Az 1600-as évek elején Prága az aranycsinálás lázában ég. A várban, ahol ugyanúgy a bölcsek kövét keresi a babonás császár, mint a sok alkimista, varázsló és szerencsevadász, tömlöce mélyén gyermeket szül egy boszorkánysággal vádolt fiatal nő. Mire a börtönőrei észbe kapnának, ő maga meghal, az újszülöttnek pedig nyoma vész.
Mindeközben a vallásháború felé sodródó Európa népeit az Újvilágból érkezett járvány tizedeli. Csodatevőnek hitt déltengeri ellenszerével, a guajakfával Augsburg dúsgazdag polgárai, a Fuggerek kereskednek. Az élet fájaként emlegetett szer nyomában jut el a sváb városba a fiatal Johanna is, aki lány lévén ugyan nem követheti orvos édesapját annak hivatásában, a gyógyfüvekről azonban mindenkinél többet tud. Azt reméli, a titokzatos növény segítségével megmentheti annak a fiúnak az életét, akit a világon a legjobban szeret. Az élete azután váratlan fordulatot vesz, amikor megismerkedik az itáliai énekessel, Niccolòval. Az angyalarcú fiú egy új műfaj, az opera csillaga, hercegi udvarokban dolgozik, a legnagyobb zeneszerzők írnak darabokat neki, megnyerő külseje és magával ragadó hangja miatt nők és férfiak egyaránt rajonganak érte. Ő azonban a hírnévért nagy árat fizetett, most pedig menekülni kényszerül egy befolyásos nagyúr elől, aki megszokta, hogy a kívánsága parancs.
Johanna és Niccolò körül ott kavarog a változások korának tarka forgataga, kalandor királyokkal és boszorkányüldöző főpapokkal, zsoldosokkal és kurtizánokkal, felejthetetlen farsangi mulatságokkal és olyan csodálatos zenével, amilyet korábban nem hallott emberi fül. Nekik viszont arra a kérdésre kell választ találniuk, jár-e szabályos szerelem két szabálytalan embernek. Egyáltalán, létezik-e szabályos szerelem?
Mörk Leonóra: Asszonyom, édes úrnőm (részlet)
1610, Mantova, Itália
Tizenhét évesen fedezte fel a nőket. Vagyis inkább azok fedezték fel őt. Akkor már Mantovában élt, a Gonzaga hercegek udvarában, akik ugyanolyan szenvedélyesen gyűjtötték a szép hangokat, mint a szép festményeket. És a szép nőket.
Bianca ugyanannyi idős volt, mint ő, udvarhölgy a hercegné, Eleonora de' Medici szolgálatában, egy gazdag firenzei nemesúrfi menyasszonya, és bűbájos, mint a lombard tavasz. A karneváli ünnepségek egyik előadásán látták meg egymást, ahol Niccolò egy pásztorjátékban lépett fel, a lány pedig az első sorban ült. Bár a fiút a római énekiskolában szigorúan megtanították rá, hogy amikor énekel, csakis a zenére figyeljen, ne mélázzon el, ne bámészkodjon, mert kiesik a szerepéből, a gondos kiképzés nem készítette fel Bianca látványára.
Hosszú végtagjai ellenére Niccolò ügyesen mozgott a színpadon, nem olyan esetlenül, mint a legtöbb castrato, aki megállt ott, ahová a maestro della musica, a karmester küldte, elénekelte, ami a kottájában szerepelt, aztán kisétált. Most azonban, amint összeakadt a szeme a lányéval, megbotlott a saját lábában, és a nézők nagy mulatságára hajszál híján elhasalt. Égő arccal szerencsétlenkedett ki a színpadról, a fülében ott csengett a lány hangos kacagása.
Attól kezdve hol itt, hol ott futottak össze, a palotában, a kertben, az ünnepi forgatagban, és Bianca nagy kék szeme mindig hívogatóan mosolygott rá. A Gonzaga hercegek monumentális rezidenciája város volt a városban, pompás galériákkal és folyosókkal, belső kertekkel és udvarokkal összekötött épületek együttese, valóságos labirintus. Niccolò a maga ártatlanságában ezeket a találkozásokat mégsem a lány leleményességének tulajdonította, hanem a véletlennek. Korábban nem hogy Vénusz, de a szív játékait sem játszotta soha. Az érzékei aludtak, és azt hitte, soha nem is fognak felébredni.
Azután elérkezett az 1607-es év farsangjának farka, az utolsó három nap, amikor a böjt kezdete előtt az emberek még utoljára kitombolják magukat. Míg odakint a városban Mantova népe féktelen mulatozással búcsúztatta a telet, bent a palotában jóval kifinomultabb szórakozás várta azokat a szerencsés kiválasztottakat, akik meghívót kaptak Vincenzo hercegtől. Udvari zenemestere, Monteverdi új zenés darabot, favola in musicát írt az alkalomra, Orfeusz és Eurüdiké történetét feldolgozva. A férfi főszerep egy híres tenornak, a női egy Firenzéből érkezett castratónak jutott, Niccolò pedig felváltva alakította a Hírnök, a La messaggera és a Remény, La Speranza szerepét.
Mialatt az előkelő közönség izgatottan fészkelődött a Sala dei Fiumi, a Folyók terme széksoraiban, megbámulva az aranyozott mennyezetet és a város hat folyóját ábrázoló freskókat, Niccolòt, aki a kollégáival együtt a szomszédos szobában várakozott a fellépésére, egyszer csak meglökte valaki hátulról, és összetekert kis cédulát csúsztatott a kezébe. Mire odakapta a fejét és megfordult, már csak egy sötét köpenybe burkolózott alakot látott eltűnni a becsukódó ajtó mögött. Körülnézett, de mindenki a saját szerepével volt elfoglalva, a kövérkés Orfeusz a jelmezét igazgatta a tükörben, a nimfák lenge ruhájukban a táncukat gyakorolták, rá senki nem figyelt.
Közelebb húzódott az egyik falikarhoz, szétnyitotta a levelet, és a gyertyák fényében olvasni kezdte.
Ha nem akarsz Orfeusz sorsára jutni, aki óvatlanságában örökre elveszítette a szerelmét, kövesd az álarcost, aki az előadás után megszólít majd a folyosón. B.
Még ha marad volna is kétség benne, ki küldhette az üzenetet, nem jutott ideje a tépelődésre, mert odakint felhangzott a Zene, La Musica figyelmeztetése, csendre intve a közönséget. Megkezdődött a darab, hogy öt felvonáson át mesélje el az antik pár szívszorító történetét.
Niccolò nem lett volna énekes, ha nem fordul meg a fejében, mennyivel jobban illene őhozzá a főszerep, mint a firenzei vendéghez, aki a próbák során szüntelenül arra panaszkodott, hogy nem fog tudni megjegyezni ilyen sok szöveget meg zenét. Már Rómában megtanulta tisztelni Monteverdi művészetét, és most őszinte lelkesedéssel vett részt a produkcióban, közben viszont a gondolatai mélyén végig ott motoszkált a kérdés, vajon mi vár rá az előadás után.
Végül a felesége után bánkódó Orfeuszt magával ragadta az égbe Apollón, a pásztorok kórusa megállapította, hogy aki szenvedést vet, az a kegyelem gyümölcseit arathatja majd le, és az opera egy lendületes mór tánccal befejeződött. A legkegyelmesebb herceg elégedettségét fejezte ki, a közönség mozgolódni kezdett, Niccolò pedig, maga is sötét pelerinbe bújva és mélyen az arcába húzva a csuklyáját, feltűnés nélkül kisurrant azon az ajtón, amelyen át másfél órával korábban távozni látta a levélhozót.
A titokzatos alak, a ruháját elrejtő hosszú körgallérhoz ezúttal álarcot is viselve, odakint várta az ajtó előtt, és szótlanul intett, hogy kövesse.
A falikarok bizonytalan fényében Niccolò még azt sem tudta eldönteni, a vezetője férfi-e vagy nő, bár törékeny alakja és könnyed mozgása miatt nőnek vélte. A dominó mindenesetre sokkal jobban kiismerte magát a hercegi palota zegzugos folyosóin, mint ő, kanyarogtak jobbra, befordultak balra, lépcsőkön kapaszkodtak fel és néptelen termeken vágtak át, míg végül egy keskeny folyosón, ahol a falat lila szőlőfürtök és sötétzöld levelek díszítették, megálltak egy sötétbarna ajtó előtt. Itt az álarcos kopogtatott, majd benyitott.
– La messaggera, úrnőm – jelentette, aztán félreállt, betessékelte a szobába az elképedt Niccolòt, és a sarkára csukta az ajtót.
Odabent meleg fogadta és kellemes virágillat, mintha nem is február végén járnának. A kandallóban pattogott a tűz, az asztalon díszes fajansztál állt, a francia divat szerint megtöltve pot-pourrival, szárított jázminnal, levendulával, rózsaszirmokkal, cédrusfa-darabokkal. És ebben a buja környezetben, a brokátfüggönyös ágy előtt, aranymintás selyemruhában, amelyet a hangversenyen is viselt, ott mosolygott Bianca.
– Miféle hírnök az, aki maga is küldöncre vár? – hajtotta félre kérdően a fejét, és a tekintetétől Niccolòt elöntötte a forróság.
– Félénk hírnök, úrnőm.
A lány közelebb lépett, hátratolta a fiú fejéről a csuklyát és lesodorta a válláról a köpönyeget.
– Akkor legfőbb ideje, hogy levetkőzze a félénkségét, nem gondolod?
– És a vőlegényed, úrnőm? – dadogta Niccolò. – Ő mit fog szólni?
– Ne törődj vele, nem fogja megtudni – nyugtatta meg Bianca, azzal átölelte a nyakát és a száját az övére tapasztotta.
A kapcsolatuk rövid volt, ám annál intenzívebb. Mindketten tudták, hogy nincs sok idejük, csak néhány hét, ameddig el nem jön a lányért a firenzei vőlegény, hiszen már kitűzték az esküvőt.
Addig azonban igyekeztek minden percet kihasználni.
A lány különösen furfangosnak bizonyult a randevúik megszervezésében, a már ismerős szolgáló hol itt, hol ott bukkant fel váratlanul, Niccolò kezébe nyomva egy-egy cédulát, rajtuk az időponttal és a helyszínnel. Ő pedig engedelmeskedett a hívásnak, akár az erdő állatai, akiket megbabonázott Orfeusz éneke.
Olykor csak néhány lopott perc jutott nekik egy-egy csók erejéig a függőkert szögletesre nyírott sövényei mögött vagy valamelyik néptelen folyosó szegletében. Máskor viszont együtt tölthették az egész éjszakát, míg hajnalban meg nem jelent Bianca szobalánya, hogy kitegye Niccolò szűrét, és rendbe szedje az úrnőjét.
Bianca ugyanolyan tapasztalatlan volt, mint a fiú, de kíváncsian és határtalan lelkesedéssel vetette bele magát a szerelembe. Nemhogy nem zavarta, hogy egy castratótól nem kaphatja meg azt, amit szokás szerint egy férfitól meg kellene kapnia egy nőnek, hanem egyenesen örült, amiért nem kell a teherbe eséstől félnie, és megőrizheti a vőlegénye számára azt, ami köztudomásúlag egy lány legféltettebb kincse: a szüzességét.
Niccolò kimondottan figyelmes szeretőnek bizonyult, lenyűgözték a női test csodái, és meghatotta a bizalom, amellyel a lány átengedte magát neki, hagyta, hogy azt csináljon vele, amit akar. Egyszerre fedezték fel egymás testét, de a sajátjukat is, és a fiút kellemes meglepetésként érte, milyen érzékenyen reagál minden porcikája a fehér ujjak és a rózsaszín száj érintésére.
Az esküvő napja azonban vészesen közeledett.
Március végén Bianca üzenetet kapott a vőlegényétől, hogy másnap érkezik. Hajnalban Niccolò arra ébredt, hogy a lány éberen fekszik mellette, és az ágy sötétkék brokátplafonját bámulja. Amikor észrevette, hogy a fiú szeme nyitva van, feléje fordult és úgy szorította magához, mint még soha.
Niccolò már öltözködött, épp az ingét húzta keresztül a fején, mikor meghallotta a lány hangját. Arra a kérdésre válaszolt, amit az első közös éjszakájuk előtt tett fel neki.
– És különben is, csak hálás lehet neked.
Nem volt ez szerelem, nem is lehetett volna az, a válás mégis mind a kettőjüket megviselte. Az esküvőn Niccolò is énekelt, és két dal között azon törte a fejét, akkor most sírjon-e vagy nevessen. Sírjon, amiért soha többé nem fogja látni Biancát? Vagy kárörvendően nevessen a vőlegényen, aki amúgy jóképű, rokonszenves fiatalember volt, láthatólag fülig szerelmes a menyasszonyába, amiért a felesége nem tőle fog megtanulni szeretni?
