tárgyakat: két patkót.
Pillantása ekkor egy rá meredő szempárra siklott.
– Műmaci! – lelkendezett, amint megkönnyebbülten felismerte a szempár tulajdonosát. Elgyönyörködött a szürke bundás alak bolyhos fülében és csillogó, arany mintákkal hímzett lila köpenyében.
– Itt egy játékmackó is!
– Hozd! – harsant lentről az utasítás.
– Az asztal túloldalán van. Póznára akasztották ölelkezni – tudósította Emeli. – Csináljuk együtt!
Lehuppant a földre, és a tartórúd felé rántotta Mancsit. Meglepetésükre, mire odaértek, a játékmackó is a cölöp tövébe csúszott, rövidke karjával körbefonva azt.
– Nahát! – csodálkozott Emeli, ám döbbenete csak egy röpke pillanatig tartott, utána átadta a helyét az örömnek. – Innen könnyebben elvihetjük!
– Milyen aranyos! – állapította meg Mancsi. – Majd a hátamra akasztom, csimpaszkodhat a nyakamba!
– Nem – közölte a játékmackó. Más jelét nem adta, hogy élne, még csak nem is pislogott.
A majmócák még inkább fellelkesültek.
– Beszél is! – örvendezett Emeli. – Milyen remek baba! Kár, hogy szürke. Lehetne inkább rózsaszín!
– Nem – felelte a játékmackó.
– Mintha csak azt tudná mondani: nem – vélte Mancsi.
– Nem – ellenkezett a játékmackó, és a majomfiú felé fordult.
– A feje is mozog! – álmélkodott Emeli. – Mindenki csodájára jár, ha meglátja! Vigyük!
– Nem! – jelentette ki a játékmackó, és elengedte a póznát.
– Játékmackó… él! – döbbent meg Mancsi.
– Mert nem vagyok játékmackó – válaszolta a pamacsfülű állat, aki alig volt magasabb náluk.
– Bajt szimatolok – súgta a makákólány a társának. – Uzsgyi!
A két majmóca azonnal futásnak eredt, ám amint elérték a pult lábait, visszapattantak a levegőről. Feltápászkodtak, és ismét nekiveselkedtek, csak hogy újra nekiütközzenek a láthatatlan falnak.
– Hová olyan sietősen, enyveskezűek? – kérdezte a köpenyes, maciszerű teremtmény.
Emeli a tarisznyájába nyúlt a patkókért.
– Ööö… én visszaadom… Azonnal, csak…
Lázasan kereste szerzeményeit, de hiába túrt fel benne mindent, csak az egyiket találta. Aztán a szeme sarkából megpillantotta, ahogy Mancsi az árus felé nyújtja a másik patkót.
– Te… elcsented tőlem a patkót, amit csórikáltam? – kérdezte tőle dühösen.
– Persze – felelte a fiúmajom nyugodt természetességgel. – Amikor lemásztál a vállamról.
– Add vissza! – csapott le Emeli a görbe vasra, és maga felé húzta. Ám Mancsi nem engedte, mindketten teljes erejükből küzdöttek érte.
– Hát nem nekem akartátok visszaadni? – kérdezte a játékmackónak vélt alak, megszakítva a huzavonát.
Emeli elengedte a fémtárgyat.
– Ööö… de. Tényleg. Nekünk igazándiból nem is kell – mondta. Előhalászta a nála levő patkót, és az árus felé nyújtotta.
– Így van – követte a példáját Mancsi is, a nála levővel. – Nem kell.
– Rendben – nyugtázta a talizmánárus. – Megtarthatjátok őket.
A majmócák megdöbbentek.
– Meg? – kérdezte Mancsi.
– Adod vissza?! – ragadta meg hirtelen a patkót a majomlány, és magához rántotta.
– Hé! – nyúlt utána a majomfiú, de a lila köpenyes árus csettintett egyet, ő pedig egyszeriben képtelen volt megmozdulni! Egy újabb csettintésre mindkét makákó vigyázzba vágta magát, és a rejtélyes alakra meredt.
– Most pedig nyugton maradtok! – parancsolta nekik a pamacsfülű lény.
A majmócák amúgy se tehettek volna másképpen. Képtelenek voltak megmoccanni!Olyan nagyon azonban nem ijedtek meg.
– Te mi vagyol, ha nem játékmackó? – kérdezte a lánymajom. – Sose láttam még hozzád hasonlót.
– Én se! – rázta a fejét a fiú.
– Koala – felelt készségesen az árus.
– Az mi? Valami bűbájosféle?
– Valami bűbájosféle vagyok, de ez független attól, hogy koala is. Olvashattátok, hogy megbűvölt tárgyakat árulok.
– Még nem tudunk olvasni… – csüggedt el a duci majmóca. Szoknyás pajtásának fejében azonban egészen más motoszkált.
– Megbűvölt tárgyak? – csillant fel a szeme. – A patkók is varázsosak?
– Azok bizony – bólintott a koala.
– Miféle bűbáj lakik bennük?
– Majd rájöttök – kacsintott az amulettárus, ám hirtelen elkomorodott. – No de, halljam, hogy hívnak benneteket? Tudni szeretném, ki akart lopni tőlem? – Én nem is… én csak… én csak segítettem… – szabadkozott Mancsi.
– Meg ne mondd a neved! – súgta oda neki Emeli.
– Mit motyogsz? – kérdezte tőle a koala.
– Semmit!
– Az baj, mert a neved kellene motyognod…
– Engem Ma… – kezdte Mancsi, de Emeli a szavába vágott.
– Meg ne mondd neki! Ne légy betoji!
– Miért ne? – kérdezte egyszerre a koala és a nadrágos majmóca.
– Hohó! Hát a mackó varázsoló! – magyarázta a barátjának a lánymakákó. – Ha megtudja a nevünket, ki tudja, miféle mágiákus hatalma lesz fölöttünk?
Mancsi tekintetébe elszántság költözött a magyarázat hallatán.
– Nem mondjuk meg! – kiáltotta az árus felé. – A nevünk titok!
– Úgy van! – rikkantotta Emeli. – Titok! – Ne kéressétek magatokat ennyire! – unszolta őket a koala. – Cserébe elárulom: engem Kaliptusz mesternek hívnak.
– Akkor se nem mondjuk meg! – rázták a fejüket a makákók.
– Hát így háláljátok meg a kedvességem? – kérdezte csalódottan a koala. – Azt, hogy még meg is tarthatjátok, amit loptatok?
– A nevünk akkor is titok! – vágott vissza Mancsi.
– Lehet, hogy nincs is nevünk… – tette hozzá Emeli.
A varázsló megsimította az állát.
– Hmm… Ha te mondod… lehet, hogy tényleg nincs nevetek! – Azzal a két kezével a majmok felé csettintett, és azt kiáltotta:
– Kaliptó-talipkó-lapitkó!
A szoknyás makákó megrázta a fejét, és ahogy a barátjára nézett, látta, hogy az is megszédül.
– Mi történt? – kérdezte. – Mi volt… Lapító Palitó? – Egy varázsige.
– Varázsige? Mire jó?
– Elvesztettétek a neveteket! – fonta karba a mancsait elégedetten Kaliptusz mester.
