A Petőfi bicentenáriumi évhez kapcsolódva jelent meg a Tilos Az Á Könyvek gondozásában a legvagányabb, humoros illusztrált young adult novelláskötet, a Költővel nem járnék, melynek novellái nem a megszokott módon beszélnek Petőfi Sándorról, a minket körülvevő világról és rólunk, emberekről. Az antológia tizenöt kortárs magyar szerző novelláján keresztül mutatja meg, miről beszélünk, ha Petőfiről beszélünk, és olyan témák is előkerülnek, mint a családon belüli erőszak, a női-férfi egyenjogúság, a mozaikcsalád, gimnázium utáni országelhagyás - mindez Petőfihez kapcsolódva.
A kötetet Herbszt László, a novellákat kísérő, egész oldalas illusztrációi egészítik ki.
Költővel nem járnék (részlet)
Miklya Luzsányi Mónika: Cserebogár
Laura sohasem gondolta volna, hogy Petőfi miatt lesz megyei kickboksz-bajnok.
Petőfit ismerte kicsi kora óta, már hogyne ismerte volna, hiszen abban a városban élt, ahol a költő született, vagy majdnem született, de legalábbis itt élt, vagy ha ő annyira nem is, a szülei biztosan. Már óvodás korában fejből fújta a talpramagyart meg a cserebogarat. A cserebogarat jobban, mert a talpramagyart csak március 15-én szavalták a Petőfi-szobornál, de a cserebogár majd minden városi ünnepségen elhangzott, úgyhogy ő is mondta valamelyik adventi gyertyagyújtáskor. Hogy mi köze volt a cserebogárnak az adventhez, azt ugyan nem tudta, honnan is tudhatta volna, alig múlt nyolcéves, nem értette a nagy összefüggéseket, hogy aki itt születik ezen a tájon, annak még Jézus születéséről is Petőfi kell hogy az eszébe jusson, mert nincs a magyarok Istenének nagyobb szentje, mint Petőfi, aki életét adta a hazáért meg a szabadságért, ráadásul fiatalabban halt meg, mint Jézus, ha meghalt egyáltalán, mert a költők örökkön élnek, legalábbis a nevük, megmondta ezt Petőfi előre, na.
Szóval Laura kicsi korától ismerte a cserebogarat, nemcsak a nemzeti ünnepek miatt, hanem mert ha kicsit több pálinkát ivott a nagyapja, akkor ő is énekelte a dalt, hogy cserebogááár, sááárga cserebogááár, ami ugye a versben is benne van. Cserebogarat meg látott már eleget, májusban tele volt velük a város, elég ronda jószágok, meg félelmetesek is. Biztos volt benne, hogy igazából biodrónok, nem is bogarak, pont olyan zajt adtak ki, mint a harci helikopterek a repülőnapon, persze nem olyan hangosan, de egy bogárhoz képest félelmetes hangjuk volt, ráadásul támadtak is, leginkább a teraszlámpát, kerti szolárt, mindent, ahol fényt láttak, hangos berregéssel repültek körbe, aztán nekicsapódtak, egy darabig berregve forogtak a saját tengelyük körül, végül elterültek a földön, tényleg úgy, mint egy lezuhanó helikopter a filmekben.
Laura nem félt tőlük, hitte, hogy csak azért ilyenek, mert elcserélték őket. Igazából aranyhajú tündérek, akik esténként körberepülték a várost, álmokat súgtak az alvók fülébe, elvarázsolták a szerelmeseket, és ötleteket adtak a feltalálóknak. Persze csak addig, amíg valamelyik gonosz nagyúr meg nem irigyelte az álmokat, a szerelmeket meg a terveket. Felajánlotta a tündérek álmait valamelyik varázsló haverjának, és elcserélte őket harci helikopterekre. Ezért cserebogarak. Csak így lehetett, sehogy másként, hiszen ezekről a ronda bogarakról nem írhatott Petőfi verset, meg a nagyapja se üvölthetné sírva, hogy cserebogáááár, sááárgaa cserebogáár.
Egyébként később arról is megbizonyosodott, hogy a cserebogarak öngyilkos merénylők. Egyszer az ötösön jöttek haza, pontosabban száguldottak, mert apa nyomta a gázt ezerrel, Laura imádta ezt, csak anya szorította az ülést, nem szólt semmit, de apának ez is sok volt, most mi a faszt sápítozol, belefér a büdzsébe ez a kétszáz, zsebből kifizetem a bírságot. Anya tudta, nem szólt egy szót sem, és még Laura számára is világos volt, hogy egy jobb szülés két ilyen gyorshajtással is felér, az apja egy éjszaka megkeresi rá a pénzt.
Az apja pedig hajtott, mint állat, amikor egyszer csak géppisztolysorozat érte a szélvédőt, legalábbis Laura először azt hitte, de csak a biodrónok voltak.
– A kurva cserebogarak a végén még kinyírnak minket! – rántotta el a kormányt az apja, és kis híján beleszáguldottak egy kamionba. A szélvédőn szétcsapódtak a bogarak, hiába járatta az apja az ablaktörlőt, csak még jobban elkenődtek, sárga takony borította az egész üveget, muszáj volt megállni egy benzinkútnál.
– Kiszállsz és lemosod – adta ki az utasítást az apja a feleségének.
– Nem – válaszolta az asszony, és kicsire húzta össze magát, mert már várta az ütést. Az volt a szerencséje, hogy csak visszakézből ütötte meg a férfi, és amikor ki akarta kapcsolni a biztonsági övét, hogy rendre tanítsa, az asszony kiugrott a kocsiból, és végül lemosta a bogárnyomokat a szélvédőről. Így nem kapott sokat, nem lettek kék foltok az arcán, csak a szája dagadt fel egy kicsit, simán bemehetett másnap az osztályra dolgozni. Mert amikor meglátszottak az ütések, akkor a férje nem engedte be a kórházba.
A doktor úr mindig talált valami indokot, mindig volt miért megvernie a feleségét.
Laurát nem bántotta soha, de ő is rettegett, ilyenkor behúzódott valamelyik asztal alá, felhúzta a térdeit, összefonta rajtuk a kezét, és ringatni kezdte magát. Egy másik világban akart lenni, ahol aranyhajú tündérek súgnak az emberek fülébe álmokat, szerelmeket, terveket. Halkan énekelte a dalt, hogy az apja meg ne hallja, cserebogár, sárga cserebogár, az arcán folytak a könnyek, ringatta magát a régi magyar nóta ritmusára addig, amíg el nem aludt.
Évekig ment ez így, aztán az anyja nem bírta tovább, beadta a válókeresetet, de utána csak rosszabb lett a helyzet, mert amíg ki nem mondták a válást, nem volt hova költözniük. Maradtak hát az apjával, és hiába a nagy ház, az anyjának nem volt hová elbújnia, akkor már naponta megverte a férje:
– Tudtam, te rohadt kurva, tudtam, hogy megcsalsz, azért akarsz válni, mert bepasiztál.
Az anyja többször vetetett magáról látleletet, be is mutatta a válóperben, de nem értek vele sokat, mert a férfi orvos volt, és annyira sosem verte meg a feleségét, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedjen.
– Megaláztál az egész város előtt! Lejárattál, te ringyó! – üvöltötte az apja nemegyszer, mert nem tudta megemészteni, hogy a felesége válni akar tőle. És ütött akkorát, hogy az asszony a falnak esett.
– Felkenlek a falra, mint a taknyot!
Az a másfél év maga volt a pokol, de mikor kimondták a válást, az apja elköltözött. De kicsi a város, gyorsan kitudódtak a dolgok, és persze senki sem hitt az anyjának, kurva volt, mindig is, most meg összehord az mindent, csak hogy magát mentse, tudja azt mindenki, hogy a doktor úr egy áldott jó ember, hány gyereket segített már a világra, a felesége meg, elég csak ránézni, nincs az a férfi, aki rá ne kívánna, az meg teszi szét a lábát az első bokorban, hát persze hogy eljárt a doktor úr keze néha, hogyne járt volna. Nem tudtak úgy végigmenni a főutcán, hogy ne szóljon be az anyjának valaki, közkedvelt ember volt a doktor úr, mindenki szerette a városban, persze hogy kiálltak mellette. Aztán elköltöztek a városból, és amikor meghallották, hogy a doktor úr kiköltözött külföldre, úgy érezték, végre tényleg fellélegezhetnek. – Most már vége – nyugtatta az anyja Laurát –, nem látjuk többet, olyan, mintha halott lenne. De az anyjának nem volt igaza. Mert hiába volt Laura számára halott az apja, hiába akarta kitörölni az emlékét, a férfi időnként hazajárt, és követelte a láthatást. Muszáj volt megadni neki az új lakcímüket, muszáj volt beengedni a lakásba. Laurával nem sokat törődött, csak az anyjával, megcsaltál, te rohadt kurva, ez volt mindig az első mondata, és már ütött is, aztán még ő zokogott, el sem tudod képzelni, mennyire szeretlek, az életemnél is jobban, örökké szeretni foglak. A távolságtartási végzés se sokat segített, mert mire kiadták, a férfi már megint külföldön volt, meg igazság szerint magasról leszarta a rendőrségi végzést.
A rettegés nem ért véget, és Laura tudta, hogy sohasem fog,
most már így fognak élni örökké, mert hiába ment ki külföldre az apja, hiába halt meg a számára, viszszajár, évente legalább egyszer vagy kétszer, és ha hazajön, üvölt és üt, kivel feküdtél össze megint, te ringyó?
A helyzetet Petőfi mentette meg, és a Szeptember végén.
Hetedikesek lehettek, amikor a verset tanulták, Petőfit lángoló szerelem kötötte Szendrey Júliához, múlhatatlan szerelem, halálon túl tartó lángolás, magyarázta Óvári, a magyartanár. Laura felkapta a fejét, kiugrott a padból, leszarta Petőfit, Szendrey Júlia érdekelte:
– És mi lett vele? Mi lett Szendrey Júliával Petőfi halála után?
Óvári tanár úr csak vakarta a fejét, aztán mintha szégyellené, csak kibökte:
– Újra férjhez ment. De nem volt túl könnyű élete.
Laura még kérdezni akart valamit, de Óváry gyorsan lezárta az órát, feladta kívülről a Szeptember végén-t, és gyorsan kihúzott a teremből. Laurának persze az volt az első dolga, hogy rákeressen Szendrey Júliára, és nem tudott mit tenni, csak káromkodni, mert Petőfi összesen négy évig ismerte a nőt, három évig voltak házasok, mégis tönkretette az életét a kibaszott nagy szerelmével. Egy egész ország gyűlölte Szendrey Júliát, mert újra férjhez mert menni, mert gyerekeket szült másnak, mert állítólag hűtlen lett a halott költőhöz.
Képtelen volt megtanulni a Szeptember végén-t, nem is akarta, minden sorából ugyanazt az indulatot érezte ki, amivel az apja uralta le az anyját, amivel még a halál után is birtokolni akarja, a kurva anyád, te abuzív állat, csak ez járt a fejében, az édes jó anyád.
Az előző órai összecsattanás után Óvári őt szólította fel, hogy mondja el kívülről a verset. Laura csak nézett vele szembe, és fejét rázta makacsul.
– Nem. Persze karó lett a vége, de nem ez a lényeg, hanem hogy óra után odament Kevinhez.
– Vigyél el kickbokszra – mondta, és a fiú csodálkozva nézett rá:
– Téged? Minek?
Laura értette a tekintetet, hiszen a kickboksz-edzéseket a Predatorban tartották, oda nem nagyon jártak olyan lányok, mint ő.
– Fel akarok kenni valakit a falra, mint a taknyot – válaszolta Kevinnek határozottan. A srác elvigyorodott:
– Kit? Óvárit?
– Nem. Az apámat, ha hazajön.
