Az Unortodox - A másik út című sikerkönyv szerzője, Deborah Feldman a brooklyni Williamsburg szatmári zsidó közösségét maga mögött hagyva felejthetetlen utazásra indul, hogy megértse gyökereit és ezáltal önmagát is. Deborah-nak immár egyedülálló, független nőként kell helyt állnia a zárt zsidó közösségen kívüli világban: gondoskodnia kell a fiáról, biztosítania kell a megélhetésüket, miközben írói karrierjét építi, s meg szeretné találni az igaz szerelmet is. Deborah végül útnak indul, hogy Európát bejárva megismerje családjának történetét, s felfejtse azokat a misztikus szálakat, amelyek magyar származású őseihez és a zsidó valláshoz kötik. Minderre azért van szükség, hogy megértse azokat a múltban gyökerező kötődéseket, amelyeket néha el kell szakítanunk, hogy igazán önmagunk lehessünk.
Deborah Feldman: Exodus (részlet)
A szökésemet követő első időszak örömteli izgalmát nemsokára a félelem, a magány és az önmagamban való kételkedés váltotta fel, amely ott fortyogott az egykedvű felszín alatt. Hat hónap telt el a távozásom óta, és a családomnak lassan derengeni kezdett, hogy többé nem megyek vissza hozzájuk. Hogy elejét vegyem az esetleges zsarolásnak és fenyegetőzésnek, megváltoztattam a telefonszámomat, és a korábbinál is visszahúzódóbb életet éltem. Nem akartam, hogy a nyomomra akadjanak. Abban biztos voltam, hogy a múlt letűnt világába nem akarok visszatérni, de egyre inkább kételkedtem abban, hogy a kinti világban van-e hely a számomra.
Ott éltem tehát, a kinti világban, de valójában nem éreztem, hogy része lennék. Sehogy sem találtam a helyem, mintha egy fényképet néznék, amelyről tudom, hogy rajta kell lennem valahol, mégsem látom magam. Sokszor azt álmodtam, hogy keresgélem a térképen az utcát, ahol lakunk, de sehogy sem sikerül megtalálnom.
Mintha kiradírozták volna.
A távozásom óta az emberi életet egyre inkább a kapcsolatok hatalmas hálózataként kezdtem látni. Mindenkinek, akit valaha ismertem, megvolt a helye ezen a szövevényes térképen, amelyet a szememmel alig tudtam követni, valami különös érzék folytán mégis könnyedén eligazodtam rajta. Közeli családtagjaikhoz rövid, egyenes vonalakkal kötődtek a térképemen szereplő személyek, barátaikhoz, szerelmeikhez, szomszédaikhoz hosszabb, kanyargós utak vezettek. Ezek a láthatatlan szálak most kitapinthatóvá váltak a számomra; lelki szemeim előtt megjelent az a hálózat, amely mindenkinek szilárdan kijelölte a helyét ezen a titkos térképen. Én azonban kiszakadtam mindebből. Nem is értettem, hogy maradtam életben ilyen sokáig a saját hálózatom nélkül, és azt sem tudtam, van-e esélyem újat építeni a semmiből. Mi lesz velem, ha örökre számkivetett leszek? Ha az idők végezetéig a senkiföldjén bolyongok majd, és minden egyes eltelt órával közelebb sodródom a semmi pereméhez, míg végül bele nem zuhanok? Alig volt néhány új ismerősöm, barátom, hiszen nem volt időm, hogy új ismeretségeket szerezzek. Évekig tarthat, gondoltam, mire társaságot gyűjtök magam köré, és ugyan ki tudja, számíthatok-e rájuk, megbízhatok-e bennük úgy, ahogy a családtagjaiban bízik az ember. Az volt a legrémesebb az egészben, hogy tudtam, ha valami történne velem, talán hetek is eltelnek, mire valaki rám talál. Nem tudtam kiverni a fejemből az oszladozó holttestem rémképét, amelyre talán sose bukkan rá senki.
Magányos voltam, de nem a megszokott értelemben, amikor társaság után vágyik az ember.
Hiszen ha nagyon akartam volna, szerezhettem volna magamnak társaságot. De én az egyedüllétet választottam, talán éppen azért, mert így kevésbé szembesültem azzal, hogy mi minden hiányzik az életemből. Bár ha jobban meggondolom, egész addigi életem ebben a magára záruló burokban telt. Abban a világban, ahol a szomszédok feljelentették egymást a „bűneik” miatt, ahol a barátok elárulták egymást, hogy jobb pozíciót harcoljanak ki maguknak a közösségben és elnyerjék a felettük lévők jóindulatát, a bizalom a legnagyobb luxusnak számított, amit sosem engedhettem meg magamnak, még azokkal szemben sem, akik segítették a távozásomat. Talán öntudatlanul is a magányt kerestem, végtére is ez volt az az állapot, amit ismertem, és ezért talán az egyetlen, ami némi biztonságérzetet adott.
Gyermekkoromban gyakran hallottam egy jiddis mondást azokkal a haszidokkal kapcsolatban, akik elhagyták a közösséget: „úgy járt, mint az istállóból szökött tehén”, nagyjából így fordíthatnám. A mondás arra utal, hogy a közfelfogás szerint az a tehén, amelyik hosszú fogság után kiszökik a nyílt legelőre, előbb-utóbb szakadékba zuhan és elpusztul.
A kiugrott haszidok állítólag mind kicsapongó életet élnek, isznak, drogoznak, útjuk menthetetlenül a pusztulásba vezet.
Ebből mindenki megérthette, milyen veszedelmes a szabadság azok számára, akik regulák között éltek. Ahányszor csak szóba került köztünk az a néhány lázadó, akik kiugrottak, valaki mindig bedobta a tehenes hasonlatot. Ez már gyerekként mérhetetlenül bosszantott, hiszen azt sugallta, hogy több értelme van az istállóban elvesztegetett életnek, mint annak, hogy vállaljuk a kockázatot a szabad és teljes élet érdekében. Ha így van, akkor talán eleve be sem kellett volna zárni azt a tehenet, hanem engedni kellett volna, hogy odakint legelésszen, nem?
Egyik vasárnap délelőtt a Tappan Zee híd mellett volt találkozónk Isaac apjával, aki a láthatást követően hozta vissza a gyereket. Akkoriban még elég barátságos viszony volt közöttünk.
– Mi sosem voltunk olyanok, mint a többi házaspár – mondta Eli aznap. – A legtöbben megállás nélkül marakodnak. Mi sosem veszekedtünk.
Felsóhajtottam.
– Ez még nem jelenti azt, hogy boldogok voltunk. – Valójában meggyőződésem volt, hogy csak azért nem veszekedtünk, mert a legkevésbé sem érdeklődtünk egymás iránt, de ezt nem mondtam ki hangosan.
– Én boldog akarok lenni. Te nem?
Üres tekintettel, tanácstalanul nézett rám, mintha erre eddig sose gondolt volna.
– Mikor jössz haza? – kérdezte.
– És te? Miért nem tartasz velem? – kérdeztem. – Tudod, hogy ott nem lehetünk boldogok.
Úgy nézett rám, mint aki fontolóra veszi, amit hallott, de aztán megkeményedett a tekintete. Már megint ez a szó, mintha ezt akarta volna mondani.
– Mit jelent tulajdonképpen az, hogy boldog? – kérdezte.
Be kellett látnom, hogy igaza van. Mit tudhatunk mi a boldogságról?
