„Annál több szabályt hoz egy társadalom, minél gyengébbnek érzi magát” – interjú Deborah Feldmannal, az Unortodox írójával

„Annál több szabályt hoz egy társadalom, minél gyengébbnek érzi magát” – Interjú Deborah Feldmannal, az Unortodox írójával

A tavasz egyik legnagyobb tévés sikere a Netflix Unorthodox – A másik út című sorozata volt, ami Deborah Feldman azonos című önéletírása alapján készült. Többször írtunk már róla mi is, itt akár bele is lehet olvasni. A hagyományok megkérdőjelezéséről és az identitáskeresésről is szóló könyv szerzője több mint tíz éve hagyta el az ultraortodox, főként szigorú tiltásairól és zártságáról ismert New York-i, magyar gyökerű, szatmári haszid közösséget, és kezdte el új, önálló életét. Azóta Berlinbe költözött – a városról, tradíciókról és modernitásról, az olvasásról és magyarországi élményeiről Szeder Kata beszélgetett vele online, akinek keresztneve azonnal irodalmi asszociációkat indított el Feldmanban.

Szeder Kata | 2020. június 22. |

"A neved Kata, Katalin? Mint Szabó Magda egyik regényének címében" – kezdett bele a beszélgetésbe a bemutatkozás után Deborah Feldman. "Katalin utca? Nagyon szeretem Szabó Magda könyveit, szinte az összes megvan. De Nádas Péter is nagy kedvencem. Akkor kezdtem el olvasni a Párhuzamos történeteket, amikor otthagytam a közösséget, és nagyon magam alatt voltam. Szerettem volna valami olyat, ami masszívan mélyre visz, ami megerősít ebben az érzelmi állapotban, ami igazol. Emlékszem, csak ültem a metrón, kissé megzuhanva, ölemben ezekkel a vaskos kötetekkel – érdekes látvány lehettem."

Deborah Feldman
Unortodox
Ford.: Getto Katalin, Libri Könyvkiadó, 2020, 395 oldal
-

Egy amerikai frázis szerint, hiába hagyod hátra mindazt, amiben felnőttél, az továbbra is veled marad. Hogyan hasonlítanád össze az akkori, a könyv megjelenése előtti Deborah Feldmant a mostanival?

Az egyik legfőbb különbség – és a könyvemben is ezt szerettem volna érzékeltetni –, hogy a közösség felé mutatott, az elvárásoknak megfelelően viselkedő külső énem mellé hamar kialakult egy belső én, aki másként gondolkodik, másról álmodozik – egy másik személyiség. A kettő közötti konfliktust elég hamar érzékeltem, csakhogy a belső énem sokáig nem léphetett előtérbe, de azért mindvégig ott volt. A könyvem végén azt írtam, olyan érzés, mintha a belső énem végre előlépett és megölte volna a külsőt. Ez persze nem lehetséges, de szerettem volna, ha így van. A kettős én problematikája továbbra is fennáll, de most már erősebb az, ami bennem volt. Megvan a régi is, az engedelmes, megfelelni vágyó lány, aki szeretne oda tartozni, ahova való, ám ő mára már csak egy nagyon kis részem. De azért ott van, ez tény, mint ahogy az is, hogy sosem szabadulhatunk meg igazán a személyiségünk különböző részeitől, viszont dolgozhatunk rajtuk. Azt hiszem, a belső énem mindig is vágyott arra, hogy arcot kapjon, előlépjen, hiszen olyan sokáig volt bezárva. És amikor végre kiszabadíthattam, a másik énem háttérbe szorult, de bennem él továbbra is. Igazából azon kell dolgoznom, hogy ezt a kettőt összehangoljam, és együtt is működőképesek legyenek.

És sikerül?

Az esetek többségében igen. Mindannyiunknak megvannak az önmagunkkal folytatott harcai – ez teljesen emberi, normális. Úgyhogy, ha így vesszük, igen, szerintem működik a dolog. 

-

Az első könyved megjelenését követően, illetve most a Netflix sorozat debütálásával is sokszor úgy jellemeznek téged, mint a nő, aki nemet mondott haszid gyökereire – az Unortodox alcíme is hasonló. Ahhoz, hogy ezt megléphesd, az angol nyelv, az olvasás és a tanulás adott lehetőséget. Mit gondolsz, miért zárkózik el a haszid közösség ennyire mereven a nők oktatásától?

Bár ez volt a könyvem alcíme, nem én, hanem a kiadóm választotta. Kívülről bizonyára így tűnik, holott én egyáltalán nem úgy gondolok magamra, mint aki megtagadja vagy elutasítja a gyökereit, bár természetesen újraértékeltem őket.

Az oktatás kérdését illetően gyakorlati és ideológiai fenntartások is vannak. A praktikum felől közelítve: a tanulással anyagi függetlenséghez lehet jutni. Ez a függetlenség viszont együtt jár a választás lehetőségével is, hogy egy nő saját maga hozzon döntéseket. Csakhogy a közösség épp ebben nem bízik, az esetleges választásainkban. Nem hisznek abban, hogy ott maradnánk, ha egyszer el is mehetnénk, és ez már önmagában rengeteget elmond erről a közegről: szerintük, amint megkapnánk a választás szabadságát, azonnal élnénk vele és el is mennénk. Ez a probléma gyakorlati része.

A másik „gond” az oktatás maga, hisz az tulajdonképpen nem más, mint a különféle, egymással versengő világnézetek megismerése. Viszont ahonnan én jövök, ott csakis egy perspektíva létezik, más szemléletnek nincs létjogosultsága. Amint elkezdesz tanulni, az első, amit felfedezel, hogy rengetegféleképpen lehet nézni a világot, és képtelenség megmondani, melyik irány az egyértelműen jó és melyik a rossz. 

A fontos az, hogy képes legyél befogadni a különféle perspektívákat, lehetőségeket és aztán mérlegelni. Nálunk viszont csak egyféleképpen lehet nézni a világot, más nem létezik.

Csiki-csuki helyzet, nem? Ha nem lenne ennyire zárt a közösség, ha többet engedne be a külvilágból, nem is feltétlenül akarnának belőle elmenekülni?

Egyszerűen nem bíznak abban, hogy az emberek továbbra is a közösség tagjai lennének, sem abban, hogy hívők maradnának – ezért félnek az oktatástól. Tulajdonképpen sem az egyén személyes meggyőződésében, sem pedig a közösségi struktúrában nem hisznek. Mivel ismerik a saját gyengeségeiket, valósnak vélik a félelmüket. Azt gondolom, annál több szabályt hoz egy társadalom, minél gyengébbnek érzi magát.

-

A regényeket, pláne az angol nyelvű könyveket szigorúan tiltja a közösség. Mit éreztél az olvasásuk közben? Izgalmat, vágyakozást, bűntudatot? 

Igyekeztem valami közösséget, hasonlóságot találni a könyvekben lévő világ és emberek, valamint a saját életem között. Leginkább arról szólt, hogy új perspektívákat fedezzek fel önmagam számára, és a saját életemre is történetként tekintsek, aminek én vagyok a főhőse. Szerettem annak a gondolatát, hogy a történeteknek megvannak a maguk szabályai, ahogy elkezdődnek, ahogy befejeződnek. Természetesen a kettő között mindig van valami konfliktus és a főhősnek vagy főhősnőnek bátornak kell lennie, kockáztatnia, ellen kell szegülnie ahhoz, hogy megtörténjen a változás, az átalakulás. A nagyapám is hasonlóan tekinthetett a zsidó könyveire.

A szövegektől vártunk inspirációt a saját életünkhöz.

 Mivel azok a kötetek számomra tiltottak voltak, olyanokat olvastam, amiket meg tudtam szerezni. Ezek a történetek mondhatni sablonokat adtak ahhoz, miként lehet másként gondolkodni, viselkedni, élni. Például amikor a Büszkeség és balítéletet olvastam, azon gondolkodtam, hogyan lehetnék olyan a saját világomban, mint Elizabeth Bennet? Hiszen hasonló volt a helyzetünk, mindketten patriarchális keretek közé szorítva éltünk, ahol csakis az számít, ki hogyan megy férjhez. Ő viszont a saját módján igyekezett megtalálni a szabadságát és a boldogságát. Úgyhogy arra jutottam, teszek egy próbát én is és a saját életem Elizabeth Bennetje leszek. Nekem végül nem jött be, de még Elizabeth saját barátainak sem. Ma már nem is áll hozzám olyan közel. Amit ő elért, az egy tündérmese. Később magam is rájöttem, mennyire téves elképzelés volt azt hinni, hogy ha olyan leszek mint ő, akkor nekem is működni fog az életem. Ugyanis ez a világ nem a nőknek áll, pláne nem a Büszkeség és balítélet korában – az csak egy mese. Többé meg se próbálok rá hasonlítani, de az vitathatatlan, hogy a maga korában kimondottan radikálisnak számított a felfogásával. 

És ma kik a hősnőid?

Hétköznapi hőseim vannak. Rengeteg izgalmas és érdekes nővel találkozom, őket figyelem. A valós embereket és nem pedig a regények szereplőit. Ma már nagyon ügyelek arra, hogy különbséget tegyek fikció és valóság között. 

-

A közösséget hátrahagyva mondhatni a senki földjére léptél – akkora szabadsággal, mint még sosem, de ez azért ijesztő is tud lenni. Mi volt a legfőbb sorvezető ahhoz, hogy újradefiniáld magad, és felépítsd életed? 

A nagymamám. Vele nőttem fel. Holokauszt-túlélő volt, borzasztó traumákon ment át, mindent elveszített. De képes volt talpra állni. Sokat figyeltem őt gyerekként azon töprengve, hogyan lehet valaki túlélő és épülhet fel aztán újra. Teljesen egyértelmű volt számomra már akkor is, hogy a nehézségeim semmik az övéhez képest. Már kislánykoromban feltűnt, hogy a nagymamám milyen pici világot teremtett maga köré. A leghétköznapibb dolgokban is örömét lelte, és képes volt megtalálni a boldogságot az egyszerű pillanatokban is. Azt hiszem, ez volt a túlélési stratégiája, ami aztán állandósult a későbbiekben is. Komfortosan érezte magát a saját kis világában és meg se próbálta kitágítani. 

Később, amikor a saját életemet kellett újraterveznem, ugyanezt a stratégiát követtem: kicsiben tartani mindent és a hétköznapok apró örömeire fókuszálni. Ezt a hozzáállást tőle tanultam, a lényem egyik fontos része lett, ami átsegít minden nehézségen. Legyen bármennyire is nyomasztó a helyzet, változatlanul képes vagyok észrevenni, mi adhat benne mégis örömet, és arra koncentrálni. Jól működött ez a mostani járványhelyzetben is, mikor több mint két hónapig be voltunk zárva Berlinben: 

arra összpontosítani, ami jó, amink még van. Ez mára már automatikus reakció, ami számos nehézségen átsegített azóta is.

Ez a túlélési stratégia a praktikus emberek egyik jellemzője: akármi is történik, mindig arra koncentrálni, mit lehet vele kezdeni, mi benne a jó.

Pontosan! És ezt tőle tanultam. Mindig is csodáltam, rendkívülinek, lélegzetelállítónak találtam őt. Örök talány volt számomra, hogy hogyan sikerülhetett a történteket bárkinek is túlélnie. Nagyon különlegesnek kellett lennie, hiszen emberek milliói haltak meg, köztük az egész családja, de ő valahogy mégis életben maradt. Volt benne valami, amit nem lehetett elpusztítani. Ebben biztos voltam, és nagyon szerettem volna azt a valamit én is.

Azt követően, hogy eljöttél, volt vele bármiféle kapcsolatod? 

Azzal, hogy elhagytam a közösséget, teljesen el is vágtam magam tőlük. A könyvem megjelenése után pedig végképp senki sem lett volna hajlandó szóba állni velem. És ez így rendben is van. A nagymamám akkor már régóta demenciával küzdött, nem is ismert fel. A betegség miatt őt már jóval korábban elveszítettem, így aztán eljönni sem volt annyira nehéz.

-

A könyvedet olvasni olyan volt, mintha egy antropológiai expedíción vennék részt Williamsburgben. Milyen volt írás közben mindent újraélni? Hogyan hatott rád?

Több mint tíz éve írtam a könyvet, nem sokkal azután, hogy eljöttem, így sokkal inkább az addig történtek összegzéséről és nem az újraéléséről volt szó. De nem is nagyon volt más választásom, mert az ügyvédem elmagyarázta, hogy ha meg szeretném kapni a fiam felügyeletének jogát, akkor nincs más lehetőségem, mint magam mellé állítani a nyilvánosságot. Szóval muszáj volt ezt akkor és ott meglépnem. Sok író, ha lehetősége van rá, inkább kivár, míg kellően érett lesz reflektálni a történetére, de lehet, számomra ez így volt a legjobb, azonnal leírni. Így nem volt fájdalmas visszatérni a múltba, elvégre még mindig szinte abban voltam, ez volt a valóságom. Ezért is használtam végig jelen időt a könyvben, ami egy memoár esetében szokatlan. Érzékeltetni akartam az olvasókkal, hogy ez a történet a jelenem, ebben élek és fogalmam sincs, mit hoz a jövő. Még nincs meg a távolság, hogy elmondhassam, ez akkor történt és ez van most. 

Izgalmas utazás volt a könyv abból  a szempontból is, hogy bár a történet az 1980-90-es évek New Yorkjában játszódik, mégis olyan, mintha időben jóval nagyobbat ugranánk vissza. Ettől viszont picit ismerős is lett a közeg, hiszen akkoriban itthon sok minden, például a háztartások technikai felszereltsége, messze volt még attól, ami tőlünk nyugatabbra már általánosnak számított.

Voltam Magyarországnak néhány olyan részén, ahol a helyzet még mindig hasonló. Főként az a vidék, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, ahonnan a nagyszüleim is származnak – sok családnak például még most sincs hűtője. De szerettem ott lenni, szerettem a vidéket, az embereket. Mindenki nagyon kedves volt. Azt gondolom, hogy a modernitással rengeteg mindent el is veszítünk. Ez többször is eszembe jutott, amikor arra jártam. Lehet, hogy az ott élők nem ismerik a legújabb zenei irányzatokat, a divatot, nincsenek modern berendezéseik, internet, de az életük valamilyen szempontból mégis jobb, mint a miénk. Boldogabbnak tűntek, kevésbé stresszesnek. Van közük azokhoz, akik mellettük élnek. Sokuk rengeteg időd tölt kint a szabadban, mindannyiuknak van egy kis földje, ahol kertészkednek, zöldséget és gyümölcsöt termesztenek, ahogy a nagymamám is tette. Közösségben élnek, és ez egy olyan dolog, amit mi a modernitás beköszöntével elveszítettünk. Bizonyára a saját múltam és jelenem miatt is, de különösen érzékeny vagyok a hagyomány és modernitás közti feszültségekre. 

Ha az egyik oldalon nyerünk is valamit, a másikon biztos, hogy veszítünk. Mennyivel jobb lenne csak nyerni, áldozatok nélkül.

Mikor jártál Magyarországon?

2013-ban. Az egyik amerikai barátom mutatott be a Nyíregyházi Egyetem rektorának, Jánosi Zoltánnak, aki beszélt németül, én viszont akkor még csak jiddisül. Mondhatni mutogatva kommunikáltunk, de nagyon jó élmény volt! Körbevitt az egész vidéken, megnéztük az összes kis települést, minden helyi politikusnak és polgármesternek bemutattak, szereztek egy tolmácsot is – olyan volt, mintha egy rég elveszettnek hitt családnál vendégeskednék.

-

A sorozatot nézve, amiben főként jiddisül beszélnek, meglepett, hogy az tényleg ennyire hasonlít a némethez. Ma már te is németül írsz. Könnyű volt elsajátítani a nyelvet? 

Igen, jól ment. Mintha egy német dialektust beszélve nőttem volna fel, amit aztán át kellett konvertálni irodalmi németté. Persze más a kiejtés, a nyelvtan, itt-ott igazgatni kell, de mindenképpen hatalmas előnnyel kezdtem neki a tanulásának. Nem is beszélve az erős érzelmi töltetről, amitől otthonossá válik egy nyelv, és ami más nyelvek esetében nincs meg. 

Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy a haszid közösséged a félelem vezérli, ami áthat mindent. A mostani életedben mi jelenti a legnagyobb kontrollt?

Szerintem nincs ilyen. Kimondottan allergiás vagyok rá.

Egyből kiszúrod, amint valaki megkísérli? 

Azt hiszem,  igen. Például, ha egy kapcsolatban azt érzékelem, hogy a másik manipulálni akar, beszippantani, elmenekülök. Nagyon figyelek, hogy ne keveredjek ilyen barátságokba, párkapcsolatokba, de arra is, hogy még csak véletlenül se éreztessem azt senkivel, hogy alkalmazkodásra vagy elfogadásra vágynék. Úgy igazán semmi nem kontrollál. Ami lehet akár probléma is, mert szokatlanná és excentrikussá tesz. De tényleg nincs most ilyen az életemben. A berlini közösségem egyáltalán nem ragaszkodik a konvenciókhoz – olyan, mint amilyen maga a város is. Nincsenek közös tradíciók, rítusok, nincs semmiféle struktúra. 

A közös nevező az, hogy mindenki önmaga szeretne lenni, ennek a szabadságára vágyik. 

Van abban némi paradox, hogy Berlin, az egykori Harmadik Birodalom központja mára a szabadság városa lett. Számos magyar művész is ott találta meg, amit itthon nem.

Például Kertész Imre is élt itt! Berlin a nácik előtt is egy szabad város volt, de már jóval korábban is. A galíciai stetl-ökből (jiddis szó a városra – szerk.) a zsidók már az 1700-as években is ide költöztek. Szóval ez egy régi történet. Berlin volt az a hely, ahova bátran lehetett jönni, menekülni. Természetesen voltak olyan időszakok, amikor Berlin is ellenőrzés alá került, de ezek csak átmeneti periódusok voltak. Mert Berlin végül mindig újjászületik, az lesz megint, ami mindig is, a szabadon gondolkodó, beszélő, író és alkotó emberek városa. Úgyhogy az, hogy Berlin a szabadság városa, igazából tradíció és nem újdonság. 

A volt keleti blokkból érkezve a város már csak azért is komfortos, mert például Kelet-Berlin hangulata, akár az építészeti megoldások miatt is, már-már otthonos. 

És pont ezért Berlin egész Európa, az európai történelem szimbóluma is. Akár keletről, akár nyugatról érkezel, otthonosan tudod érezni magad benne. Számomra nem is annyira Németország, inkább egész Európa fővárosa. Sokat elmond az európai lélekről, az egész története annyira európai. Persze más városokat is szeretek, Párizst, Budapestet, de azt a komplex érzést, hogy egy város mindenért és mindenkiért létezik, csakis itt érzem.

Schönebergben, a saját közvetlen környezetemben például nagyon tetszik, hogy milyen sokféleképpen emlékeznek a múltra és ápolják annak emlékét. Miközben a városrész tényleg intenzíven a jelenben él, a pillanat örömének, de nem engedi elfelejteni a múltját sem, és ebben valahogy mégsem érzel ellentmondást. De szeretem a város más részeit is. Valamennyi negyedének megvan a maga identitása, ami aztán kiadja a nagy egészet, és annyira jólesik a tudat, hogy bármire is legyen szükséged, azt itt megtalálod. A karantén ideje alatt ez különösen megnyugtató volt. 

-

Fotó: Alexa Vachon

Említetted, mennyire szereted, hogy a saját környékeden ilyen gondosan ápolják a hagyományokat. A saját régi életedből hiányzik valami, tartasz bármilyen hagyományt? Kívülállóként leginkább a sok tiltást érzékeljük, de ennél azért több egy közösség. 

Nem, nem mondhatnám, hogy bármi is hiányozna. A nagymamám, persze ő igen, és minden, ami vele kapcsolatos. De mára nincs semmi, ami odakötne. Azt hiszem, ez az, ami közös mindazokban, akik elhagyták a közösséget. Mert ha tartanál attól, hogy bármit is elveszítesz, képtelen lennél hátat fordítani nekik. Csak akkor tudsz elszakadni, ha már tudod, nem marad ott számodra semmi. Éppen ezért azok, akik ugyan eljöttek, de még valamiképpen kötődnek, sosem fognak tudni teljesen leválni. Nekem nem volt semmi ilyen, így könnyebb is volt, és nem is hiányzik semmi. Igazán a hagyományokat sem tartom, ha épp olyan hangulatban vagyok, akkor ünneplek a barátaimmal, de sosem azért, mert ez a szabály. Amikor a fiam kisebb volt, előfordult, hogy karácsonyoztunk is, de ma már nem igazán foglalkoztatja őt sem.

Az Unortodox arról szólt, hogyan találtad meg önmagad, az identitásodat. Belegondoltál abba, ez hogyan érinti, milyen hatással lesz a közösségedre? 

Persze! Egész addigi életemben mindig más szólalt meg és döntött helyettem, nekem erre sosem volt lehetőségem. A könyv egyfajta kiállás volt, a konfliktus vállalása, hogy figyelj, ez az én történetem, ami hozzám tartozik és csakis én döntök róla. Nekem is van hangom, nem csak a tiétek, az enyém is számít. Ezt a közösség természetesen elutasítja. De továbbra is meg vagyok arról győződve, hogy erre szükség van! Minden egyes ember megérdemli, hogy hangot kapjon, és ne mások, hanem saját maga dönthesse el, miről is szóljon az élete.

-

Fotó: Alexa Vachon

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Unortodox minden vakon követett mítosz - Maradj otthon #49

Csupán egy jó mítosz kell és máris a kezedben lehet egy egész közösség! A recept pofonegyszerű: végy egy adag sokszorosan traumatizált és/vagy kétségbeesett embert, ígérj nekik megváltást, és bármit is teszel, követni fognak mindaddig, amíg képes vagy velük valóságként elfogadtatni saját fikciódat.

...
Hírek

Az Unortodox írója szerint mindenki kíváncsi a lázadókra

A külvilágtól mereven elzárkózó szatmári zsidó közösség tagjaként Deborah Feldman szigorú szabályok szerint nevelkedett Brooklynban, és mindössze tizenhét éves volt, amikor férjhez kellett mennie. A diszkfuncionális kapcsolat minden értelemben megbénította, Deborah viszont úgy döntött, hogy maga mögött hagy mindent és szabad embernek neveli a fiát. Történetét Unortodox című könyvében írta meg, amiből a Netflix forgatott sorozatot.

...
Kritika

Egy unortodox világ, melyben egy rövid szoknya olykor nagyobb bűn egy gyilkosságnál

Az Unortodox szerzője, Deborah Feldman egy rendkívül zárt és hierarchikus vallási közösség tagjaként született és nőtt fel, de már fiatalon, mindössze huszonegy évesen kilépett a számára fullasztó és élhetetlen közegből. 

KÉPALÁ 2020
...
Nagy

Elindult a KÉPALÁ pályázat - Neked mit mesél a fotó?

...
KÉPALÁ - Testőrök között

Győry Domonkos: Papamobil [Képalá]

...
KÉPALÁ - Apa

Papp Ágnes: Vízidő [Képalá]

Hírek
...
Hírek

Sorsok között – Beszélgetés Mécs Annával

...
Nagy

Borítópornó: 5+1 látványos őszi könyvborító

...
Hírek

Kövér László bejelentkezett A Szolgálólány meséje szereplőjének

...
Hírek

Olvass könyveket Jo Nesbo hősével!

...
Hírek

Egy kanadai játékgyár 15 milliárd forintért veszi meg a Rubik-kockát

...
Hírek

Párizs és New York legendás könyvesboltja is segítségért könyörög

Film / Színház / Muzsika
...
Kritika

Mi az ára a művészetnek? - Itt járt Martin Eden

...
Hírek

7+1 adaptáció, amelyet érdemes megnézni októberben

...
Hírek

Újra streamel a Radnóti Színház!

A hét könyve
Kritika
A sötétség azért van, hogy könnyebben meglássuk a jót
...
Nagy

Carmen Maria Machado: A tulajdonosán kívül senkinek nincs köze a másik testéhez

Az év elején jelent meg magyarul Carmen Maria Machado első önálló kötete. A szerző provokatív, határfeszegető novellái gyakran abszurd, meghökkentő módon, sok zsáner elemeit felhasználva mesélnek sajátosan női témákról és tapasztalatokról. Interjúnkban szóba kerültek olvasói reakciók, az év eseményei és azoknak esetleges hatásai is.

 

Még több olvasnivaló
...
Hírek

Hogyan kokainozik a magyar?

Magyar kóla címmel írta meg Dezső András a kokain magyarországi útját. Kívülről néztünk meg egy száz évvel ezelőtti kokainbarlangot a könyvbemutató városi sétáján, de kiderült az is, hogy ki volt Kokós Lexi.

...
Kritika

Nagy-Britannia legrosszabb évei, legrosszabb évei

Nagyon ritka, hogy egy szépirodalmi mű valamely (bármely) politikai-társadalmi eseményre szinte azonnal rezonálva jelenjen meg, és ez még akkor is igaz, ha Ali Smith már jó pár évtizede tervezte az Ősz című regényét – pontosabban az Évszakok címet viselő kvartetet. Az Őszt az első poszt-Brexit-regényként szokás emlegetni, de annál sokkal több, hiszen egyszerre az elmúlás és az útkeresés könyve. Nálunk pedig most ez a hét könyve.

...
Kritika

Az Eragon szerzőjének új csillagközi kalandjában egy percre sincs megállás

Az Örökség sorozat írója, Christopher Paolini új regényében a science fiction területére merészkedik, és ellentmondást nem tűrő stílusban bizonyítja, hogy van keresnivalója a legjobb mainstream zsánerregény-írók között. Az Álmok a csillagok közt nem a keményvonalas sci-fi rajongókhoz szól elsősorban, de akár ők is új kedvencre találhatnak a könyvben.

...
Nagy

Csillag Péter: Egy nap a mai futballviszonyok értékelése is biztosan érdemes lesz az utókor figyelmére

Az Ady stoplisban című kötetben magyar irodalmi alakok futballhoz való viszonya, a Kapufák és kényszerítők című könyvben a sport és a történelem kölcsönhatása került terítékre, a Hátsó füves című fotóalbum pedig a mai vidéki focira és a sport társadalmi vetületeire irányítja a reflektort. Interjú.

...
Nagy

Németh Róbert: Van egy fény, ami sosem alszik ki

"Valójában az élet csak úgy lopja a távolságot előre, mint egy jobbhátvéd bedobáskor, a partvonal mellett, amikor csalna még pár métert" - Németh Róbert és A táguló idő című tárcasorozat új részéből kiderül, milyen félelmetes egy katonai sorozás. Az aláfestő zenét az Editors adja.

...
Kritika

Te elárulnád a családod pár millió dollárért?

Samantha Downing már első regényével is bizonyított. Második megjelent kötete sok mindent átvesz az Elbűvölő feleségem receptjéből, ám a szimplán csak jóízű vacsora helyett ezúttal egy minden harapással új, meglepő ízeket rejtő gourmet csemegét tett le az asztalra. 

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Meseország mindig is mindenkié volt, csak erről nem tudott mindenki

Nagy Boldizsárt, a kötet szerkesztőjét kérdeztük a Meseország mindenkié koncepciójáról, és beszélt a Grimm-mesék hatásáról, a Disney-film változásáról és a kötet szakértőcsapatáról.

...
Hírek

Boldizsár Ildikó: Meseország valóban mindenkié, mi döntjük el, hogy kit/mit engedünk onnan magunkhoz

Napok óta a Meseország mindenkié című mesekönyv tartja lázban az országot. Boldizsár Ildikó író-meseterapeuta azonban megszerezte és elolvasta a kötetet, majd egy Facebook-posztban fejtette ki, miről is szólnak a mesék, és mi a véleménye a botrányról.

...
Gyerekirodalom

Milyen kortársat vigyünk az iskolába? [Manó]

Mindig élénk figyelem kíséri és parázs vita zajlik akörül, hogy mi kerüljön fel az iskolai kötelező olvasmányok listájára. A téma örök, mi pedig eljátszottunk a gondolattal, ha tehetnék, a hazai gyerekkönyvkiadók vajon milyen kortárs műveket ajánlanának a tanárok figyelmébe. Ezúttal a Manó Könyvek alternatíváit mutatjuk.