Az Üvegkert tragikus és szívbemarkoló, ugyanakkor meghitt történet a gyermekkori traumákról és az identitáskeresésről egy multikulturális, kétnyelvű környezetben. Egyúttal levél is, amit a felnőtt Lasztocska ír elképzelt szüleinek. A könyv azt példázza, hogy az elhagyatottság érzése, a szeretet hiánya és az anyai nemtörődömség okozta sebek nem gyógyulnak be, örökké kísértenek felnőttként is. És azt, hogy az összes fájdalom mélyén, mindig ott rejlik a szépség.
Tatiana Țîbuleac szép és megrázó regénye a szocialista korszakban kezdődik, főhőse és elbeszélője egy árvaházból kivéve üveggyűjtésből tengődik egy orosz nő által működtetett „hálózat” részeként… A nagy átalakulásokkal teli történelmi háttér előtt játszódó dráma a gyermeki sebezhetőségről, a szeretet hiányáról fest fájdalmas, szívbe markoló képet. A történet egyrészt egy személyes életút lenyomata, másrészt, ezzel párhuzamosan egy rabságát levetkőző, öntudatra ébredő ország története alulnézetből.
Statiana Țîbuleac: Üvegkert (részlet)
Fordította: Joó Attila
8
Lehet, hogy oroszul kellene írnom. Oroszul másképp rendeződnek a szavak. Románul tisztábban emlékszem. Mindent el akarok mondani. Angyal vagy ördög – melyiket válasszuk, amikor mindkettő ugyanarra vadászik? Egy borotvához is hozzásimultam volna, ha megsimogat, és odahajít nekem egy darab kenyeret. A keskeny, mocskos ajtó mögött egy egész világ tárulkozott ki számomra. Gondolkodás nélkül léptem be ebbe a világba, egy olyan gyermek félelmével, aki addig csak maradékokon élt. Mióta Kisinyovba érkeztem, olyan életet férceltem össze magamnak, amelynek egy nap volt a közepén – Tamara Pavlovna. Ragyogott, égetett, mindent hamuvá változtatott. Olyan volt, mint egy csodálatos madár – az én Tamara Pavlovnám! Pusztító, de könyörületes. Ravasz, de igazságos. Úgy félt mindenki a szájától és az eszétől, mint a tűztől, mégis visszatértek hozzájuk, amikor már nem volt más választásuk. Néha, amikor éjjel értünk haza, ő pedig éppen a haját bontotta ki lefekvés előtt, úgy éreztem, rögvest tollakká változik a haja, a nyelvéből pedig varázskörte lesz.
Az első napon egy sarokra mutatott.
– Ülj le, és tanulj! – És a továbbiakban így lett. Állandóan dolgozott. Üvegeket kapott vagy gyűjtögetett, becsapta az iszákosokat, és hízelgett a másik világnak. Szorzott, kerekített, kopejkákból építette fel azt a birodalmat, amelyet végül nekem szánt. Amikor valami fontos dolga volt, röviden megkérdezte tőlem, hogy értem-e. És hogy szükség esetén tudnék-e ugyanúgy cselekedni, mint ő. Egyetlenegyszer mondtam azt, hogy нет [1], és ez nem tetszett neki. Ő tanította meg nekem az ábécét, a köztársaságokat és a pénzt. Főleg a pénzt, mert „a számok és a rubelek nagyon nem ugyanaz”. Számolni egy hülye is tud, pénzt összegyűjteni viszont nem. A könnyű pénz – ez az ikon dobogott a mellében. Ez jelentette mindennapi hitét.
Mivel másik nem adódott, vajon ez tévedésnek bizonyult?
A legfontosabb mégis az volt, hogy beszéljek oroszul. Hogy mindennap megtanuljak hét szót. Nem tízet, de nem is ötöt, és jól meg kellett jegyeznem őket. Amikor hibáztam, márpedig állandóan hibáztam, begörbítette a mutatóujját, és homlokon koppintott vele. Szempilla nélküli szemét dühösen az égre emelte, én pedig legszívesebben kiosztottam volna egy alapos verést saját magamnak.
9
Lehet, hogy érdekel titeket, hogy van egy lányunokátok. Nyomorék, és elég csúnya. Mindenki azt hiszi, hogy a betegség miatt lett ilyen. De én tudom: nem a betegség miatt. Az apja randa. Viszont okos, tehát ne törődj ezzel, mondta mindenki, és ez meggyőzött. Amúgy sem voltam soha szép. Miért kellene elvárni valakitől, hogy szép legyen, ha minden más megvan? Hogyan szárnyalhatja túl egy ember – akármilyen szép is – a napot? De ez nem segített. Az okosok is döfnek, csak éppen szebben tudnak bocsánatot kérni. Viszont ezt már nem mesélem el nektek, mert ti tudjátok ezt a legjobban.
– Az ész és a szív két különböző dolog, Lasztocska – mondta Tamara Pavlovna szinte a legvégéig. Bolondnak tartottam. Hogy az ész feljebb van, és nagyobb. Nem egy húsgalacsin egy borda alatt, hanem egy égbolt!
Tamarának neveztem el. Vannak napfényes napjaink is. Amikor nem sérül meg, úgy érzem, megbocsátottam nektek. A szemébe nézek, ő ezt érzi, és rám mosolyog. Vannak azonban másfajta napok is, amikor úgy érzem, megértelek titeket. Olyankor azt akarom, hogy szűnjön meg létezni. Hogy tűnjön el, és ne szenvedjen többé. Hogy ne lássam többé, amint darabjaira hullik a karomban.
Lobstein, mondta az orvos, és rögtön leesett. Románul szebben hangzik, gondoltam magamban.
– A lob és az Einstein kombinációja – hallottam a süket dumáját. Félve mondta ezt. Azt hitte, elmúlik majd. Remélte, hogy elmúlik. Mert azt tanulta a szüleitől, hogy az életben minden elmúlik. Később pedig, amikor világossá vált, hogy nem múlik el, nem láttam többé. Az ész és a szív két különböző dolog.
10
Tele volt az udvar, és az a tömeg miattam jött össze.
– Идут, идут! [2] – kiáltotta Pavlik (aki nem szokott játszani, csak üldögélt) az utca végéről. A mi Pavlikunk usánkát [3] viselt, és csak a bal szeme volt meg, és leginkább egy kalózkutyushoz hasonlított, amikor a hóban szaladgált. A jobb szemét gyerekek ütötték ki egy csővel. Milyen furcsa, csodálkozott mindenki akkoriban, hogy a szem kijött ugyan az üregéből, de nem esett le. És nem pénzről volt szó. Viszont mire odaért a mentő, mire az anyja kiordibálta magát a gyerekekkel – Кто? Уроды! [4]–, a szem gyökere kiszáradt. Ezt mondták az orvosok: kiszáradt a gyökér, és szomorúan elhallgattak. Amúgy is nagy volt a bánat, mit mondhattak volna még?
Előkerült a Polkovnyik is. Magas volt, és jóságos, nyaka fedetlen a hidegben, és azonnal átnyújtott nekem egy mandarint. A tenyeremre tette, rászorította ujjaimat a kezével, és a fülembe súgta:
– Te nem tudod, mi mindenünk van itt, neeeeem tudod, várd csak meg a tavaszt!
A Polkovnyiknak rózsaillata volt, én meg csodálkoztam ezen. Rózsák télen?! Honnan tudhattam volna, hogy mennyire szereti a rózsalekvárt, és egész nap azt eszi kiskanállal, egyenesen a befőttesüvegből?
És előkerült Jekatyerina Andrejevna is. Egy bundába burkolózó mese, egy aranyalma!
Azonnal tudtam, hogy soha, de soha nem találkozom majd szebb teremtménnyel az egész világegyetemben!
– Ezt nem így kell hordani – nevetett Katyusa a sapkám láttán, és megérintette az orcám. Erre én a melléhez nyomtam az arcomat. A második és a harmadik gomb között kissé szétnyílt a ruhája, és fehér, fiatalos illat tört elő onnan, mint valami cukorfelhőcske. Az ünnepeknek van ilyen illata, gondoltam.
És kijött Zahar Antonovics is. Azokkal az elmaradhatatlan kitüntetésekkel, állandóan azokkal a kitüntetésekkel, Zahar Antonovics! Mintha éppen véget ért volna egy háború, és elkezdődne egy másik. A mi drága, szeretett öregurunk! Tele volt a zsebe cukorkával, szájából pedig csak úgy ömlöttek a történetek. Megfagyni a saját házadban – nem ez volt az utolsó csata, amire várt, de ez jutott neki.
És megjelent Suuurocska is. Mindenki szerette Surocskát, és ő is szeretett mindenkit. Mindegyik udvarban szükség volt valakire, akit az egész háznép szeretett. Nekünk Surocska jutott.
– Szépecske – mondogatták.
– Говорит по-русски? [5] – kérdezték.
– Mintha nem is a nevelőintézetből jönne – csodálkoztak.
Havazni kezdett, a Polkovnyik mandarinja úgy melengette a kezem, mintha lángolna. Ha ez lett volna az utolsó napom, nem is kellett volna több.
Egy hónap alatt elmúlik: az éhség, az égések, a sötétségtől való félelem, és nem hiányzik már Olja sem.
Egy hónap alatt elillan a bőrből az árvaszag, és azzá válhatsz, akivé akarsz.
11
Van Kisinyovban egy utca – a leghosszabb és legfárasztóbb utca a világon. Azon az utcán az épületek, a fák, a jelzőlámpák, de még a szemeteskukák is, sőt a kátyúk is ismernek orosz szavakat. Tamara Pavlovna egyetlenegyszer mondta ezt nekem: ahelyett, hogy úgy beszélnék oroszul, mint egy ütődött, inkább beszéljek moldávul. Русский язык не вто-ро-го сорта [6]. Begörbítette a mutatóujját, és hétszer a homlokomra koppintott. Miért hétszer, honnan jön ez a hétszer? Egyszer-egyszer minden szóért, háromszor pedig a второго-ért, szótagonként.
Ha egy izzó szeggel írta volna őket a homlokomra, akkor sem fájt volna annyira.
A legtöbb esetben az utca úgy ért véget, hogy kaptam egyet a számra. Voltak viszont olyan napok is, amikor nem hibáztam, olyankor pedig bementünk a sarkon lévő cukrászdába. Messziről kezdte. Letette az üvegekkel teli szatyrokat, megigazította a haját, ha tél volt, kigombolta a télikabátját, nyáron pedig zsebkendőjével megtörölgette a nyakát és hónalját.
– Чего хочешь? [7] – hallottam végül, és erre kitört a vihar a szívemben. Mit akarok? Mit akarhatok még? Minden alkalommal nyírfalevet kértem. Akkor a tenyerembe tett húsz kopejkát, és hátulról lökdösött, hogy én magam vegyem meg.
– Agyin szok birjuzovij – mondtam első alkalommal, mire az eladónő elnevette magát. Tamara Pavlovna is nevetett. Én is mosolyogtam, de csak sok évvel később tudtam meg, hogy aznap, amikor minden nehéznek és távolinak tűnt, „türkizkék szörpöt” kértem. Egyetlen betű, és a nyírfából szín lett. Nem hiszem, hogy valaha is elkövettem ennél szebb hibát.
Tamara Pavlovna sosem vett magának semmit, bár nagyon csillogott a szeme a tortaszeletek, a három réteg tört dióval töltött sütemények és a vajból készült, vörös gombácskákkal teli kosárkák láttán. Különösen szerette – ez később be is bizonyosodott – a tavirózsa alakú, csokitöltelékes porhanyós kekszet. Ez volt a legolcsóbb a sok finomság közül, de még ilyet sem vett soha. Egyszer, amikor egy vagyont kerestünk egy átveréssel, bátorkodtam megkérdezni tőle, miért nem vesz legalább egy darabka finomságot.
– Én megettem a kenyerem javát, Lasztocska. Aszott szájban megkeseredik az édesség.
És mintha nem is csak ő válaszolt volna, hanem egy egész házra való ember, akik ugyanabban a testben lakoznak: a fukar, a szánakozó, a kapzsi, és az is, aki már nem csupán magának él.
[1] nem (orosz)
[2] Jönnek, jönnek! (orosz)
[3] füles sapka (orosz)
[4] Kicsoda? Ti szörnyetegek! (orosz)
[5] Beszél oroszul? (orosz)
[6] Az orosz nem másodrangú nyelv. (orosz)
[7] Mit akarsz? (orosz)
