A könyv elbeszélője egyes szám első személyben és időrendi sorrendben meséli el élete meghatározó emlékeit. Az önéletrajz egy kislány felnőtté válásának és személyiségfejlődésének jól dokumentált története, és egy kevesek által ismert vallási közösség, a szatmári haszidok működésének, mindennapjainak bemutatása is egyben. A rövid előszó a vallási csoport történetét vázolja fel: egy Kasztner Rudolf nevű magyar zsidó ügyvéd sok szatmárnémeti zsidót mentett meg a második világháborúban, így a magyar város rabbiját is, aki Amerikába kivándorolva zsidó túlélőket gyűjtött maga köré, és egy haszid közösséget hozott létre, melyet saját szülővárosáról nevezett el (több ilyen közösség alakult az Egyesült Államokban, a legtöbb a hátrahagyott európai városok neveit viseli). A könyv későbbi részeiből kiderül, hogy a jiddis nyelvet használó, ultraortodox zsidó közösség azért tudott hamar egy rendkívül erős csoporttá válni, mert a holokausztot és az üldöztetést elszenvedett zsidók számára biztonságot ígért, azzal kecsegtette őket, hogy az átélt borzalmak nem ismétlődhetnek meg, ha kellőképpen szigorúan és az előírásokat betartva élnek, illetve a lehető legnagyobb mértékben elkülönülnek. Az asszimilációban látták a zsidókat sújtó borzalmak okát, így a túlélők rettegésére épített, a Teitelbaum rabbidinasztia által vezetett vallási mozgalom a kívülállást, a teljes társadalmi izolációt választotta.
Deborah Feldman ebbe a közösségbe születik, ráadásul ezen belül sem egy átlagos családba: apja gyengeelméjű, anyja pedig kiskorában elhagyja a családot és visszatér a gojok világba. Kétszeres stigma ez a cseperedő kislány életében, akit apai nagyszülei és szigorú nagynénjei nevelnek. Bár a könyv elbeszélője az első perctől kívülállóként és idegenként mozog az őt körülvevő világban, az auschwitzi túlélő, tizenegy gyermeknek életet adó nagymama alakját mégis nagy szeretettel idézi fel. Ragaszkodásának egyetlen tárgya Bubby és az ő szenvedéllyel készített ételei jelentik azt a kevés biztonságot, amelyet az elbeszélő gyermekkorában megtapasztal. A nagyapát, Zeidyt is elnéző szeretettel mutatja be, a valóságban idegenül mozgó, a folyamatosan elmélkedő, Talmudot tanulmányozó öregemberként, de őt már nagyobb kritikával kezeli, sokkal inkább az ellenségesnek vélt világhoz sorolja, mint nagyanyját. A legtöbb szereplővel kapcsolatban azonban nincs jelen ez a szeretetteli, megértő, olykor nosztalgikus szemlélet, ők egytől-egyig egy ellenséges és idegen közeg antipatikus és megvetésre méltó figurái. Az első nyolc fejezetben a szerző 1990-es évekbeli iskolás éveit, kamaszkorát, majd korai házasságát, anyává válását követhetjük nyomon. Egy magányos elbeszélő élete elevenedik meg, egy olyan személyé, aki mindig kívülálló, bármennyire is igyekszik, nem képes idomulni környezete elvárásaihoz.
Belső és külső világa között állandó a feszültség, hiszen belső élete gazdag és zabolátlan, kívül azonban rendkívül szűkös és korlátozott, tilalmak szegélyezik minden irányból: az öltözködést, az étkezést, a társas kapcsolatokat mind szigorú előírások és szabályok alakítják. A kislány nem beszélhet angolul (tisztátalan nyelv), nem olvashat könyveket, nem tanulhat tovább.
Az Unortodox hőse feláldozott mindent, hogy szabad lehessen - Könyves magazin
A külvilágtól mereven elzárkózó szatmári zsidó közösség tagjaként Deborah Feldman szigorú szabályok szerint nevelkedett Brooklynban. Előírták számára, mit viselhet, kivel beszélhet, mit olvashat. Az oktatásával alig törődtek, az egyetlen elvárás vele szemben az volt, hogy engedelmes lány és jó feleség váljon belőle. Mindössze tizenhét éves volt, amikor hozzáment a családja által kiválasztott férfihoz, akit alig ismert.
A nők még a férfiaknál is több tiltásba ütköznek, szerepük a közösségben egyértelműen másodlagos, nagyon sokszor az az olvasó benyomása, hogy pusztán háztartási alkalmazottként és szülésre alkalmas lényként kezelik őket. A nő nem énekelhet a férfiak előtt, nem viselhet pirosat, a zsinagógában csak elkülönítve foglalhat helyet, nem tanulhat, nem fejezheti ki a véleményét, és haját is le kell borotválnia, parókát kell hordania. Az összes előírás közül a legmegalázóbb talán a menstruáció körüli eljárásrend. A nidá (szó szerinti jelentése félrerúgva) az a szó, ami a nőt jelöli abban a két hétben, amíg „tisztátalan”, és nem mehet a férfi közelébe, nem érintheti meg, még egy tál ételt sem adhat át neki. Az újbóli tisztaságot pedig alaposan dokumentálni és igazolni kell: „Miután a nő menstruációja elmúlt, magyarázza a kallahoktató, hét tiszta napot kell várnia, és naponta kétszer tiszta textildarabbal meg kell vizsgálnia magát, hogy meggyőződjön róla, nyoma sincs már vérnek. Hét egymás utáni »fehér« nap után el kell mennie a mikvébe, a rituális fürdőbe, attól kezdve megint tiszta lesz.” A test rejtegetnivaló dolog, olyasmi, amihez csak bűn és tisztátalanság társulhat, sem gondolkodni nem szabad róla, sem ránézni (a legmegdöbbentőbb, már-már hihetetlennek tűnő rész, ami ezt támasztja alá, a pletyka az apáról, aki fűrésszel vágta le fia nemi szervét, mikor önkielégítésen érte). Ennek következménye, hogy az elbeszélő csak a házassága előtti jegyesoktatáson ébred rá arra, hogy van hüvelye, és ezekhez az elnyomásokhoz kapcsolódhat pszichés alapú vaginizmusa is, mely házassága első évét keseríti meg, és melyet csak hipnoterápia segítségével képes megoldani. A házasság sem szerelmen vagy legalább szabad választáson alapuló kötelék, a párokat házasságközvetítők szervezik, az eladósorban lévők (lányoknál ez 17-18 éves kort jelent) közösségen belüli „értékének” megfelelően. Az eljegyzés előtt egyetlen találkozásra van mód, ahol sor nyílik egy néhány perces négyszemközti beszélgetésre. Innentől kezdve persze tudható, hogy a házasságok sem a meghittség, az öröm vagy a boldogság terepei lesznek, sokkal inkább a megalázottság és a magány melegágyai.
Az Unortodox írója szerint mindenki kíváncsi a lázadókra - Könyves magazin
A külvilágtól mereven elzárkózó szatmári zsidó közösség tagjaként Deborah Feldman szigorú szabályok szerint nevelkedett Brooklynban, és mindössze tizenhét éves volt, amikor férjhez kellett mennie. A diszkfuncionális kapcsolat minden értelemben megbénította, Deborah viszont úgy döntött, hogy maga mögött hagy mindent és szabad embernek neveli a fiát.
Ebben a merev és sokszor igazságtalan világban kell az elbeszélőnek boldogulnia, teljesen egyedül, hiszen a szokásokkal, vallási dogmákkal kapcsolatos kétségeit nem tudja megosztani senkivel. A pszichológus által már korán individualistának nevezett lány képtelen a beilleszkedésre, az őt körülvevő világ normáinak elfogadására, már rendkívül korán a menekülés lehetőségeit kutatja: „Titokban én is arra várok, hogy egy gödörbe zuhanva Csodaországban találom majd magam, vagy a ruhásszekrényen át Narniába jutok. Mi másban bízhatnék? Ebben a világban nyilvánvalóan sosem lelhetek otthonra.” A könyvek, az irodalom nagy segítséget jelentenek a kislány számára, hiszen egyrészt a vágyott menekülés és távollét lehetőségei, másrészt a szövegek olyan világokat és viselkedési formákat mutatnak neki, melyeket nem ismerhet máshonnan. Gyermekként Roald Dahl-könyveket olvas (természetesen titokban, a könyveket jól elrejtve időként „razziát” tartó nagyapja elől), kamaszkori kedvence pedig Jane Austen regénye, a Büszkeség és balítélet, amelynek lázadó főhősével azonosul: „Elizabeth (…) képtelen magára erőltetni a teljhatalommal rendelkező férfiak által kiválasztott tárgy szerepét. Intelligens és szellemes nő, aki méltóságán alulinak érzi, hogy riszálja magát egy férfi előtt, abban reménykedve, hogy az juttat neki néhány morzsát a figyelméből. (…) a könyv többi női szereplőjével szemben Elizabeth szabad szellem – éppen emiatt kedvelem annyira.” Fia születése után felsőfokú tanulmányokba kezd, és itt is a költészeti kurzusokat látogatja, sok irodalmi élményt szerez. Később, mikor már teljesen biztosan látja házassága végét, és elhatározza a közösségből történő kiválását, blogot kezd írni, így tudja titkossá (és egyben sokak számára elérhetővé) tenni vívódásait. Az irodalom voltaképpen az Unortodox egyik főszereplője, hiszen megértő barát és remény, élmény és iránymutatás, közösséghez tartozás és szabadság egyszerre. Végül pedig a gyónás és a végleges megszabadulás eszköze is – igaz, itt már nem az olvasás, hanem az írás segítségével.
A könyvben megjelenített haszid világ nemcsak a rengeteg szigorú szabály miatt frusztráló, hanem mert tele van képmutatással.
A hagyományok, az előírások lehetnének megtartó erejű, biztonságot jelentő keretek is, olyan formák, amelyek ismerősnek, rendezett és kiszámítható helynek mutatják a világot. Az Unortodox elbeszélője viszont éppen arra mutat rá, hogy a szabályok sokszor öncélúak, nem a világ elrendezéséért, az ember boldogulásáért léteznek, hanem dogmává merevedett formájukban épp hogy akadályozzák a normális életet. Minden apró kis dolgot szabályoznak, de a legfontosabb problémákat nem tudják megoldani, azokat inkább a szőnyeg alá söprik: „Milyen világ az, ahol szigorú büntetés jár olyan semmiségekért, mint egy rövid szoknya, de szemet hunyunk az felett, ha valaki megszegi a Tízparancsolatot?” A saját fiát megölő édesapa ügye nem kerül az állami szervek elé, mert a kis közösség jól működő gyakorlatokkal eltussolja, az elbeszélőt a pincében molesztáló unokatestvér tette is nagy hallgatások között sikkad el. Ugyanúgy, ahogyan a több évtizede gyermekeket molesztáló pedofil férfi esete sem oldható meg, ezzel a bűnnel a haszidok csoportja nem tud mit kezdeni, nincs rá előírásuk, és ha nincs, akkor – úgy találják – nem is tartozik a megoldandó kérdések közé. Az őszinteség, a problémák feltárásának hiánya megfosztja a közösség tagjait a megoldásoktól, így nem történik más, csak gennyednek és rothadnak az alaposan bebugyolált, rejtegetett sebek. Ráadásul míg minden kimondott szó az együttérzésről, a jóságról, a szeretetről szól, addig ezek nagy része a gyakorlatban semmivé válik, sőt, legtöbb esetben visszájára fordul. Mintha a jó csakis rossz eszközökkel lehetne megvalósítható: a kisgyerekből csak megalázó nevelési módszerekkel lehet jó embert nevelni, a nőkből pedig csak a megszégyenítés, a szabad akarattól való megfosztás által válhatna jó feleség, gondos anya.
A kiválóan megírt önéletrajz nagyon hitelesen követi azt a fejlődést, amely egy közösséggel való szakítást, egy ilyen radikális tettet megelőzhet.
Rávilágít arra, hogy a kisgyermek még nem képes elszakadni, és megtagadni az őt körülvevő világot, amelyben élnie kell. Ha ugyanis megkérdőjelezi annak szabályait, akkor saját szellemi-lelki integritását veszélyezteti: „… gyerekként nem álltam készen arra, hogy befogadjam azokat a gondolatokat, amelyek tökéletesen aláásták volna annak a világnak az alapjait, amely akkoriban létezésem egyedüli lehetséges keretét adta. Öntudatlanul is megértettem, hogy ha életben akarok maradni, mindent el kell hinnem, amit tanítanak nekem.” A kilépésig vezető út nagyon hosszú, és világosan látszik az is, hogy a zárt rendszerben élőnek mindig nehezebb a kilépés, mint ahogy az kívülről elgondolható. Ezer szállal és mély gyökerekkel ágyazódik ugyanis a rendszerbe, amelyből nem is kitörni nehéz igazán, de a kitöréshez szükséges saját nézőpontot kialakítani. Az elbeszélőnél egy hosszú, éveken át kulminálódó folyamat végén mégis eljön a pillanat, amikor úgy érzi, nem maradhat tovább. Ehhez persze fia születése is kell, hiszen egy másik emberért vállalt felelősség megerősíti, bátrabbá és öntudatosabbá teszi. Egészen a kilépésig jól felépített a narratíva, ott azonban hirtelen összeesik, és szinte elhal.
A gyerekkor, a kamaszkor, a házasság majd az anyaság élményeinek és hatásainak részletes ábrázolása és értelmezése után a kilépés maga jelentéktelen dologgá válik. Bár az alcím (Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek) azt ígéri, megismerhetjük a kilépés pontos körülményeit, ez nem történik meg. Nem derül ki, hogyan tudott végül anyagi függetlenséget teremteni (holott tervezgetései során mindig ebbe a falba ütközik), hogyan, milyen jogi segítséggel tudta elhozni a fiát a közösségből, illetve hogyan bonyolította a válását. Az elbeszélő végig azt sulykolja, hogy ebből a világból lehetetlen kilépni, az pedig elképzelhetetlen, hogy valaki a gyermekét is magával vihesse. Ehhez képest úgy tűnik, csak szólni kell a férjnek, hogy vége, aztán be kell szállni egy autóba a gyerekkel és kezdődik is az új élet. A kemény szöveg könnyed happy enddel végződik, és ez visszamenőleg is hitelteleníti a történet több pontját, és súlytalanítja az egész narratívát. Az elkent és rövidre zárt befejezés ellenére sodró lendületű, izgalmas olvasmány ez a könyv a szabad akarat diadaláról, egy furcsa vallási közösségről, a nők, az anyák hatalmas erejéről, de legelsősorban a kiszolgáltatottan és magányosan élőkről.
