A rövid választ már a könyv címe megadja. Nem véletlen, hogy a "te és én" udvariassági sorrendje helyett Én és te a cím: aki nem tudja elfogadni és szeretni önmagát, mást sem képes igazán szeretni. A szerző ebből a tételből kiindulva halad végig a kapcsolatok mindannyiunk számára ismerős állomásain, a vonzalom ébredésétől az olyan gyakran bekövetkező szakításig, az első kamaszkori szárnypróbálgatásoktól a felnőttkori szerelmekig, a családalapítástól a gyerekek érkezésén át a válásig és az újrakezdésig, vagy adott esetben a kapcsolat sikeres megmentéséig.
Miért nem azonos a biztonság a boldogsággal? Miért olyan gyakori a társfüggőség? Hogyan öröklődnek a kapcsolati minták? Miért gond, ha egy párkapcsolatban két vámpír szívja egymás vérét? Miért nem érdemes tartanunk a kudarctól? Milyen intő jelek figyelmeztetnek arra, hogy hamarosan bekövetkezhet a szerelem halála? Miért nem jó ötlet együtt maradni a gyerekek miatt? Miért fontos meghúzni a határokat, betartani a megígért következményeket és vállalni a felelősséget a szavainkért és a tetteinkért? Miért fontos megtanulnunk, hogy az igazság félúton van? És szülőként miért kellene minderre időben megtanítani a gyerekeinket? Mire a könyv végére érünk, választ kapunk ezekre az életünket alapvetően meghatározó kérdésekre, és azt is megtanulhatjuk, hogyan tölthetjük fel nap mint nap a kapcsolatunk poharát.
Dr. Csernus Imre a munkája során mindig hangsúlyozza, ő csak javaslatokat tesz. Éppen ezért lesz az Én és te ha nem is kötelező, de ajánlott olvasmány mindenki számára, aki igazi szerelemre és hosszan tartó boldogságra vágyik. "Ha szívvel-lélekkel állok az életemhez, akkor szívvel-lélekkel állok a másikhoz, a felnőttséghez, és a szexualitáshoz is. Ez a szívvel-lélekkel, mindent bele, felnőtt szemlélet az a mesterkulcs, amelyik minden zárat kinyit."
Csernus Imre: Én és te (részlet)
Az igazi feladat nap mint nap megteremteni a csodát, és elvarázsolni a másikat, ahogyan ő elvarázsol engem.
A legtöbb ember gyerekként annyira károsodik, hogy nem mondja ki a saját felelősségét ebben a folyamatban, mert nem felnőtt, és a nem felnőttekre általában az jellemző, hogy a másikra mutogatnak. Aki elhárítja a felelősséget, az klasszikusan azt hangoztatja, hogy az összes csaj szemét kurva, az összes pasi aljas gazember, aki csak szexet akar. Nekik a kiegyensúlyozott párkapcsolat nem fog járni, és soha nem lesznek boldogok. Megalkuvók lesznek, mert egy idő után elfogadják az első szembejövő szamarat, és azt állítják róla, hogy ló. Ezért aztán életük végéig szenvedni fognak, annak az összes testi, lelki következményével.
Ennél ritkábban fordul elő, hogy valaki annak ellenére, hogy egy kapcsolatban ráfázott, előbb-utóbb felteszi önmagának azt a kérdést: „Mi is az én felelősségem ebben? Lehet, hogy a másik nem is hülye? Tulajdonképpen mi volt az, amit nem tudott tisztelni bennem? Miközben ha jobban átgondolom, jelezte a problémát az elejétől kezdve. Mondta, hogy szeret, közben viszont folyamatosan küldte a jeleket, figyelmeztetett, kért, csak én nem akartam meghallani. És mivel nem akartam meghallani, tagadtam, hárítottam, dedós módon viselkedtem, éppen ezért igaza volt, hogy otthagyott. De az esetből megtanultam, hogy változtatok önmagamon, és gőzerővel rajta vagyok, hogy valóban változtassak is.” Így lehet megtanulni a párkapcsolat felelős kezelését.
Fennáll az a szimmetria, hogy mind a két félnek megvan a felelőssége egy konfliktusért. Még akkor is, ha, mint erre sok példával találkozunk, az egyik fél kihasználja a másikat, mert akkor a másik felelőssége az, hogy hagyta magát kihasználni. Egy labdát akkor lehet leütni, ha én feldobom. Feldobom, és amikor a másik leüti, szóvá teszem, hogy „Azt hittem, nem fogod leütni”. Mire a másik azt válaszolja: „Te dobtad fel, persze hogy le fogom ütni, könyörtelenül”. De ha nem dobom fel a labdát, akkor nem lehet leütni.
Akit kihasználnak, az tehát hagyja, hogy kihasználják, a béke kedvéért. Az illem kedvéért. Ez csak látszólag bonyolult, mert a bonyolultságot mindig nagyon egyszerű lépések sorozata alkotja. Egy laikusnak érthetetlen, hogyan működik egy autó. De ha beviszi a szervizbe, ott a szaki ránéz, annak világos. Ugyanakkor ahhoz, hogy megjavítsa az adott hibát, a szakinak előbb le kell vennie az egyik csavart, a másik csavart, a harmadik csavart, az negyedik csavart. Látszólag bonyolult, de lépésről lépésre haladva megoldható a probléma. És amikor a szerelő hozzányúl az adott csavarhoz, az csak egyetlen csavar. Valahányszor a soron következő szót kimondod, a soron következő dolgot megteszed, az mindig csak egyetlen lépés. A végeredményhez azonban szükséges ismerni a szabályokat, és ezért fontos a kölyköknek is megtanítani őket.
Miközben ott is jön a harcoknak a tömkelege, mert amikor te a kölyköknek tanítasz valamit, akkor közben ők is megtanítanak neked egy-két dolgot. Elsősorban azt tanítják meg, hogyan lehet hatékonyan manipulálni, hogyan lehet megsértődni, meg hogyan lehet letojni a másik fejét, és megalázni a másikat. De ezzel sincsen semmi baj, mert ha korábban nem tanultad meg, akkor most megteheted, és adott esetben akár magad is használhatod. Akkor el tudod neki magyarázni, hogy „Drágám, aki kardot ránt, kard által vész el. Ne csak apáddal igyekezz kitolni, tudd, hogy apád is visszavághat neked a saját fegyvereddel. Akkor is legyél bátor!” Egy kapcsolat szünet nélkül dinamikusan változik, sokféle lehetőség rejlik benne. De ha nem figyelsz a saját belső rezdüléseidre, akkor nem fogsz tudni figyelni a másik rezdüléseire sem, és egyiket sem leszel képes megfejteni. Ráadásul az sem biztos, hogy amikor a saját érzéseidet dekódolod, akkor igazad van. De ez sem baj, ha ennek ellenére nyitott maradsz, és nem ijedsz meg a potenciális fájdalomtól.
Azért nem érdemes megijedni a fájdalomtól, mert úgysem tudod elkerülni.
A párkapcsolat vagy úgy ér véget, hogy az egyik fél azt mondja, elég volt, és kisétál belőle, amit a másik gyötrelemként él meg. A másik lehetőség, hogy mind a két ember egyszerre hal meg, de ez elég ritka.
A harmadik opció pedig az, hogy az egyik előbb hal meg, aki pedig itt marad, arra megint csak fájdalom vár. Vagyis semmiképpen sem fogod tudni elkerülni a fájdalmat, mert ha éppen haldokolsz, akkor azzal fogsz foglalkozni, hogy szegény szerencsétlen párod itt marad egyedül, és miért pont veled történik ez. Ha pedig a párod hal meg, akkor elkezded magad sajnáltatni, hogy „Itt maradtam egyedül 30-40 év után, most mit fogok csinálni? Úgy megszoktam, hogy a másik ott szuszog mellettem, és most már nem szuszog senki sem.” Mint amikor a Büszkeség és balítéletben a mama siránkozik a férjének, hogy de mi lesz, Mr. Bennett, ha maga meghal, és itthagy engem az öt lánnyal? Akkor jön Mr. Collins, és kitesz minket a házból! Hová fogunk akkor menni? Mire Mr. Bennett azt találja válaszolni, hogy vigasztalódjék, kedvesem, még az is előfordulhat, hogy maga hal meg hamarabb! Hasonló párbeszédek bármikor elhangozhatnak egy mai magyar párkapcsolatban is. Mi lesz velem, ha te meghalsz?
Ha felteszi a kérdést a párkapcsolat egyik szereplője, hogy mi lesz, ha az egyikőjük meghal, arra az öntudatlan azt fogja válaszolni: „Hülyeségeket beszélsz! Hagyjál már! Normális vagy? Rögtön a frászt hozod rám!” A tudatos viszont azt mondja: „Egyelőre te is egészséges vagy, és én is az vagyok, nagy az esélyünk rá, hogy megéljük a holnapot, miért nem akkor gondolkodunk ezen, amikor előáll a helyzet? Most még nem állt elő.” Meg lehet tenni a racionális óvintézkedéseket, persze, meghatalmazást adni egymás bankszámlájához, tudni a másik PIN-kódjait. A legfontosabb azonban annak az elfogadása, hogy ha ez a helyzet bekövetkezik, akkor két lehetőség van: kétségbe esni vagy sem. Ha a pasi vitte addig haza a pénzt, és meghal, onnantól kezdve már nem kell ezzel foglalkoznia, mert úgysem foglalkozik már semmivel sem a síron túlról. Vagyis ebből a szempontból ez mindegy. A másik meg majd eldönti, hogy innentől kezdve összekapja-e magát vagy sem.
Azért nem próbálom meg elkerülni a fájdalmat, mert nem tudom elkerülni. És minél előbb elfogadom ezt, annál előbb lesz jobb nekem, mert ez az érzés alakul ki bennem, ha már semmivel kapcsolatosan nem hitegetem magam. Megbarátkozom a gondolattal, hogy akármelyikünk hal meg előbb, a másik egyedül marad, és vagy ő fog meggyászolni engem, vagy én őt. A házassági fogadalom arról szól, hogy jóban-rosszban, együtt. De nem egymásra támaszkodva, mert
akik egymásra támaszkodva élnek, azok elfelejtik, hogy az igazság félúton van.
Akik viszont tudják ezt, és ennek szellemében élnek, azoknál nem alakul ki a társfüggőség, a birtoklás, a féltékenység, a bosszúállás.
Az emberek jelentős része azonban soha nem fogja elismerni a saját felelősségét. A párkapcsolatok jelentős része ezért csak látszatra és hazugságra épül. A felek görcsösen ragaszkodnak a semmihez, és hajhásszák a boldogságot, ami számukra elérhetetlen. A boldogsághoz ugyanis nélkülözhetetlen a felelősségvállalás mind racionális, mind érzelmi szempontból. Ez egyes szám első személyben, százszázalékos felelősségvállalás, mind a két fél részéről. Ha azután ő is azt érzi, meg én is azt érzem, hogy ezt szeretnénk, akkor összekötjük az életünket. Ennyi, és onnantól kezdve jön az üres pohár nap mint nap.
A szerelem, az igazi szerelem csodálatos erő, mint a tűz, amelynek érezni szeretném a hevét.
Az öntudatlanoknál azonban a szerelem valójában csak vágy. Vágy az érzelmi biztonságra és stabilitásra, amit ők boldogságként élnek meg.
Az öntudatlanok szerelme nem egyenértékű a tudatosak szerelmével. A tudatos nem keres. A tudatos az felnőtt. Aki felnőtt, az azt mondja: „Érzem és tudom, hol a helyem itt, a Földön, jól érzem magam a bőrömben, és hiszek magamban. Minden gondolatomért, érzésemért, tulajdonságomért és hiányosságomért felelősséget vállalok. A helyemen vagyok mindenféle szempontból. Férfiként én vagyok önmagam hercege, nőként én vagyok a hercegnő. Jól érzem magam a bőrömben, ami azt jelenti, hogy tudok rengeteg mindent.” Hosszú folyamat eredménye, mire a tudatos ember elfogadja, hogy a hiányosságai nem szégyenfoltok, mert amíg valamit szégyell önmagában, addig nincs meg benne a belső rend és a belső béke. De ha tudatossá vált, akkor már nem keres görcsösen, viszont érzékeli azt az energiát, ami nagyon hasonlít a benne lévőhöz, hogy a másik is hisz magában, és jól érzi magát a bőrében. Két tudatos ember esetében jut hely egymás számára.
Az igaz szerelem, ami nem támaszkodó jellegű, kizárólag felnőttek között alakul ki. És az igaz szerelem mindig csak egy napig tart. Újra meg újra meg újra, de mindig csak egy napig. Az az egy nap áll mind a két félnek rendelkezésére, hogy kimutassa és kimondja, amit érez a másik iránt. Kimondja nemcsak a pozitív dolgokat, hanem a fájdalmasat is. Bebizonyítsa, hogy jóban-rosszban bátor őszinte lenni önmagához és a párjához, meri átadni magát a másiknak, és ugyanezt elfogadni cserébe. Mindezt úgy, hogy tudja, sérülhet, károsodhat, megéghet, mégis megteszi.
Az az igaz szerelem, amikor már nem félünk a fájdalomtól, nem félünk a megégéstől, és tudjuk, önmagunknak tartozunk elszámolással azért, hogy merünk-e mindent beleadva élni.
Ha mindketten merünk szenvedéllyel élni, akkor a nonverbális és verbális intimitás állandóan magas fokon fog égni. Ezt azt jelenti, hogy amikor megfogjuk egymás kezét, akkor érezzük a másik bőrét, a melegét, az ujjait, a csontjait, mindent. Ez meleg, őszinte, nyitott, egyenes kézfogás. És ugyanez történik minden érintésnél, minden ölelésnél, összebújásnál, minden csóknál. Ebből a szempontból nem emelném ki a szexualitást, mert számomra az intimitás különféle szintjei mind egyenrangúak. A döntő az, hogy legyen szó akár szexről, akár simogatásról, akár becéző szavakról, abba beleteszem-e a szívemet. Mindig, mindenbe. Abba, amikor hazaérek, átölelem, és megkérdezem: „Szia, drágám, milyen napod volt?” Vagy abba, amikor leülünk és beszélgetünk, vagy amikor haragszunk egymásra, de utána kibékülünk. És ez mindig csak egy napig tart. A nap úgy végződik, hogy a két felnőtt ember megmossa a fogát, ágyba bújnak, kis kifli, nagy kifli, és alvás. Így. És reggel új nap kezdődik. Ha meg nincs kis kifli, nagy kifli, akkor helló. Talán annyit mondanak, hogy jó éjszakát, vagy annyit, hogy oltsd le a villanyt. Aludjunk!
